Katolikus gimnázium, Miskolc, 1914

Hogy milyen érzéseken kellett benne úrrá lennie az abszolút kötelességérzetnek, annak megvilágítására elég, fia elgondoljuk, hogy az életet oly szépnek látta, mint kevesen láthatják, annyira át volt itatva szeretetétől, hogy, ha útjába egy féreg került, kitért annak, hogy agyon ne tapossa. S ha nincs kétség az iránt, hogy a legnagyobb győzelem az önmagunkon aratott, akkor ő Hérosz volt, amikor szelíden mosolyogva indult el utolsó útjára. Mert, hogy utolsó lesz, azt ő érezte, hitte. Még egy utolsó levelet írt haza, sietve, s ha valaki ez erőtlen rajzból, melyet pedig lelkem egész melegével igyekeztem megfesteni, nem látott bele lelkének nagyságába úgy, ahogy szerettem volna, e levél segítségemre lesz; azt írja e levélben, mely minden időkre hervadhatatlan példája marad az igazi, szinte már nem is emberi önzetlenségnek, hogy emberi számítás szerint nem valószínű, hogy a különböző harctereken küzdő négy testvér mind végig éli a háborút; mivel három testvérének felesége, gyermekei vannak, egyetlen vágya, kívánsága, utolsó nagy kérése Istenétől, fogadja el az ő áldozatát kegyesen s juttassa épségben testvéreit házi tűzhelyeikhez vissza. Meg van győződve, hogy Isten meghallgatja kérését s e hit teljes lelki nyugalmat ad neki!. . . ' Ezt a levelet 27-én a reggeli órákban írta meg. — Azt a parancsot kapta, hogy déltájban vonuljanak előre. Amint a dél közeledett, kissé félrevonult, egy fa alatt letérdelt s mélységesen imádkozott: „Uram, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár, mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a Tied!" Aztán megkönnyebbülten felkelt, szakasza élére állt és megkezdte a megparancsolt elönyomulást. Délután 5 óráig állta a kis szakasz az ellenség rettentő tüzét, akkor az Úr lepillantott az izzó csatatérre és meghallgatta hű szolgája imáját; rövid, hősies küzdelem