Katolikus gimnázium, Miskolc, 1891

11 akár végre a sors különös rendelése folytán valamint más vezéreket, úgy á nagynevű Pompeiust is (ez volt a Pompeiusok közül az első consul), a legocsmányabb szövetségre vette rá, nem kevésbbé gyalázatos és megvetendő volt az is, a mit Mancinus Hostilius consul kötött.' De Pompeiust a népkegy büntetlenül hagyta. Mancinust a szégyenérzet nem vonakodott azzal sújtani, hogy meztelenül, hátrakötött kezekkel adják át a fetialisok öt az ellenségnek, de az ellenség megtagadta az átvételt, mint hajdan a caudiumi győzök tették, s azt mondották, hogy a nyilvános esküszegés gyalázatát egynek vérével lemosni nem lehet. 2. M. Livius Drusus. (II. 13. 14.) Néhány év múlva M. Livius Drusus lett néptribunus, előkelő származású, jeles szónok és tiszta jellemű férfiú, kinek általában nagyobb volt a tehetsége és buzgalma, mint a szerencséje; midőn vissza akarta állítani a senatus ősi tekintélyét és a bíráskodást a lovagoktól e rendnek akarta viszszaszerezni (mert e jogot a lovagok a gracchusi törvények által nyerték, s nemcsak számos jeles és ártatlan férfiúval szemben kegyetlenkedtek, hanem még P. Eutiliust is, nem csupán korának, de minden időnek legjobbját a zsarolási törvény alapján vád alá helyezték s a város mély sajnálkozása közt el is Ítélték;) s Drusus épen azon ügyben, melyben a senatus javáért küzdött, a senatusnál lelt ellenkezésre, mely nem értette meg. hogy ha ő egyben-másban a köznép javára törekszik, az azért történik, hogy a tömeget magához csábitsa-csalogassa, hogy midőn ez kisebb engedményeket nyer, majd nagyobbakat fog adni. Végre az lett Drusus sorsa, hegy a senátus inkább az ő hivataltársainak rossz javaslatait, mint az ő jól megfontolt indítványait fogadta el, a megtiszteltetést, melyet Drusus fölajánlott, megvetette, mig a méltatlanságokat, mikben amazok részesiték, közönyösen fogadta, s mig ennek dicsőségét rossz szemmel nézte, addig örömmel látta, hogy amazok jelentékenységre nem vergődnek. Üdvös kezdeményei rosszúl ütvén ki, Drusus megváltoztatta szándékát s azt sürgette, hogy adjanak egész Itáliának polgárjogot, midőn egykor ebben fáradt, körülvétetve a minden rangú emberek tömege által, mely mindig követte, s a fórumról haza tért, háza udvarán valaki késsel leszúrta öt, mely oldalában maradt s pár óra alatt meg is halt. Mig lelkét kilehelte, körülnézett szomorú környezete sokaságán s lelkületét leginkább jellemző e szókat ejté ki: Lesz-e valaha az államnak oly polgára, oh rokonaim s barátaim, mint én ! Ily véget ért az oly jeles férfiú. Jellemzéseül szolgáljon a következő vonás. Midőn a Palatínuson házat építtetett, a helyen, hol most azon ház áll, mely egykor Ciceróé, majd Censorinusé volt, most Statilius Sisennáé; az építész azt ígérte neki, hogy úgy építi fel a házat, hogy oda senki be ne láthasson. Drusus azonban feleié: Ha mesterségedet érted, úgy építsd házamat, hogy bármit cselekszem, mindenki láthassa. 3. Sulla és Marius. (II. 18. 19.) E korban Mithridates, Pontus királya, azon férfiú, kinek történetét nem csak hogy elhallgatni nem lehet, de sőt a legnagyobb gonddal kell tárgyalni,