Menora Egyenlőség, 1994. június (33. évfolyam, 1535. szám)
1994-06-17 / 1535. szám
9. oldal 1994. június 17. MENÓRA VÉRZETT KÖTÁBLÁK /Mózes Teréz BE A jánlom férjemnek, Dr. Mózes Károlynak, drága szüléink és testvéreink emlékére. 16. rész Estefelé a három felfegyverzett SS, a reviertől kiindulva, óriási ordítások közepette valamennyi Blockból mindenkit kizavart. Böske, amikor látta, hogy mi történik, a fekhelyekről összekotort szalmával letakarta a még mindig eszméletlen Lolit. ő maga a két idős — a szenvedéstől megöregedett — litván nővel meglapult az egyik priccs mélyén. Róth Ella, Ungár Sári, Braun And gondolkodás nélkül kirohant. Próbálta visszatartani őket. Nem sikerült. Arra gondolhattak, hogy a betegeket kocsival viszik a reggel elindított csoport után. Kifutottak hát az SS-ek felszólítására! Az utolsó Blocktól 25-30 méterrel fennebb még korábban egy hosszú árok ásását kezdték el. Akkor úgy mondták: latrina számára A munkát a nagy fagyok beálltával abbahagyták. A három SS most arra hajtotta a mezítlábas, betegségtől, éhezéstől elgyengült szerencsétleneket. Böske a fumérfal nyílásán próbálta követni az eseményeket, de nem látott semmit. Csak a golyózápor hangja a velőtrázó sikolyok, a jajgatások jutottak el hozzá. Nem tudta felmérni: percek vagy órák múltak el? Ilyenkor a pillanat is örökkévalóságnak tűnik. Iszonyú rettegésben, a németek visszatérésétől való félelemben múlt az idő, míg egyszercsak nyílt az ajtó és megjelent Róth Ella betört koponyával, Ungár Sári összezúzott álkapoccsal, Braun And a felismerhetetlenségig összeroncsolt arccal. Az átélt borzalmaktól megrémültén mondták el: kint a gödör előtt a három SS többrendbeli sortüzet adott le, majd amikor a munidójuk elfogyott, agyba-fóbe verték azokat, akik még álltak a lábukon. Közben egészen besötétedett. Aki járóképes volt, bevonszolta magát a Blockokba. A nagy megrázkódtatástól Braun And eszét vesztette. De ők sem bírtak gondolkodni. Csak egyet fogtak fel: nem szabad a lágerben maradniok! Ki tudja, mi vár még rájuk addig, amíg megérkeznek az oroszok. Azt tudták, hogy közel lehetnek, a robbanások hangjából következtetni lehetett. Böske, mindenképpen gondoskodni szeretett volna Loliról, de hogyan? Nehéz szívvel, ott kellett hagynia! Még egyszer elfedte szalmával és búcsút vett tőle. Loli, aki addig teljesen öntudatlan volt, úgy tűnt, megértette, hogy mi történik körülötte. Tekintetével egyetértését fejezte ki. Böskének legalábbis úgy tűnt. Koromsötét és vérfagyasztó hideg lett, mire elindultak. Útjuk a halál-árok mellett vezetett el. Megdöbbenve hallották társaik halálhörgését. Hiába is álltak volna meg, a sötétben, üres kézzel nem tudtak segíteni. A maguk életét is menteni kellett. Mentek hát nehéz szívvel, bukdácsoltak a hóban dermedten, kiszolgáltatottan. Ungár Sári, Blum Aliz a vérveszteségtől többször összecsuklott. ők már nem akartak semmit, ott akartak maradni. Ella és Böske erejüket felülmúlva dpelték a két elesettet. Ha nem segítenek, az a biztos fagyhalál! Kínlódások után végre egy szalmaboglyát találtak a mezőn, abba belefúrták magukat. Meglapulva ott töltötték az éjszakát, s utána még egy napot. Már nappal, a boglyából kilesve Böske felmérte a terepet. Nem messzire tőlük állt egy ház, mellette szalmával