Katolikus gimnázium, Miskolc, 1913

11 Alkoíoíf a patak helyébe másf. Talán még szebbel. A mész tufából remek díszleteket faragóit ki, valóságos színpadi hátteret görög tragédiák és rokokó pásztorjátékok számára. Oedipusnak vagy Lear királynak tragédiája köré végzetszerűen tornyosulna az üreges fal és hatalmas visszhanggal verné vissza a lesújtottak jajgaíásáf, viszont cifra kövei között enyelgő pásztornők, pásztorok találhatnának rejtekefl . . . Mezítlábas kis fiú áll elém, kezében cifra kődarab, kínálja, eladja egy-két rézpénzérí. Jön a nagyanyja is, töpörödött öreg anyóka, árvalányhajaf nyújtogat kicsi csomókban, nem farija drágára, kell a garas pünkösd ünnepére, sok apróságra, ők pedig szegények. Szegények ? — Nagy, jó uram, látja, abban a malomban tavaly még őröltünk ... Idén már áll a kereke, lapátjaira nem zuhan a patak zuhatagja, alatta folyik el. Áj község legényei pedig nem tűznek a kalapjuk mellé árvalányhajaf, nem fiafal lányok kötik csomóba, hanem öreg anyókák és eladják egy garasért. Odafűzöm kalapom mellé az árvalányhajaf, „lágyan ringatja anyja, a csendes esfi szél." A tollas szálak vitorlaként feszülnek meg a szélben, röpülnének, szállnának, ám mosí én vagyok a végzetük, gyönge foszlós lánccal bilincsnél erősebben idefűzfem őket magamhoz. Próbának feszem, hogy van-e elég erőm, hogy egyszer a végzet szerepét vállalhassam. Mert ha nem fud szép árvalányhaj szülőd, az esti szellő, elrabolni a kalapom mellől, akkor szürkületbe vesző Torna vára várj rám ... Mégis menjetek, szálljatok árvalányhajak, vigyétek üzenetemet a Bebek kisasszonyoknak, a ragyogó gyíkoknak: visszajövök még várafokba pogány kiséref nélkül, egymagamban, végzetszerű erővel, megváltó akarással, a Nap varázshafalmával. Akkorra ne forral, nászlakomával Várjatok 1