Menora Egyenlőség, 1991. február (30. évfolyam, 1361. szám)
1991-02-08 / 1361. szám
1991. február 8. MENÓRA Idestova harminc éve tanulmányozom embertársaimat. Nem sokat tudok róluk. Bizonyára habozva fogadnék föl egy cselédet az ábrázata alapján, pedig föltehetőleg ábrázata után ítéljük meg legtöbb ismerősünket. Véleményünket az áll formájából, a tekintetből, a száj vonalából szoktuk leszűrni. De vajon mi a gyakoribb, a telitalálat vagy a tévedés? Regények, színdarabok gyakran adnak hamis képet az életről, mert az írók, talán szorultságból, egyetlen tömbből faragták ki az alakokat. Az érthetetlenségtől tartva nem vállalják figuráik belső ellentmondásait, pedig legtöbbünkre épp ez a jellemző. Véletlenül guboncolódtunk egyéniséggé egymáshoz nem illő tulajdonságokból. A logikai tankönyvek szerint képtelen állítás, hogy ami sárga, az csöves, vagy hogy a hála súlyosabb a levegőnél — ám az egyéniséget alkotó zűrzavaros vegyületben ami sárga, az lovaskocsi is lehet, s a hála a jövő hét dereka. Vállat vonok, ha valaki azzal dicsekszik, hogy első pillantásra kiismer bárkit, s azt gondolom: az ilyen embernek vagy csekély a sütnivalója, vagy óriási a hiúsága. Ami engem illet, tapasztalatom szerint mentői hosszabb ideje ismerősöm valaki, annál rejtélyesebbé válik: állíthatom, hogy épp a legrégibb barátaim felől tudom a legkevésbé a legegyszerűbb dolgokat. Ezeket a gondolatokat egy újsághírnek köszönhetem, ugyanis ma reggel olvasom, hogy Kobéban meghalt Edward Hyde Burton. Kereskedő volt, évekig üzleti tevékenységet folyatott Japánban. Távolabbról ismertem, de egyszer nagy meglepetésemre fölkeltette érdeklődésemet. Ha nem a saját szájából hallom a történetet, el sem hiszem róla, hogy képes ilyen cselekedetre. S ez annyival meghökkentőbben hangzott, mert külseje és modora meghatározható embertípusra vallott. Őt aztán egy tömbből faragták, ha létezik ilyen. Helyes, apró emberke volt, valamicskével egy méter hatvan fölött, igen karcsú, ősz hajú, vörös képe csupa ránc, a szeme kék. Hatvan év körül járhatott, amikor megismerkedtünk. Korához és foglalkozásához illő választékos eleganciával öltözködött. Burton vállalata ugyan Kobéban volt, de ő gyakran rándult át Yokohamába. Egyszer hajóra várva néhány napig ott időztem, s akkor ismerkedtem meg vele az Angol Klubban. Együtt bridzseztünk. Jól és nagyvonalúan játszott. Közben is ritkán szólt, később is amikor leültünk egy koktélra, de amit mondott, annak mindig volt veleje. Higgadtan beszélt, száraz humorral. A klubban népszerű lehetett, s távozása után úgy emlegették mint kiváló embert. Véletlenül ugyanott szálltunk meg, a Grand Hotelben, s meghívott másnap ebédre. Megismerkedtem kövér, idősecske, mosolygó feleségével és két lányukkal. W. Somerset Maugham ^ / oarat a Szemmel láthatólag harmonikus családi életet éltek. Burtonban főként nyájassága fogott meg: barátságos kék szemében volt valami igen megnyugtató. Elképzelhetetlen volt, hogy kedves hangja haragosan fölcsattanhat, s a mosolyából sugárzott a jóindulat. Vonzó lény volt, mert érződött rajta az őszinte emberszeretet. Bűbájos egyéniség. Mindez mákszemnyi érzelgősség nélkül: szerette a megszokott kártyapartit és koktélt, ízesen tudott elmondani jó, zamatos történeteket s ifjú korában sokat sportolhatott. Meggazdagodott, ám minden pennyt önmagának köszönhetett. Apró, törékeny alakja lehetett szeretetreméltóságának egyik forrása: fölkeltette az emberben a támogatás ösztönét. Érződött rajta, hogy még a légynek sem vét. Egyik délután a Grand Hotel halijában üldögéltem. Még a földrengés előtt történt, mikor bőrfotelokkal volt berendezve. Az ablakon át széles kilátás nyílt a kikötőre, a nyüzsgő forgalomra. Nagy utasszállító gőzösök indultak Vancouver és San Francisco felé, vagy Európába, Sanghaj, Hongkong és Singapore érintésével; volt ott mindenféle nemzetiségű, ütött-kopott, viharvert teherhajó, magas farú, színes vitorlás dzsunka és megszámlálhatatlan mennyiségű sampán. Nyüzsgő, szívderítő és — nem is tudom, miért — léleknyugtató látvány. Csupa kaland, jóformán csak a kezedet kell kinyújtanod érte. Burton, ahogy a hallba lépett, rögtön megpillantott, s a mellettem álló székbe telepedett. — Nem volna kedve inni valamit? Tapsol a pincérnek, és két ginfizzt rendelt. Mikor kihozták az italt, kint az utcán elhaladt valaki, és üdvözlőén intett. — Ismeri Turnert? — kérdezte Burton, mikor látta, hogy visszabólintok. — A klubban akadtunk össze. Amint hallom, hazulról küldött pénzesutalványokból él. — Úgy bizony. Sok efféle akad itt. — Jól bridzsezik. — Akár a legtöbbjük. Tavaly is járt itt egy effajta fickó, nagy bosszúságomra névrokonom; annál jobb bridzsjátékost még életemben nem láttam. Nem tudom, találkozott-e vele Londonban. Lenny Burtonnak hívták, s bejáratos volt néhány igen jó klubba. — Nem. Nem hinném, hogy név szerint ismertem volna. — Egészen kiváló játékos volt. Ösztönös, vérbeli kártyás. Félelmetes. Gyakran játszottam vele. Egy ideig Kobéban tartózkodott. A gyerekeset három hónap körüli csemetéje; az embereink majd elmennek oda, és körülnéznek. De kérem, az ön leírása után nem ismerjük majd meg a kislányt.’ ’De én megismerem’ zokogott Landáné asszony. A fogalmazó úr vállat vont. 'Mégis az a véleményem,’ mondta elgondolkodva, 'hogy az a nő valami anyagi érdekből lopta el a kölyköcskét. Biztosíthatom róla, asszonyom, hogy az emberek csak ritkán lopnak szeretetből. De az istenért, ne sírjon már? Mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik.' Amikor Bartosek úr visszatért a rendőrségre, megkérdezte az embereitől: ’Ide hallgassanak, kinek van maguk közül három hónapos porontya? Meg szeretném nézni...’ — Hát az egyik rendőr felesége elhozta neki a családfa legfrissebb hajtását; a fogalmazó úr kicsomagoltatta és azt mondta: 'Hisz ez nedves! Na lám, pehely ennek is van a fején, ráncok is vannak a combján — ez itt az orra, nem? — És foga ennek sincs... Mondja, fiatalasszony, miről lehet megismerni egy ilyen csecsszopót?’ A rendőrné a melléhez szorította a családfa legfrissebb hajtását. 