fedett tehénistálló. Sötétedés után áttették oda a székhelyüket. Jégcsapokat törtek az eresz alól, azzal oltották szomjukat, csillapították lázukat és éhségüket. A ház kutyája megérezte jelenlétüket, s vad csaholásba kezdett. Megijedtek, s szótlanul a falhoz lapultak. A háziak kijöttek ugyan a kutyaugatásra, de mivel csend fogadta őket, hát visszahúzódtak, s közben kívülről bezárták az istállót. A szénában lapultak sokáig, míg végül az éhség döntésre bírta őket. Vállalva minden rizikót, kibújtak egy résen a rejtekhelyükről és ketten — Böske és Ella, a másik kettő már mozdulni sem bírt — megbélyegzett rongyaikban bekopogtak a házba A legdurvább elutasításba ütköztek. Egy falat kenyér, egy pohár víz nélkül elkergették őket. Továbbmentek hát! A következő kísérletük több szerencsével járt. Behívták őket a házba, megvendégelték tejeskávéval. Riadtan kérdezték a háziakat, hogy nincs-e a közelben SS? Erre odavitték őket az ablakhoz és a kint álló tankokra mutatva felhívták a figyelmüket a rajtuk lévő vörös csillagra. Harmadik napja bent voltak az oroszok és erről ók mit sem tudtak! Kiléptek az utcára. Ott orosz katonák fogták közre. Csokoládét, sajtot, pénzt adtak nekik. Tanácstalanul álltak a sok kincsesei a kezükben, amikor megállt mellettük egy dzsip. Vezetője megkérdezte, hová vigye őket? Ella, aki beszélt jiddisül, megkérte a sofőrt — véletlenül zsidó volt —, menjenek el a két lány után az istállóba, majd aztán vissza a lágerbe. Felvették Sárit és Alizt, hordágyra tették őket, a szanitécek gondoskodtak róluk. Lolit is életben találták. Akkor kezdett magához térni. A barakkban szörnyű állapotok uralkodtak. A magatehetetlen, összeaszott, fekélyes emberek látványa, a nyomorúságos, szánalmas környezet mélyen megindította a két tisztet, hangosan zokogni kezdtek. Visszatérésük után Böskéék megtudták, hogy a három SS, még a kivégzések előtt felkereste a reviert és a három másik Blockot. Sorra injekciózták — bizonyára valamilyen toxikus anyaggal — a magatehetetlen betegeket. Majd visszatértek ellenőrizni a hatást. Többen csak rosszul lettek. Ezeket puskatussal, agyba-főbe verték. Sharon Lili, aki akkor 12 éves volt, egy halott alá bújt, így kerülte el az injekciót, de az ütések már őt is érték. Több fogát kiverték. A megmenekültek között volt még Hert Gyöngyi, Braun Tova is. Ma valamennyien izraeli lakosok. A négyes barakkot, ahol 60-70 tífuszos beteg feküdt, kulcsra zárták, s körbekerítették benzines bidonokkal. Nyilván, fel akarták gyújtani, de valamilyen okból erre már nem került sor. Az orosz katonák az első napokban nem tudtak foglalkozni a betegekkel, de ellátták őket rengeteg ennivalóval, főleg konzervekkel. És ez lett sok beteg veszte. Igyekeztek jóllakni. S talán nem is ettek olyan sokat, mint inkább elővigyázatlanok voltak. A kiaszott, összeszáradt beleket fokozatosan kellett volna az emésztéshez szoktatni. Evés miatt az első halottak között volt a kedves váradi lányka, Lebovits Ilonka. A halál-mezőn az oroszok 80 halottat szedtek össze és temettek el, a túlélők közül 19-en örök életükre megnyomorodtak. Közöttük volt Hirschfeld Edit (később Auslenderné, a zsidó gimnáziumban osztálytársam volt). Miután puskatussal leütötték elbukott, s nem tudott felállni. A véres, sérült lábai