Katolikus gimnázium, Miskolc, 1898

királyasszonynak szeretetét, kinek viruló szépsége mellett is a lélek nemessége volt igazi ékessége, s a ki első látásra maga is megszerette a magyar nemzetet. S midőn az elnyomatás éjszakájában a csillagos égre tekintett a magyar, egy új csillagot látott a hajnalcsillag mellett, a szépséges királyasszonyt, a kihez vágyó

/ reménykedéssel sóhajtottak az időknek szomorúságai közt. Es az új csillag el is vezette a nemzetet az alkotmány visszaszerzéséhez. A nemzeti njjásztiletés, a koronázás történeti nagy tényei közt Erzsébet királyasszony nevét ragyogó dicsőség övezi. A mit a korona viselőjének megadott az élettapasztalás, azt a nemes királynénak megsúgta a szeretet. így lőn a koronázás ünnepe a bölcseségnek és a szeretetnek, igy lőn a magyar nemzet egy új kincscsel gazdagabb, törvényeiben foglalt igazai mellé megnyervén egy szivet, a királynénak szivét. Nincs oly messze még az a kor, s a gödöllői gyönyörű napok alkonyatpirja még szinte itt ér a szemhatáron. A szabadságra ébredt nemzet munkásszorgalommal építé fel az alkotmány lerontott templomát, ülteté be nemes termőfákkal, illatos virággal a köztevékenység tereit; s oly jól esett tudnunk, hogy a mi Felséges kiralyasszonyunk repeső lélekkel nézi a haza fellendülését. Talán az ő nagy szivének melegétől vált a magyar föld is még termékenyebbé, hogy oly rövid idő alatt kulturánkat, nemzeti eszményeinket, szellemi és anyagi haladásunkat európai színvonalra emeltük s a népek versenyében immár kikiizdöttiik a nemzetünket megillető rangfokozatot. Mint örült a mi jóságos királynénk a nemzet örömének. A korona nem tette őt nemesebbé, nem emelte őt magasabbra, de közelébb hozta hozzánk, a mienkké tette őt egészen. Ezentúl már nem vágyó sejtelemmel, hanem a biztos tudat erős szeretetével fűztük nemzeti törekvéseinket a királyné szivéhez és nem csalatkoznánk benne soha, nem még akkor sem, midőn a korona fényét elhomályosítá a lelki fájdalmak özöne s a mi jóságos királyasszonyunk elvonúlt az ő nagy fájdalmával, hogy idegenben keressen vigasztalást, mert idehaza minden bokor, minden virág csak az ő örömét j uttatta volna eszébe, pedig akkor már az ő szivét megtörte a fájdalom. Ez a vérző sebe űzte őt a messze idegenbe s talán inegváltásúl adatott