'Hiszen ez az én Mánickám,’ mondta büszkén, ’hát nem látja, fogalmazó úr, hogy egészen az apja?' A fogalmazó úr bizonytalan pillantást vetett Hochman rendőrre, aki torzonborz bajusszal és összecsücsörített szájjal fintorgott utódjára, és vastag ujjával böködve csiklandozta: 'Tetete, tetete.' — 'No, nem tudom, az orra mintha kicsit más lenne, de lehet, hogy a picié is megnő idővel. Hát én most elmegyek egy parkba, és megnézem, milyenek a pólyások. így van ez, az ember azt a sok tolvajt meg csavargót mindjárt felismeri, de ezzel a pelenkás népséggel a magunkfajtának nemigen akad dolga.’ Egy óra múlva Bartosek egészen lesújtva tért vissza. ’Ide hallgasson, Hochman,’ mondta, ’ezek a gyerekek mind egyformák! Hát hogy csináljam meg a személyleírást? Kerestetik egy három hónapos leánygyermek, haja, orra, szeme van, és a popsija ráncos; különös ismertetőjel: négyezer-négyszáznegyven gramm. Elég ez?’ ’Fogalmazó úr,’ mondta Hochmann komolyan, ’azokat a grammokat nem tenném oda; egy ilyen rajkó egyszer többet, egyszer kevesebbet nyom, aszerint, hogy milyen volt a széklete.’ ’Jézus Mária, hát honnan tudjam én ezt?’ panaszkodott a fogalmazó. 'A csecsemők nem tartoznak az ügykörünkbe! Ide hallgasson,’ kiáltott fel megkönnyebbülve, ’mi lenna, ha ezt az ügyet valaki másnak varrnánk a nyakába, mondjuk az Anya- és Csecsemővédelmi Intézetnek!’ 'Csakhogy nálunk ez lopásként szerepel’ vélte a rendőr. 'Az igaz,’ morgott a fogalmazó. 'Istenem, ha ellopott óráról vagy más dologról volna szó, mindjárt tudnám, mitévő legyek, de nekem, barátom, sejtelmem sincs róla, hogyan kell ellopott csecsemőket keresni!' Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy rendőr a zokogó Landánét vezette be a szobába. ’Fogalmazó úr,, jelentette a rendőr, ’ez a nő az utcán ki akarta tépni egy asszony kezéből a gyerekét, és közben olyan lármát csapott, hogy elhoztam magammal!’ De hiszen az az én Ruzenkám volt,’ jajgatott a fiatalasszony. ’Nem volt az semmiféle Ruzenka,’ mondta a rendőr, 'az az asszony Roubalné volt a Budecká utcából, a gyerek meg a Roubalék három hónapos kisfia.’ ’Na látja, maga szerencsétlen teremtés,’ kezdett lármázni Bartosek úr, ’ha még egyszer beleavatkozik a dologba, hát mi abbahagyjuk az egészet, érti?... Várjon csak,’ szakította magát félbe, ’hogy hívják az ön gyermekét?’ 'Mi Ruzenkának, Dudenkának, aranyoskának, galambocskának, aranyvirágnak, csillagomnak, virágszálamnak, szentecskémnek, gyöngyszememnek, bogárkának, lelkecskémnek, pintyőkének, rózsabimbónak, gyöngyvirágnak, napsugárkának hivjuk,’ zokogott a mama. ’Ennyi névre hallgat az a gyerek?’ kérdezte a fogalmazó elképedve. ”Ő mindent megért,’ biztosította a síró mama a fogalmazót. 'És úgy nevet, ha azt mondjuk neki, hogy tetete, tititi, buúbú meg nyönyönyö...’ 'No ez nem sokat segít rajtunk,’ vélte a fogalmazó úr. ’Meg kell mondanom, hogy sajnos, eddig semmi se segített. Azoknál a szülőknél, ahol gyerekhalált jelentettek, nem találtuk meg az ön Ruzenkáját; az embereink már minden ilyen családot meglátogattak.’ Landáné asszony mereven maga elé nézett. ’Fogalmazó úr,’ tört ki hirtelen felvillanó reménykedéssel, ’tízezer koronát adok annak, aki az én Ruzenkámat megtalálja. Hirdesse ki, hogy aki a gyermekem nyomára vezeti önt, tízezer korona jutalmat kap!’ ’Én ezt nem tenném az ön helyében asszonyom,, mondta Bartosek úr kétkedőén. ’Önben nincs semmi érzés,’ robbant ki a fiatalasszony, én az egész világot odaadnám az én Ruzenkámért!' ’No, ahogy akarja,’ morgott bosszúsan Bartosek úr. 'Bejelentem az ajánlatát, de aztán már igazán ne ártsa magát a mi dolgunkba!’ ’Nehéz ügy,’ sóhajtotta, mihelyt az asszony mögött bezárult az ajtó. ’Tudom, hogy most mi történik majd.’ S valóban az történt. Másnap három deketiv is beállított hozzá, mindegyik egy-egy bömbölő három hónapos kislánnyal a hóna alatt, és a negyedik — ez Pistora volt — csak a fejét dugta be az ajtón vigyorogva: ’Fogalmazó úr, nem lehetne az a gyerek fiú? Mert ha igen, akkor nekem volna egy, mégpedig nagyon olcsón!’ 'Ez a hasznunk a jutalomdíjból,' szitkozódott Bartosek úr. ’Lassan egy egész lelencházat gyűjtünk itt össze!' 'Istenverte egy eset,’ mondta magában, amikor hazament a legénylakására. ’Kiváncsi vagyok, hogyan találjuk meg azt a kölyköt.' Otthon a takarítónője várta, egy pergő nyelvű idősebb asszonyszemély, s lelkesedéstől ragyogó arccal invitálta: ’Jöjjön csak, fogalmazó úr, nézze meg Barynát!’ Tudniok kell, hogy Bartosek úr Justitz úrtól egy fajtiszta boxer nősténykutyát kapott, és Barynának nevezte el, Baryna pedig összeszúrte a levet valami farkaskutyával. Én komolyan csodálkozom, hogy ezek a különböző kutyafajták elismerik egymást kutyának; nem értem, miből látja meg például egy orosz agár, hogy a dakszli szintén kutya. Mi emberek csak nyelvben vagy hitben különbözünk egymástól, és mégis legszívesebben felfalnánk egymást. Szóval Barynának attól a farkastól kilenc kölyke született, és most ott feküdt melletük, csóválta a farkát, és boldogan mosolygott. 'Nézze csak,’ fuvolázta a takarítónő, 'milyen büszke a kölykeire, hogy dicsekszik velük a kis dög! Hát igen, mint minden anya!' Bartosek gondolkodóba esett, aztán megkérdezte: ’Igaz ez, mama? Tényleg minden anya ilyen?’ ’De még mennyire!’ jelentette ki a takarítónő. ’Csak próbálja meg megdicsérni valamelyik anyának a gyerekét!’ 'Hát ez érdekes,’ morgott Bartosek úr. ’Várjon, megpróbáljuk.’ No, másnap Nagy-Prágában minden anya repesett a boldogságtól. Alig léptek ki a házból gyerekükkel a karjukon vagy a kocsiban, mindjárt mellettük termett egy rendőr vagy egy keménykalapos úriember, grimaszokat vágott a gyerekre, és ujjával az állát bökdöste nagy kedvesen. ’De szép ez a gyerek, fiatalasszony,’ hangzott a dicséret, 'milyen idős?’ — No szóval ez a nap az öröm és a büszkeség napja volt a prágai anyák számára. És az egyik detektív már délelőtt tizenegykor egy sápadt, reszkető nőt kísért be Bartosek fogalmazó szobájába. 'Hát itt van, fogalmazó úr,’ jelentette. 'Gyerekkocsival sétált, és amikor azt mondtam neki: ejha, de szép ez a kisbaba, menynyi idős? — hát majdhogy keresztül nem szúrt a szemével, és a gyereket mindjárt elbújtatta a kocsi függönye mögé. bajban Burton fölhajtotta a ginjét. — Elég furcsa történet —tette hozzá. — Jó cimbora volt. Szerettem. Mindig rendesen öltözött, és jól nézett ki. Göndör haja volt, pirospozsgás arca; elég jóképű fiú volt, és szép sikereket aratott a nőknél. Ártalmatlan fickó, csak éppen vadember. Persze, többet ivott a kelleténél, mint általában ezek a