odafagytak a földhöz, a jeges hóba. Amikor rátaláltak, csak csákánnyal tudták kiszabadítani a jég fogságából. Mindkét lábát térdtől amputálni kellett. Hónapokig feküdt oroszországi deutscheilaui kórházban. Hosszú évekkel később került haza. Az orosz kórházban kapott műlábakat. Csodálatos energiával és önbizalommal bírt. Dolgozott, tisztviselőnő lett a zsidó kórházban. Férjhez ment. Gyermeket szült. Pár év múlva az átfázásból visszamaradt vesebaj vitte el. Soksok megrendítő tragédia fűződik a „ halálmező”-höz. Mint említettem, Kajári Kati csak azért maradt a lágerben, hogy Vadas Évát oltalmazza. Éva akkor éjjel megmenekült, de Kati szegény halálos sérülést kapott. Egy prágai asszony azért maradt, mert tizenkét éves leánykájával nem mert útnak indulni, őket is találat érte. Két lövés, de mind a kettő az anyát, aki a leányát védve rábukott. A kisleány órákig feküdt halott anyja alatt, nem mert megmozdulni, csak sokkal később, amikor minden elcsendesedett. Az eseményekre visszatérve: miután a három SS bandita végre magára hagyta a lágert, a partizánok keresték fel a túlélőket. Akkor igazolódott be, hogy a közelben valóban voltak partizánok, a róluk szóló híresztelések nem a faztázia szüleménye voltak. A partizánok összevonták a túlélőket két barakkba, tüzelőt hoztak, s egy-egy petróleumlámpát, hogy ne vakoskodjanak a sötétben. Hoztak némi élelmet is. S harmadik napon jelent meg az átvonuló Vörös Hadsereg. A szovjet katonák elsősegélyben részesítették a rászorulókat, s mentek tovább. A lágerbelieknek maguknak kellett kialakítaniuk a jobb életfeltételeket. F. Juliska, a nyíregyházi keresztény asszony, aki önként vonult be a gettóba, szintén a túlélők között volt. ő és Róth Ella — betört feje ellenére még a legerősebbek közé tartozott — elindult új otthont keresni. Elmentek a tőlük úgy 300 méterre lévő Hitleijugend laktanyához. Egymás között megegyeztek: ha nem jönnek vissza, azt jelenti, hogy megfelelő feltételeket találtak. Kiderült, hogy az ifjú hitleristák még az SS-ek előtt elmenekültek. Böske aztán Blau Magdával — utóbbi a tífuszos barakkban vészelte át a poklot — egyik parasztház udvaráról egy szánkót „organizált”. Sandán néztek rájuk a házbeliek, de nem mertek ellentmondani, féltek, hogy az oroszok a volt foglyokat támogatják. A szánkóra ráfektették Lolit és Lilit, s elindultak velük a dombra, ahol a Hitlerjugendek otthona volt. Nagy erőfeszítésükbe került, amíg sok-sok pihenővel, megállással felvonszolták betegjeiket. A laktanyán két nagy szobát találtak priccsekkel, szalmazsákokkal felszerelve. Kis dobkályhában tüzeltek, a forró platnin edényben vizet melegítettek. Semmire sem vágytak jobban, mint a mosakodásra, a tisztálkodásra. A frontviszonyok rendeződése után kerültek kórházba. Felgyógyulásukkal aztán kezdetét vette tragédiájuk második szakasza. A felmentő erők nem haza, egyre beljebb vitték őket Oroszország belsejébe, Kujbiseven túl büntetőosztagokhoz csatolták valamennyiüket, s nehéz munkára fogták őket. Rémregénybe illő megpróbáltatásokon mentek keresztül. Titokban a követségre küldött többszöri kérelem, s hazai intervenciók hatására évek múlva kerültek vissza az országba. Útban Varsó felé Mínusz húsz fokos tél volt. Éltünk egyik napról a másikra, hogy biztosítsuk az