Katolikus gimnázium, Miskolc, 1915

86 Még egy-két kanyarodás s a szűk völgyet végleg elhagyjuk. Más vidékek más látnivalókkal tárulnak elénk. Hirtelen csak merész ívbe kanyarodik a vasút és a felvidék egyik legjellegzetesebb és legtipikusabb városában állunk meg. Valamelyik szemfüles diákom intésére felhangzik a százados diák nóta: „Ballag már a vén diák tovább, tovább . . ." Mintha csak áz „Iglói diákok" diáktanyáján énekelték volna ! Ismét egynéhány kanyarulat, kerülő és elénk tárul hazánk ékessége, — a magyar büszkesége — a Magas Tátra! Amulatból-ámulatba estünk. Pillantásunk már nem e földnek szólt. Már a felhők közt járt. Tekintetünk az égre szökött — a földről! Csorbán szálltunk ki. A fogaskerekű éles nyikorgással kapaszkodott a hegyoldalra. Hirtelen sűrű, átláthatatlan köd ereszkedett fölénk s valósággal ködtengerben úszva értünk föl a hegytetőre: a Csorbái tóhoz. Semmit sem láttunk. A tó vize és a köd egybeolvadt. Mindenfelé köd, sűrű, áthatolhatlan köd. S amikor még szürkületkor sem billent szét a ködtakaró, bizalmunk fogytán — reményünk is elhagyott. Csak az este, az első sötét tátrai este csalt kacagást ajkunkra és örömet arcunkra. Kiránduló csapatunkból egy varázsszóra művész csapat lett és a Moory-szállót betöltötték ifjaink egészséges, lendületes hegedűés zongoraszámai. A reggel azután az előző nap minden mostohaságáért kárpótolt. Égbeszökő, magas hegyek, — tiszta, rezgő levegő, sötétlő fenyvesek odafent, — ide lent a Csorbái tó igézetes képe. Az itt felejtődött ködleányok hajnali táncukat járták még könnyű, lenge lepelben s addigfürödtek aranyló napsugárban, míg azután egyszerre, hirtelen eltűntek sugárszőtte nászágyukban. Felejthetetlen kép! A mesék országába értünk! Néhány fejezet az Ezeregy éj világából! Liptói tót és szepesi német favágók fejszecsapásaitól kísérve értünk fel a legszebb nyári reggelen a vén Bástya tetejére. Ifjú lépteink alatt megdobbant vén szíve — szeretetben. Éreztük szive verését, valósággal ráborultunk — szeretettel. De mintha csak próbára akart volna tenni valamennyiünket, — megrázta vén üstökét, szárnyukra bocsátotta szélparipáit, felhőket kavart föl fölöttünk — és égzengés, villámlás közepette sűrű, nagy cseppekben hulltak alá könnyei. Már is megbánta vad elhatározását, kemény próbáratételünket. Ám ekkorra már a csipkés, rejtélyes arcú Oszterva varázskörébe értünk. Örült közeledésünkön, de nem mosolyodott el, pedig ölében ott rejtegetett számunkra valamit. Gyöngyöt: a Tátra gyöngyét, a Poprádi tavat. Megigézett, leláncolt. Alig szabadulhattunk a megkapó látványtól. Szinte lágy simogatásra nyúlt ki karunk hálából a káprázatos látványért! De nem illett oda ilyen gyönge ellágyulás. Egy fuvallat és megtört szeme tükre, felfodrozódott sima arca. Tán merész vállalkozásunkat rosszalta? Mindegy! Föl, föl fiúk! föl a magasba! És elindult a kis bátor csapat. Hegyi patakokon, embernyi sziklákon keresztül, úttalan utakon törtettünk följebb és mindig följebb.