Katolikus gimnázium, Miskolc, 1909

új csillag gyúlt ki az égen,* egy ideig egyre ragyogóbb lett, majd a mint feltűnt, úgy el is enyészett a fényessége. A kihűlt, sötétségbe burkolt égitestek egyike őrületes gyorsasággal belerohant valamelyik ködcsomóba és az összeütközés nyomában borúit minden porcikájuk, a kialudt csillag szétrobbant, anyaga gázzá lett, melyet a ködfolt sóváran elemésztett és a halott világ tűztengeréböl előállott egy új naprendszer csirája: az energiával telített ködcsomó. A kik azonban látták a nagy égést, voltaképen a hírét kapták meg ekkor, mert a 300 billió km.-nyi távolságból sebessége dacára 275 évig jött a fény és így az eseményről, mely körülbelül a 30 éves háború idejében történt, elég későn szereztünk tudomást, de éppen jókor ahhoz, hogy belőle a naprendszerek keletkezését elképzelhessük. Kant-Laplace kissé elavúlt, de alapjában igaz felfogását felfrissíti Svante Arrheniusnak,** a norvég fizikusnak éleslátása és nyugodt következtetése. Rendezettlenül és tehetetlenül lebeg az ősanyag a ködfoltok gázfelhőiben, csak a napok kisugárzó melegét gyűjti a méhébe, míg a hő megindítja az atomok vonzódását és taszítását, az anyag elemekre bomlik szét, melyeknek természete már különbözik egymástól. A könnyebbek és elillanó természetűek gőzzé válnak és a szélek felé törekszenek, a nehézkesebbek áttüzesednek és a köd belseje felé vonúlnak. Megindúl így lassan, észrevétlenül a rendezés folyamata, a csomósodás, míg valami lökés egy irányba tereli a mozgást és ennek a forgásnak eredményeként korongba helyezkedik el az eleven erők hatása alá került anyag. A korongban több sűrűsödési középpont körül csoportosulnak tovább a tömegek, a felhalmozott meleg tündöklően fehérre tüzesíti őket és az egész rendszer: a nap és a bolygók egyaránt az ifjúság dicsőségét élvezik. A mikor meglepi őket az öregedés, fokról-fokra sápadnak, vénségükre megjelennek a hullafoltok is, a kihűlő salaktömegek által képzett napfoltok és ezek a csillagok már csak vörösen pislognak. A bolygók ép úgy, mint az emberi életben a törpék, sokkal gyorsabban öregednek és ekkorra sötét kéregbe burkolódznak, mely megakadályozza a hőnek további pazarlását. A merev álarc, a kéreg gyámsága alatt rengeteg életerő lappang, az atomok szorosan összepréselten nem is egyesülhetnek vegyületekké. A bolygók belső magja így kincseskamarája marad oly erők forrásának, melyekből világok keletkezhetnek, mikor bolyongásuk közben összeütköznek és a világítélet poklából főnixként éled az anyagnak új csoportosulása. Az enyészetnek és a feltámadásnak ez a váltakozása elénk tárja a mindenségben mindennek folytonos körfutását, mely az öröklét adományával felruházottnak látszik. A perpetuum mobilénak mesterien kieszelt gépezetében a mindig mélyebbre vájó gondolat végül is egy zökkenéssel megreked. Ennek a zökkenésuek, mely most megállít, valamikor indítania kellett, mert a meleg, melyet a ködfoltok felraktároznak, hozzáfog ugyan a tömegrészecskék rendezéséhez, de kisugárzó napok hőjének forrása újra ismeretlenné válik; a pusztúlás és keletkezés űzésében eljutunk a kezdethez, hol a semmiség fogad, melynek ásító ürességében lobbant fel az elsőszülött napnak első szikrája. * Anderson, edinburgi lelkész fedezte fel az elsőt a Szekeres, a másodikat a Perseus csillagképében. Észleletét csillagvizsgálók jelentései igazolták. ** Svante Arrhenius „Lehrbuch der kozmischen Physik." 1903.