étkezést, a meleget, a mosdási feltételeket. Vegetáltunk, s vártuk a felmelegedést, hogy útnak indulhassunk hazafelé. Közben az első ijedtségükből magukhoz tért városlakók rájöttek, hogy túl sokáig tűrték a „betolakodott ingyenélők” jelenlétét. A városi kommandatúra valamennyi „zsidóházba” felszólítást küldött, hogy öt napon belül kitoloncolás terhe mellett, hagyjuk el a várost. Az, hogy az északlengyelországi jeges szelek süvítenek, hogy nagy a hó, hogy semmiféle utasforgalom nem indult be, hogy a közelben húzódott a frontvonal ... —, mindez kevésbé érdekelte őket. Küldöttséget szerveztünk a városi hatóságokhoz, hogy hosszabbítsák meg eltávozásunk határidejét. Hajthatatlanok maradtak. Nem volt mit tenni. Fel kellett készülnünk egy olyan gyalogúira, amely során legjobb esetben Varsóban, vagyis 250 km után remélhettünk alkalmat, hogy járműre szállhassunk. Miközben megkezdtük a felkészülést, Erika megbeszélte az út esélyeit egy szovjet zsidó tiszttel, aki — szomorúságunkra — az előbbiekhez hasonlóan titkolta zsidó mivoltát. Zavaros időkben, jármű és élelem hiányában, a tiszt kockázatosának találta útra kelésünket. Felajánlotta, hogy teherautóval elvisz bennünket egy, a németekből elhagyott, távol eső farmra, ahol tavaszig meghúzhatjuk magunkat. Féltünk az ismeretlentől. Rossz tapasztalataink alapján bizalmatlanok voltunk. Nem tudhattuk, hogy előbb-utóbb nem utálnak-e majd ki onnan is? Nem volt más választási lehetőségünk, hasonlóan a többi, csaknem félezer volt Haeftlinghez, 1945. február 13- án útnak indultunk. Még mindig ugyanazokban a bélyeges ruhákban, amelyeket hónapokkal előbb Stutthofban kaptunk, csakhogy a nehéz munkától, az állandó viseléstől azóta rongyosabbak lettek. Néhány ruhadarabbal mégis gazdagodtunk. Szűkös útravalóink számára kenyérzsákot varrtunk. No és — bár erősen megfogyatkozva —, megvolt még a németektől kapott vékonyka plédünk. A kenyérzsákon kívül ebből szabtuk varrtuk a fejrevalót s a kesztyűt is Két napra való élelemmel az oldalzsákunkban, bélyeges gönceinkben, szakadt-megfogyatkozott plédjeinkkel a váltunkon, gyalogosan útnak indultunk a februári fagyban. Irány dél! Féltünk a nagy bizonytalanságtól. Nem ismertük az utat, az országot. Nem beszéltünk sem a lengyel, sem az orosz nyelvet. Nem ismertük magát a lengyel népet. Az a kevés kapcsolat, ami közöttünk létrejött, nem sok jót ígért. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a sok negatívum ellenében szabadok vagyunk és szabad az ország, amerre tartunk ahol gyermekeskedtünk, ahol felnőttünk, és szabad maga Nagyvárad is. Reméltük — áltattuk magunkat —, hogy a mieink otthon vannak és várnak. Vegyes érzelmekkel a lelkűnkben, botladozva róttuk a 'hóborította jeges országutat. Egyszer váratlanul egy orosz katonai dzsip állt meg mellettünk Kiszállt belőle egy magas rangú tiszt, s kérdezte, hogy kik vagyunk? — Magyarok, románok vagyunk — válaszoltuk többen is szinte egyszerre. Rámutatott a rádiójára és örömtől sugárzó arccal közölte: Buda feladta a harcot! Naivitásunkban úgy fogtuk fel, hogy abban a percben vége van a háborúnak, hogy most már gyorsabban rendeződnek a frontivszonyok, hogy hamarabb hazajutunk. Miután valamenyire lecsillapodtunk, jobban szemügyre vett bennünket. Nem volt nehéz kitalálni, hogy