Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

31 S bennünket, pedagógusokat első sorban érdekel ez a levegő, amikor fiaink hajlamai-ról szólunk. Hiszen e hajlamok nem egyebek, mint lecsapódásai a levegő páráinak az ifjú lélek termő televényére. Fiaink hajlamait tehát csak úgy érthetjük meg, ha tisztában vagyunk azzal, micsoda víz, föld, levegő, pára és napfény táplálta őket! Ha ezt nem értjük, tele leszünk szülők, nevelők és pedagógusok örök panaszkodásaival, arról, hogy ifjúságunk romlik, hogy nyegle, hogy tekintélyt nem tisztelő, hogy nem köszön, hogy lusta, hogy lelkiismeretlen, hogy feltűnni vágyó, hogy nem összetartó, hogy mindent lekicsinylő, hogy zabolátlan, hogy ficsúr, hogy korzózó, hogy jórendet és fegyelmet kevésbbé ismerő, hogy kíméletlen, durva. E panaszok, ha okaikat nem látjuk, valóban elkeserítenek, sőt kétségbeejtenek bennünket a nemzet jövendője felől. Ám ha a nevelő elkeseredik, már nem lát tisztán s mi lesz belőlünk, ha azok sem látnak tisztán, akiknek az a feladatuk, hogy világos fejjel, harmonikus lélekkel tiszta, szent ideálokat tűzzenek ki fejlődő generációk zavaros hajlamai számára? Mert legyünk vele tisztában, hogy még a legboldogabb harmóniájú és legszentebb célokat maga előtt legtisztábban látó családnak sem sikerülhet, hogy a belőle kikerülő gyermek hajlamait a körülötte zajgó élet levegője időről-időre olyanná ne színesítse, mint amilyen a levegő maga. De szerencsére a hajlam még nem életelv s a franciának, mikor azt mondja, hogy „on revient toujours a ses premiers amours", nagyon igaza van. Szerencsésebbnek látszik ugyan az a nevelés, amely egységes hatásokat szór rá minden oldalról a gyermek fejlődő testi-lelki világára, de azért ne higgyük, hogy valaha is volt olyan környezet, olyan világrend, olyan történelmi kor, amelyből csupa egy-érzés, csupa egy-hangulat, csupa egy-meggyőződés, csupa egy-világfölfogás verte és csalogatta a fénykévéivel a már kiforrott, vagy csak fejlődőben lévő embert. Az az imént idézett francia közmondás a pedagógia nyelvére lefordítva körülbelül annyit jelent, hogy a társadalom, a környezet párállásai mégis csak kisebb termékenyítő erejűek, mint a család hatásai, mert hiszen ebből fakadnak az életelvek. A társadalomban csak hangulatokat s a hangulatokból fakadó kilengéseket lát a válandó ember, otthon kapja az igazi meggyőződéseket. Az otthon, a család ugyanis póztalan, apa, anya és testvér itt pongyolában járnak, magukra öltött s kifelé mutogatott, vagy fitogtatott hangulat-ruháikat le kell vetniök a természet törvényei szerint egyszerűen azért, mert ők sem bírják örökké, hogy ne saját maguk legyenek legbenső valójuk szerint. Az otthon varázsa épen az, hogy megszűnnek benne a társadalom feszességei, hogy pongyolában járhatunk, hogy egészen magunkévá lehetünk és magunkénak mutatkozhatunk. Az otthon lélektanilag egy igen nagy megkönnyebbülés, hasonlít ahhoz a nagy megkönnyebbüléshez, mikor hosszú-hosszú járás-keléssel végzett feketeruhás látogatásaink után végre levethetjük a szmokingunkat s ha úgy tetszik, legkisebb gyerekünket hátunkra véve akár négykézláb mászkálhatunk a szobában.