Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926
IIIP^P^PHHPliPIHiilK^iMIPiRPHí^^^H 14 és a saját akarását plántálhatja bele a nevelendőbe. A kertész jól tudja azt az igazságot, hogy ő csak karót, vizet, táplálékot, levegőt és napfényt adhat a palántának. Mi is sejtjük ezt és cselekedeteink nagyon sokszor olyanok, mintha az a meggyőződés vezetne bennünket, hogy e megtört testi és akaró-erők helyébe mi fogjuk a magunkét tenni s a magunk erőit fogjuk a nevelendőben működtetni. Hogy milyen súlyos ez a tévedésünk, nemsokára egészen kiviláglik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a nevelés kérdése lényegében véve az akarat megnyerésének és az óhajtott irányban való működtetésének kérdése. Ámde az akarat kettős: egyik a test és vér akarása, vagyis ösztöne, a másik pedig az a magasabb rendű akarás, amelynek jóakarat a neve. Amaz minden hasadás és kettősség nélkül követi a maga élettani törvényeit; emez elnyomott sorból emelkedik ki, de csak akkor, ha a maga erejét felfedezi és egy nagylelkű e 1határozással fölfelé lendül. Aki az akaratnak ezt a kettősségét nem látja, nem méltányolja, soha nem tudhat okosan hozzáférkőzni ahhoz a titkos birodalomhoz, melynek éltető eleme a harc: a belső harc, a jobb érdekében önmagunkkal vívott harc. Az a csudálatos dolog, hogy szinte az egész világ ennek a belső harcnak zubogó valóságára utal és még sem részesítjük kellő figyelemben. A fa, mikor túlságos nedvességet, túlságos, napfényt, túlságos táplálékmennyiséget juttatunk a szöveteihez, áldozata lesz a túlságnak: szemmel láthatjuk, miként lankad, sárgul, hogy pusztulnak el az ágai, hogy hullanak le a levelei. A túlság miatt pusztul el és minden hozzáértő figyelemmel kísérheti a szövetek bensejében dúló élet-halál-harcot: egyszer-egyszer egy-egy fölvillanás az élet felé, mint mikor a gyertya lángja kettőthármat lobban, mielőtt átadná a lángját az enyészetnek. Dante mélységes érzése és végtelen gazdagságú fantáziája a csüngő és hulló falevelek formám megszomorodott és halálra vált lelkeket lát. Az ő tolla kellene hozzá, hogy valamiképen érzékeltessük, micsoda borzalmas küzdelem az „ingemiscit creatura"! És lám, Horáciusék óta annyi nagy ember, annyi mélységes életet élő ember álma, az aurea medioeritas, vagyis az „arany középút" elmélete nem erre a harcra utal-e? Az „in medio stat virtus" 1) elve nem azt mondja-e, hogy jobbra és balra az akarat-hullámok indulattá dagadnak s az indulathullámok között középen hömpölyög a csöndes, a malmokat és turbinákat biztosan hajtó akarat-folyam? A pogány „nitimur in vetitum, semper cupimusque negata" 2) nem az akarás pozitív és negatív sarkainak vészes rángásaira és kisüléseire hívják-e föl a figyelmünket? Valóban: nem kell hozzá Pál apostolnak mélységes bűntudata, aki az akarat kettősségének ') „Középen (= a túlságok között) virul az erény." 2) Hajlunk afelé, ami tiltott s mindig azt óhajtjuk, ami nem szabad.