zsidó deportáltak vagyunk hiszen a hátunkon volt, kinek az olaj festékkel húzott vastag piros sáv, kinek a csillag. Ezt jól tudtuk de azt már magunk sem vettük észre, hogy mellünkön még mindig ott éktelenkedik a lágerbeli iktatószám. A tiszt Erikához lépett és letépte a kabátjáról. Mintegy varázsütésre valamennyien a mellünkhöz kaptunk és már tapostuk is a hóba, a sárba a gyűlölt bélyeget. Csak később, napok múlva kaptam észbe: el kellett volna tennem mementóként ezt a szörnyű, megszégyenítő billogot. Az első napon mindössze öt kilométert tettünk meg. Kis faluba érkeztünk Éjszakai szállásért a falu közigazgatásához folyamodtunk. Kisebb csoportokra bontottak és öt-hat lányt, asszonyt egy házhoz irányítottak. Nem volt egyforma a fogadtatás. Volt, ahol szó nélkül beengedtek a házba, a konyhába Volt, ahol ólakban, istállókban helyeztek el. De az is előfordult—a mi csoportunkkal történt meg —, hogy elkergettek. Közben egészen besötétedett. A kutyák vonítottak, s mi a sötétben, a nagy hóban botorkáltunk, ismeretlen nyelven bebocsátásért könyörögtünk. Ilyen tapasztalatok után már nem tudtunk felszabadultan örülni a napsütötte, fényben sziporkázó havas tájnak. Nap nap után szorongva gondoltunk arra, vajon mit hoz az este? Lesz-e hol kipihennünk a nap fáradalmait, kapunk-e alamizsnát, amivel erőt gyűjtünk a következő nap erőfeszítéseihez ...? Szerencsénk is volt. Ma is megindultsággal gondolok az egyik csilládra, ahova befogadtak. Konyhájukban a spór közelébe, a logobó tűz mellé ültettek és elibünk tettek egy veder krumplit, hogy pucoljuk meg. S mire elkészült a finom parázs főtt krumpli, már mindegyikünk tányérjában ott sistergett, illatozott egy darabka sült kolbász. Könynyekre fakasztott vendéglátónk jósága. Ritka alkalom, mert legtöbbször hideg ólakban szállásoltak el, s be kellett érnünk a durván odavetett fagyott, kétes kinézetű ételmaradékkal. Ma sem tudom, hogyan vészeltünk át három hetet méltánytalan, ellenséges közegben az északlengyelországi országúton. Általában gyalog jártunk. Előfordult, hogy megállt melletünk egy katonai teherautó, s felszólítottak, hogy szálljunk fel. Ilyenkor könnyűszerrel haladtunk 10-15 kilométert. Boldogok voltunk. De az is előfordult, hogy már az autón jöttünk rá, hogy ellentétes irányba haladtunk, s így drága kilométereket veszítünk. Mivel mi hiába magyaráztuk, hova szeretnénk eljutni — ők úgy is rendeltetési helyükre igyekeztek — más taktikához folyamodtunk. Mi kérdeztük meg, merre tartanak és ha kedvező volt a válasz, akkor szálltunk fel. Sokszor megjártuk: miután tíz-tizenkét lány felszállt, az autó indított. Attól való félelmünkben, hogy elszakadhatunk egymástól, a mozgó autóról leugráltunk. Szerencsére puha, magas volt a hó, nem történt baleset. Enni csak akkor ettünk, ha megszántak bennünket. Jószerivel kétszer naponta. Szerencsénk volt a Neumarkban eltöltött napokkal, amikor viszonylag megerősödtünk a jó koszton. Most ez tartotta bennünk a lelket. E borzalmas gyalogúton állandó izgalmat jelentett az éjszakai elszállásolás bizonytlansága. Az út emléke úgy él bennem, mint egy lázálom. Tetőzte a bánatomat, Erzsi nővérem iránti aggódásom Visszatértek a fájdalmai és vele együtt a depressziós hangulata. Egyre mélyebb hallgatásba burkolózott. Magam