Katolikus gimnázium, Miskolc, 1902

82 tott a százados fák alatt, gyönyörködve az isteni természetben. Örült, mikor mi örültünk s könyezett, a mikor mi könyeztünk. Személyesen jelenik meg Deák Ferenc s gróf Andrássy Gyula temetésén, hogy nemzetünk veszteségén ő is leborulva zokogjon. Jóságos szívét másodszor is éri seb, midőn szeretett fia, Rudolf trónörökös oly szomorú végű halállal múlik ki. Ez a nagy veszteség mélyen megrendítette érző anyai szívét s most az egész nemzet sír, zokog édesanyjával együtt a közös veszteségen. Mélyen sebzett szivének, zaklatott lelkének, utazások által igyekszik megnyugvást szerezni. Keresi a magányt, hogy ott kisírhassa szivének, lelkének mélységes fájdalmát. — Elmegy Korfu szigetére s ott, azon a regényes fekvésű helyen elhunyt fia emlékére remek palotát építtet, az »Achilleion«-t, mert hiszen az ő fiának a sorsa is olyan volt, mint Achillesé, kit szintoly ifjan ragadott el a halál szerető anyja karjaiból. Majd újra felkeresi Madeira szigetét, de vérző szívére gyógyító írt sehol sem találhat. — Szíve mindig visszavágyott mihozzánk, itt legalább nem érezte annyira sebének sajgását. Utoljára akkor volt nálunk, midőn a honfoglalás ezeréves fordulóját ünnepeltük. Két év elmúlt I Egy este távírón jön egy borzasztó hír, melynek hallatára megszűnik minden vígság, gyászruhát ölt a nemzet s milliók zokogásának hangjai töltik be Magyarországot, mert nincs többé édes anyánk. — Egy őrült, magával s a világrenddel teljesen megbomlott s meghasonlott lélek tőrét emelte rá, s Erzsébet királyasszonyunk megszűnt élni. Ez volt a harmadik seb s a jóságos angyali szív nem dobogott többé. Óh ! mért mentél el közülünk, mért nem maradtál itt szerető magyarjaid között, kik vérük hullatásával is képesek lettek volna téged minden veszedelemtől megóvni. Óh! miért hagytad el szegény nemzetünket. Ugy-e de azért ott fenn a mennyekben gondod lesz reánk, leszállsz néha közibünk s láthatatlanul is segíted búban, bajban szerető fiaidat, kik szivökbe vésik emlékedet s utódaik is imádság után a te nevedet említik s hozzád fordulnak, kinek emlékét a magyar nemzet szívéből sem viszontagság, sem idők múlása nem tudja kitörülni. A mióta elvesztettünk, szomorú nemzetünk s azóta vált a levelek suttogása gyászdallá. Neved s emléked élni fog mindaddig, inig csak egyetlen egy magyar szív dobog e földön s mindnyájan leborúlva egy szívvel, egy lélekkel kérjük az egek Urát, hogy áldjon meg téged, jó édes anyánk. — Hozzád pedig azon kéréssel fordúlunk, hogy ne hagyj el bennünket, mert „Ugy-e hogy látsz minket, Ugy-e megérezed, Ezt az odaadó igaz szeretetet ? Ugy-e hallod imánk, a melyben zokogva Esdve kérünk áldást a te szent porodra Asszonyunk, Erzsébet!" (Farkas Imre.) Két IV. osztályú tanuló is szavalt: Kelecsényi Zoltán: »Erzsébet királyné halálára«; Mayer József: <>Nem haltál meg« c. költeményt. Az ünnepély kezdetén a műénekesek egy gyászdalt, a végén pedig Kölcsey: Hymnus«-át énekelték Szigethy János énektanító vezetése alatt.