Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

44 rem belőle. Ma már nincs ember, nincs pedagógus, aki ezt a szomorú „intellektuális" korszakot visszakívánná. Ma, hála Istennek, tudjuk, hogy becsületes tanulás, mély ismeretszerzés, kitartó igazságkeresés nem lehetséges az akarat komoly irányítása, edzése és felvértezése, azaz nevelés nélkül. Ki tagadhatná ezt? Hiszen egyelőre épen az a bajunk, hogy szülőik és tanárok egyaránt nem látják teljes világossággal, hogy a legmélyebbre ható és az akarat legmélységesebb indításait megragadó nevelő munkát nem szabad elodáznunk egy pillanatra sem, még akkor sem, ha szinte leküzdhetetlen akadályok hegyei merednelk, amint hogy merednek is, a szemünk előtt. Itt a tizenkettedik óra. Lábunk alatt ég a talaj. Egész tanulóseregünk régi mód szerint „segédeszközökre", súgásra, azaz csalásra és csalfaságra építi a tudományát. Ezt mi diákos „csínytevések" nek minősítjük és talán csöndesen lemosolygunk mindenkit, aki ebben a kora ifjúságától fogva vérré vált machiavellisztikus fogásban komoly veszedelmet lát. Bizonyos, hogy nem ez a csalás itt a veszedelem, mert hisz ebben bizonyosan megvan a parvitas materiae, hanem az a le 1 k ü1 e t., amelyből a permanens csalás folyik, az a szomorú világelv, amelyet az iskola a viaszlágyságú gyermekiélekbe présel bele, mely szerint kisebbnagyobb csalások és szemfényvesztések nélkül nem lehet meglábolni az életet az a talán még ennél is szomorúbb megtapasztalás, hogy az igazsághoz való százszázalékos ragaszkodás ostoba idealizmusnak minősül, mellyel sem az iskolában, sem az életben nem lehet boldogulni. Ősállapot ez, ha arra gondolunk, hogy az életnek, az igazi és mély ember-életnek chevalier sans peur et reproche-okra van szüksége, ha arra eszmélünk, hogy valamint az intellektusnak vannak tovább bizonyíthatatlan alaptételei, az észelvek, úgy az akarat világának is megvannak a maga erkölcsi fundamentumai, melyeket sem bizonyítanunk, sem rajtuk rágódnunk nem kell, mert az épülő akarás rögtön rájuk talál és szinte szűz szemérmességgel átöleli őket. Nevelnünk kell tehát, mert itt a tizenkettedik óra. De azért is nevelnünk kell, mert az oktatásban sem tudunk eredményt felmutatni nevelés nélkül. Igaz, hogy az oktatás első sorban ismeretközlésnek látszik. De láttuk már, hogy a rendszeres és módszeres ismeretközlés a gyermekkor játékszerű ismeretszerző módszereinek beidegzettsége folytán nagyon sokszor válósággal felágaskodtatja a nevelendőik akarását saját maga ellen. Az oktatottak többsége egyszerűen még a figyelem küszöbéig sem engedi el, amit vérébe kell átvezetnünk. Mit csináljunk ilyenkor? Módszereket, fogásokat keresünk, hogy figyelem őfelségét a mi részünkre hangoljuk:. Ez pedig nevelés. Az oktatottak egy része, mondjuk, a figyelem ajtaját kinyitotta, be is eresztette rajta a mondókáinkat, de csak fölszínesen. Mi most a teendő? Megint csak útakat és módokat keresünk arra, hogy