sem tudom hogyan, azért szedte a lábát, vonszolta magát. Sokszor kellett miatta lassabban mennünk. Rajta kívül megbetegedett az egyik kolozsvári lányka, a tizenhat éves Ilonka. Orvos nem látta őket. Nem tudtuk, mi a bajuk. Szemmel láhatóan estek össze. Nem panaszkodtak, de egyre nehezebben haladtak. Aggódva lestük, hogyan lesz, meddig számíthatunk a kitartásukra? Minden elmúlt napot győzelemnek könyveltünk el. A hosszú, végtelennek tűnő útból — a megindító vacsorán kívül — még két esemény rögződött tudatomban. Egyik napon, a sok templomtoronyból s a magas épületek tetőszerkezetéből ítélve messziről felismertük, hogy nagyobb település, város felé tartunk. Reméltük itt majd nagyobb szerencsével járunk. Egyenesen a kommandatúrára mentünk éjszakai szállás kiutalásáért. Ott lesújtó hírrel fogadtak: a városban egyetlen civil lakos sem található. A várost katonai csomóponttá alakították át. Figyelmünkbe ajánlották, hogy saját érdekünkben mielőbb hagyjuk el a helységet. Mikor kijöttünk és jobban magunk köré néztünk, csak akkor ismertük fel, hogy az utcán csupán katonai egyenruhás férfiakat lehet látni. Megremegtünk a gondolattól, mi várna ránk, ha maradnánk. Szedtük a lábunkat, azonnal indultunk a legközelebbi település felé. Télen korán sötétedik, különösen északon. Igyekeznünk kellett hát! Koromsötét lett, mire a legközelebbi faluba értünk. A másik esemény rokonszenvesebb, de ugyanakkor fájdalmas volt. Már úgy 20-25 kilométerre lehettünk a fővárostól. Reméltük, hogy Varsó meghozza számunkra a gyötrelmeinktől való megváltást. Amikor bebocsátást kértünk — a kis település nevére már nem emlékszem — azzal a meglepő hírrel fogadtak, hogy nemrégiben tért vissza a faluba néhány lengyel zsidó férfi. Megadták a címüket, s mi azonnal felkerestük őket. Rozoga épület hátsó traktusának nyitott, lefagyott lépcsőin kapaszkodtunk fel a nagyon szegényes lakásba. A rosszul bútorozott szobában lámpa fényénél négy sápadt, beesett szemű, csontvázsovány férfi vakoskodott. Ők voltak az első szabad zsidó férfiak, akikkel találkoztunk, ők nem lágerben voltak. Sötét odúkban, erdőben vészelték át a háborús éveket. Családjukról mit sem tudtak. Bennünket faggattak: merre, hol jártunk, milyen lágerekben találkoztunk lengyel zsidókkal? Most ismét sajnáltam, sajnáltuk, hogy nem beszéljük a jiddis nyelvet és csak tört németséggel tudtuk egymást megérteni. Megosztották velünk szűkös vacsorájukat. Egyikünk sem akart elmenni szállást keresni, így valamennyien — egymást melengetve — a padlós földön töltöttük az éjszakát. Tőlük tudtuk meg, hogy Varsóban már működik egy zsidó tanács, s gondoskodni fognak rólunk. Új reményekkel folytattuk hát az utat. S tartott a tél. Még mindig hó borította az utakat. Betegeink, Ilonka és Erzsi egyre jobban botladoztak. — Ez lesz az utolsó erőfeszítés — biztattuk őket. S bár a többség gyorsabban szeretett volna haladni, a betegek kedvéért lassítottak. Győzött az emberiesség, együtt indultunk el, együtt is akartunk megérkezni. Közben tervezgettük, hogyan lesz, ha megérkezünk? — Első utunk a Zsidó Tanácshoz vezet — szögezte le Erika. — Végre ott kipihenjük magunkat. — Istenien jóllakunk — toldotta meg Róth Magda. — Felkeressük a követséget — így Halmi Éva Én, az örök optimista tovább szőttem