Katolikus gimnázium, Miskolc, 1909

— 8 — eszmék szerint és a lélek gyönyörrel hallgatja a gondolat dobbanását, mely az anyagot szelíd hullámzásba hozza, nyugodni nem hagyja, hanem viszi, fejleszti a tökéletesség felé. Az alkotás vágya és szeretete előteremti a szervetlen anyagból a szerves életet; melynek műhelyében nem kalauzolnak többé a megismert törvények, mert nincs többé gépezetekkel dolgunk, hanem művészi termékekkel, melyek mindegyikében egyéni eszmék jutnak kifejezésre. A toll, az ecset, a hangszer készítésének szabályait ismerjük, de nem szabhatunk a művész elébe határokat, irányokat, az alkotás szabadságát biztosítja számára szellemének eredetisége. A kihűlő bolygók felületén a napsugár varázsvesszejével az atomokat új egyesülésekben köti össze és meleg, ezer alakú életté fakasztja őket. A szervetlentől a szerves lényig tett nagy lépést a tudomány is szeretné utánozni. Kémiai konyhákban, lombikokban kotyvaszt buzgón, kitartóan; teremt folyékony kristályokat, melyek a megtévesztésig utánozzák az élet jelenségeit, majd az őstengerek forró vizéből ciánvegyületek csapadékjaként szervezi az élet első hordozóját, a protoplazma-cseppet, végre ahhoz a föltevéshez menekül, hogy az egész teremtést betöltik az életcsirák és alkalmas körülmények között ezekből fejlődik ki az élet.* Az élet mehanisztikus magyarázata mindig sántít, a teremtésnek túlságosan emberi módon való elképzelése kicsinyes a műnek nagyszerűségéhez képest. Du Bois Reymond néhány szava elég sikerülten jelöli meg a középútat: „Istenhez csak az méltó, ha őt úgy gondoljuk, hogy kigondolhatatlan idők előtt egy teremtési aktus által az egész anyagot úgy alkotta, hogy a beléje illesztett megszeghetetlen törvények szerint ott, a hol a feltételek az élő lények előállására és további fönmaradására kéznél voltak, a legegyszerűbb élőlények keletkeztek, a melyekből minden további segítség nélkül a mai organikus természet az ősbacillustól a pálmaerdőig, az ősmikrokokkosztól kezdve a költő alkotó lángleikéig, Newton agyvelejéig előállott." Ma elvitázhatatlan tény, hogy az élők világa fejlődik és pedig meghatározott céllal a tökéletesedés irányában fenséges elvek útmutatása szerint, melyek fokozatosan függetlenítik a szervezetet környezetének fenyegető változásaitól, míg eléri a szabadságnak ideálját. Az első élet szinte szegényesnek mondható és csak lassan kezdte bontogatni csiráit dúsabban, gazdagabban, de közben mindig érvényesült a takarékosság elve. Lassan ugyanis szűk lett a szervezetek nyüzsgő tömegének a Föld háta, mindegyiknek csak annyi juthatott, hogy megélhessen, de dúskálnia nem lehet a javakban. Érdekesen meggyőződhetünk erről valamelyik őszi sétán, mikor a pókok eldorádójukat élik. Késői megjelenésük oka abban rejlik, hogy a táplálásukra szolgáló rovarok ekkorára lerakták petéiket és így gondoskodva fajuk fenmaradásáról, rendeltetésüknek eleget téve, prédáúl és táplálékul szolgálhatnak más állatoknak. Ebben a gondoskodásban része van minden élőnek, a míg az élet nagy egészének hasznára van, mihelyt terhére válik, pusztúlnia kell. Talán ezt a berendezést sokan inhumánusnak ítélik, de el is feledkeznek arról, hogy a világ fentartója erős, hatalmas szellem, nem elkényszeredett szolga, hanem úr, a kikhez olcsó érzelgősség nem illik. * Bővebben Szerényi: „Az üstökös csóvájában." Miskolcz. I. évfolyam 37. szám.