Katolikus gimnázium, Miskolc, 1906

05 megszorították a megyéket, hogy a nemesség felülvén a nyeregbe, verje szét a rabló csordákat. Károlyi Sándor szatmári főispán, a nemesi bandériumokkal hadba szállott, a gyöngén fegyverzett kurucok ellen. Mintegy kétezer kuruc táborozott ekkor Dolha környékén. A kurucok annyira el voltak bizakodva, hogy még őrszemet sem állítottak ki, hanem boros fővel iszogattak. Károlyi tehát könnyű szerrel szétverte a szervezetlen csapatot. Károlyi a győzelmi hirt személyesen vitte fel Bécsbe s számított az udvar kegyére. De ott kinevették s mesének tartották az egész csatát. A büszke Károlyi sértődötten távozott el Bécsből, de megfogadta, hogy a rajta esett csúfságért majd maga fizet meg a németnek, vassal. Rákóczi Ferenc 1703. június havában indult el a lengyel földről, az édes haza felé. Csak kisebb fegyveres csapat kísérte. Maga a nagy Bercsényi Miklós is távol bolyongott tőle. A francia követnél járt küldetésben pénz­beli és fegyveres erőbeli segélyért. Rákóczi Ferenc maroknyi kis fegyveres csapattal indult az édes haza gyönyörű földje felé, hogy azt felszabadítsa, hogy bújdosó, árva népét csa­ládi fészkébe visszatérítse. Piros mente lebegett a vállukon, szürke volt a lovuk. Ezüstös sípja volt a rivalgó tárogatójuknak. Rákóczit a határszéltől napi járó földre érte a dolhai veszedelem szo­morú híre. Mikor a Beszkid hegyek alját elérte Rákóczi, követeivel ide parancsolta a csapatokat. Mire megérkeztek, a hirdetett ezrek száma nagyon aláapadt. Ötezer fegyveres helyett alig voltak ötszázan gyalogosok és lovasok. Ezek is leginkább bottal, kaszákkal silányan fegyverkezve. Rongyos katonaság volt az egész s nem volt köztük egy tanult vezér sem. Ilyen hadsereg fogadta az édes magyar föld határán a nemes lelkű, a tettvágytól lángoló, nagyképzettségű Rákóczit, a ki mégis mélyen megindult, midőn látta ennek a szedett-vetett csapatnak a hűségét, rajongó ragaszkodását, emberfeletti dicső szeretetét fejedelmi személye iránt. Igyekezett rendezni, szervezni őket. Őrszemeket állított fel. Cirkálókat küldött ki. Csapatokba osztotta őket. Rendet, csöndet parancsolt a táborban. Szigorúan tiltotta és akadályozta a részeges garázdálkodást. Közéjük vegyült. Bizodalmasan, türelmesen, atyailag kihallgatta panaszaikat. Hogyne imádta volna tehát ez az egyszerű nép a gyönyörű nemes Rákóczit. Hát még mikor a munkácsi hercegségbeli jobbágyok meghallották, hogy már itthon van a fejedelmi Rákóczi, csapatokban rohantak a tábor­helyre s meglátván Rákóczit, térdre ereszkedtek és orosz módra keresztet vetettek magukra. A sereg többé el sem hagyta Rákóczit s a puskák hiá­nyában kardokkal és kaszákkal fegyverkezve, kinyilatkoztatták, hogy élni­halni akarnak vele. Kevés napok multán háromezer főre felszaporodott a szervezetlen, de lelkes, igaz szándékú csapat. Erős karú, erős hitű, lóra termett magyar nép, amely mind fegyverbe száll a tárogató zendülő szavára. A szikár hegyek közül rövid időn belől előre is nyomult fiatal sere­gével Rákóczi s megszállotta Munkács városát. Ő ugyanis azt gondolta, hogy táborozás által könnyen beveheti a várat, mivel a várőrség és a tisztek egy­része hajlandó volt a hűségére átállani. Rákóczinak azonban nem sikerűit a várat bevenni, mert a németek túl­nyomó számmal támadták meg s Rákóczi nagy vereséget szenvedett. A munkácsi szerencsétlen viadalnak túlzott hírét terjesztették a szaladok.

Next

/
Oldalképek
Tartalom