a mese fonalát. Elkezdtem ecsetelni a követségi dolgozók meglepetését. — Valószínű mi leszünk az első Haeftlingek, akiket életükben látnak. Nyilván, tetőtől talpig felöltöztetnek bennünket. Hihetőnek tűnt, hiszen úgy tudtuk, s talán úgy is volt, hogy a mi táborunk szabadult fel elsőként. — Bizonyára repülőgéppel küldenek bennünket haza ... — álmondtam tovább. S ahogy visszaemlékszem, nemcsak nyugtatni akartam Erzsit, de hittem is benne. Az a gondolat, hogy repülőn fogunk hazatérni, még Rigában fogalmazódott meg bennem, amikor a repülőtéren dolgoztunk. Azon a napon 18 kilométert tettünk meg. Már alkonyodon, amikor a városba értünk. Megdöbbenéssel láttuk: romvárosba érkeztünk. Kiégett kapufélfák, ablakszemek éketelenkedtek lépten-nyomon. Bármerre néztünk, leomlott falakat, leszakadt, nyitott lépcsóházakat, lógó erkélyeket láttunk. A Zsidó Tanácsot nem volt nehéz megtalálnunk. Egy romház első emeletén, két szobában székelt. Rengeteg ember nyüzsgött az irodában. Ügyesen dolgoztak. Két fiatalember gyorsan számba vett bennünket, s megkértek, hogy kövessük őket a szálláshelyre. Egykori zsidó templom romjainál kötöttünk ki. A falak omladoztak, a tető be volt szakadva. A belső tér ennek ellenére zsúfolásig tele volt emberekkel, nőkkel, férfiakkal vegyesen. Legtöbbjük a földön feküdt. Akiknek nem jutott hely, álltak. Megborzadtunk a látványtól. Ahogy beléptünk, az volt az érzésem, összedől az egész alkotmány. Róth Magda, Olga és még egy páran helyben összeroskadtak a fáradtságtól. Mi többiek úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a tanácshoz és jobb szállást követelünk. Ennél jobb azonban nem volt. Mivel közben ránk sötétedett, maradtunk az irodában, s a földön töltöttük az éjszakát. Másnap jobban megnéztük a várost, Varsó elővárosát, Prágát. A bombázásnak ilyen méretű pusztítását elképzelni sem tudtam! A házak nagyobb része lakhatatlan. Csupán minden harmadik, negyedik házat lehetett részben használni. És ezekben a házakban emberek éltek. Sokan itt vészelték át a hatéves háború keserveit vagy most tértek haza a háborúból, a fogságból, a lágerekből. Szeretteiket keresték, szembesültek a keserves valósággal, hogy mi maradt meg az egykori otthonukból. Találkozásunk az első nagy várossal óriási csalódást okozott. Eddig úgy gondoltunk az otthonra, mint békés szigetre, ahol várják hazatértünket. Most kezdtünk ráébredni, hogy az egykori otthont, bár ha már nem a miénk, talán eltörölte a föld színéről a bomba. Talán már nincs is? A családunkról még mindig mit sem tudtunk. S ami még fájóbb volt: egyetlen zsidó férfival nem találkoztunk, akit Erdélyből hurcoltak el. Velük, mi lehet? Felfelsajdult bennem a fájdalom: apáinkat, bátyáinkat mindjárt megérkezésükkor elpusztították Auschwitzban? Kételyeimet nem mertem senkivel sem megosztani. Igyekeztek ugyan lebeszélni, ennek ellenére másnap úgy döntöttünk, bemegyünk Varsóba. Gondoltuk, a központi szerveknek csak ott kell lenniük. Hosszú kilométereket mentünk, míg beértünk a Visztulán túli „városba”. Halott városba. Megdöbbentő kép tárult elénk. Egyetlenegy házat sem láttunk. Minden romokban hevert. Most értettem meg, mit jelent a mondás: kő kövön nem marad ... Itt nem voltak nyitott szobák, lógó erkélyek, leszakadt lépcsőházak, csak bombatölcsérek, romok, s néhol egy-egy falkiszögellés. Értetlenül álltunk. S mint aki nem akar belenyugodni abba, amit lát, elindultunk. Sokáig róttuk a romokban heverő, kihalt, néptelen utcákat. Az a kevés lengyel, aki szóba állt velünk, nem nagyon tudott franciául. S németül akkor senki sem akart beszélni, lengyelül pedig mi nem tudtunk. Annyit megértettünk: ezt a németek tették. Hazatérésünk után hallhattunk Varsó városának tragédiájáról. S hogy valójában mi történt, azt csak évek múlva, Alexander Werth, a Sunday Times című lap és az angol BBC Társaság tudósítója Oroszország nagy háborúja 1941-1945 c. könyvének olvasása közben ismertem meg. Férjemmel és gyermekeimmel — Annával és Gáborral — 1969-ben végigjártam lengyelországi kálváriám stációit, együtt kerestük fel Varsót is. Tudtam, hogy Varsót újjáépítették, mégis a város viszontlátása ugyanolyan megdöbbentően hatott rám, mint az első találkozáskor, csak most pozitív előjellel. Elsőként az óvárost, a Stare Miastót kerestük fel. Az első benyomásom: hamisítatlan középkori hangulat. Ódon, keskeny, színes, sokemeletes házak, szűk sikátorok, boltíves kapualjak várfalak. A piactéren egykori gazdag polgárok reneszánsz stílusú házai sorakoztak, a homlokzaton gyönyörű freskódíszítések. Amikor bementünk a házak kapuján, már az udvarban, a lépcsőházban jöttünk rá, hogy mindaz, amit láttunk, csak a külcsín. Csupán a terek, az utcák külső arculatát rekonstruálták a régi városhoz hű polgárok. Hiteles tervrajzok, fényképek, korabeli festészeti emlékek alapján, hihetetlen anyagi áldozattal sikerült megidézni a régi városképet. Az épületeken belül összkomfortos lakásokat, modern irodákat találtunk. A templomok belső terének rekonstrukciójára sem kerülhetett sor, a belépőt puritán szépség ejti meg: általában fehérre meszelt falak, modern Madonna szobrok s ikonosztázok. Felkerestük az egykori varsói gettó helyét is. A varsói gettóról lágeréletünk első heteiben Donka, a lengyel zsidó lány beszélt nekem. Tőle tudtam meg, hogy Varsóban 360 ezer zsidó élt, amikor megérkeztek a Reinhardt-alakulat SS-legényei, s mindjárt az első napokban rémületbe kergették a zsidónegyedet: raboltak, fosztogattak, ütötték-verték az amúgy is meggyalázottakat, megbecstelenítették a lányokat, az asszonyokat. Felduzzasztották a gettó létszámát, újabb s újabb zsidószállítmányokat zsúfoltak itt össze. Végül félmillió ember élt 100 hold területen, 100 háztömbben s 1500 épületben. Robot, éhség, járvány, kínzások tizedelték soraikat. Donka boldog volt, amikor kikerült a gettó falai közül és munkatáborba vitték. S utólag, visszaemlékezésekből ismertem meg a varsói gettó tragédiáját. Ugyanakkor lélekmelegító érzés marad számomra a zsidók hősies küzdelme, szinte fegyvertelenül szálltak szembe a repülőgépekkel, az aknavetőkkel, a lángszórókkal támadó német fasisztákkal. Negyvenkét napon és negyvenkét éjszakán át dacoltak a hatalmas túlerővel szemben. Az egykori gettó színhelyén az emléktáblán kívül három objektum idézte a hősi küzdelmet: Natan Rappaport által készített Gettói Hősök szoborkompozíció, valamint két objektum — csatomalejárat — szimbolikus értékkel a földalatti kapcsolatteremtést idézte, ahogyan a gettó lakói titokban tartották a kapcsolatot a külvilággal. (Folytatjuk)