fráterek. Negyedévenként kapta a pénzecskéjét, s ezt egy kicsit megtoldotta a kártya segítségével. Mondhatom, engem is jócskán megkopasztott. Nyájasan kuncogott. Saját tapasztalatomból tudtam már, hogy Burton jó képet vág, ha veszít a kártyán. Sima álián végighúzta finom, szinte áttetsző kezét, amelyen kidudorodtak az erek. — Azt hiszem, ezért is keresett föl épp engem, amikor tönkrement, no meg mivel névrokonok voltunk. Egyszer azzal állított be az irodámba, hogy munkát keres. Nagyon meglepődtem. Elárulta, hogy befagytak a hazai pénzküldemények, és szeretne dolgozni. Megkérdeztem, hány éves. — Harmincöt — mondta. — És mit csinált mostanáig? — Hát nem sokat — felelte. Elnevettem magam: — Attól tartok, hogy épp most semmit sem kezdhetek magával. Keressen fel majd úgy további harmincöt év múlva, akkor meglátom, mit tehetek. Nem mozdult. Kissé elsápadt. Rövid habozás után kibökte, hogy egy idő óta rosszul jár neki a lap. Nem akaródzott kitartani a bridzs mellett, elkezdett pókerezni, s ott aztán megkopasztották. Nem maradt egyetlen pennyje, minden holmija zálogban. Már a szállodaszámlával is tartozik, ott is kimerült minden hitele. Teljesen le van törve. Ha nem talál valami foglalkozást, akár felkötheti magát. Jobban szemügyre vettem. Most láttam, milyen rossz bőrben van. A szokottnál is többet ihatott, ötvenévesnek látszott. Most bezzeg ügyet se vetnének rá a nők. — No, de valamihez mégiscsak ért a kártyán kívül— biztattam. — Tudok úszni — felelte. Úszni?! Annyira értelmetlen volt a válasz, hogy nem akartam hinni a fülemnek. — Versenyeztem az egyetemi csapatban. Kezdett derengeni, hogy mire akar kilyukadni. Jól ismertem ezt a típust, aki kisisten volt egyetemista korában; nem hatódtam meg rajta. Hát erre azt mondtam neki: Jöjjön velem, és ne csapjon lármát.' 'Ugorjon el Landáné asszonyért,' mondta a fogalmazó. 'És maga mondja meg, miért lopta el a gyereket!' A nő nem is tagadott sokáig, mindjárt összezavarodott. Lány volt, és gyereke született egy úrtól. A gyerek, kislány, az utóbbi napokban kicsit betegeskedett a hasával, és két éjszakát átsírt. Harmadik éjszaka az anyja szoptatni kezdte az ágyban, és közben elaludt: mikor reggel felébredt a gyerek kék volt és halott. 'Nem tudom, hogy történhet meg ilyesmi', jegyezte meg Kratochvil úr kétkedő hangon. ‘Megtörténhet’, vetette közbe doktor Vitásek. 'Először is az anya nagyon álmos volt, mert már harmadik éjszaka nem aludt; másodszor a gyereknek valószínűleg hurutja volt és nem szopott, ezért az anyja melle nagyon nehéz volt, és amikor az anya elaludt, a melle ránehezedett a gyerek orrára és megfojtotta. Ebben nincs semmi lehetetlen. No tovább.’ 'Hát lehet, hogy így történt,' folytatta Kratochvil úr. ’Mikor az a nő látta, hogy a gyerek meghalt, elindult, hogy jelentse az esetet; de útközben meglátta Landáné asszony kocsiját a gyerekkel, és eszébe jutott, hogy ha lesz neki egy másik gyereke, az az úr tovább fogja fizetni a tartásdíjat. Azonkivül,’ tette hozzá Kratochvil úr zavartan és elpirult, ’a tej nagyon feszítette a mellét.’ Doktor Vitásek bólintott. ’Ez igaz,’ mondta. Be kell vallanom,’ mentegetőzött Kratochvil úr, 'hogy ezekben a dolgokban nem ismerem ki magam. Szóval ezért lopta el a nő a kocsit a gyerekkel, de a kocsit otthagyta egy idegen házban, és Ruzenkát hazavitte magának a Zdenickája helyett. Egyébként bolondos vagy legalábbis furcsa nő lehetett, mert a halott kisgyereket betette a jégszekrénybe; azt mondta, hogy éjszaka el akarta temetni, vagy valahova le akarta tenni, de nem volt hozzá bátorsága.’ Közben megérkezett Landáné asszony. ’No, kedves mama,' szólította meg Bartosek, 'itt van a csemetéje.’ Landáné arcát elöntötték a könnyek. 'De hisz ez nem az én Ruzenkám,' tört ki, ’Ruzenkának más sapkácskája volt!’ 'Mennydörgés mennykő,’ kiáltott fel a fogalmazó, ’csomagolja ki!’ és amikor a gyerek ott feküdt az íróasztalon, Bartosek úr megfogta a lábát és felemelte: ’Hát nézze meg, milyen szép ráncok vannak a popsiján!’ De Landáné már a földön térdelt, és úgy csókolgatta a csemetekezétlábát: 'Édes Ruzenkám,’ kiáltozta sírva, ’madárkám, gyöngyvirágom, tetete, csillaga anyádnak, drágaságom...’ ’Kérem, asszonyom, hagyja már abba,’ mondta Bartosek úr bosszúsan, ’mert különben becsületszavamra megnősülök. És azt a tízezer koronát ajánlja fel a leányanyák megsegítésére, érti?’ ’Fogalmazó úr,’ szólalt meg Landáné asszony ünnepélyesen, ’vegye a karjára a gyereket és áldja meg.’ ’Muszáj?' morogta Bartosek úr. Hogy kell ezt kézbe venni? Aha. De nézze, már sir! No, vegye el gyorsan!’ — Hát ez a vége a gyerekesetnek.” _________ 9. oldal — Fiatalon magam is jó úszó voltam — mondtam neki, s hirtelen eszembe ötlött valami. Burton félbehagyta a történetet, felém fordult és megkérdezte: — Ismeri Köbét? — Nem — feleltem. — Egyetlen éjszakát töltöttem ott, átutazóban. — Eszerint nem ismeri a Shioya Klubot. Fiatal koromban elúsztam onnét egészen a Tarumi öbölig, megkerülve a világítótornyot. Jó három mérföld, s elég nehéz a torony körüli áramlatok miatt. Nos, elmondtam mindezt ifjú névrokonomnak azzal, hogy ha ezt utánam csinálja, szerzek neki munkát. Az ajánlat szemmel láthatólag lesújtotta. — Azt állította magáról, hogy úszó — noszogattam. — Nem vagyok valami jó kondícióban. Nem feleltem, vállat vontam. Egy pillanatig rám meredt, aztán bólintott. — Áll az alku — jelentette ki. — Mikor parancsolja, hogy nekivágjak? Órámra pillantottam: tíz múlt. — Ez az úszás ötnegyed órájába telhetik. Én úgy fél egy tájban odahajtok,az öbölbe, ott találkozunk. Visszaviszem a klubba, ott felöltözhet, s aztán együtt megebédelünk. — Rendben — felelte. Kezet fogtunk, jó szerencsét kívántam neki, aztán elváltunk. Aznap délelőtt alig tudtam úgy elrendezni a rengeteg munkámat, hogy fél egyre elérjek a Tarumi öbölbe. De kár volt annyira sietnem, ő nem ért oda. — Az utolsó pillanatban visszariadt? — kérdeztem. — Dehogyis. Nekivágott időben. Csak persze a szervezetét tönkretette az ital és a kicsapongás. A világítótorony körüli áramlatokkal nem tudott megbirkózni. Harmadnap találtuk meg a holttestét. Egy-két pillanatig nem tudtam, mit mondjak. Kissé megdöbbentem. Aztán megkockáztattam a kérdést: — Amikor felajánlotta neki azt a munkát, tudta, hogy vízbe fog fulladni? Burton nyájasan kuncogott, és ártatlan kék szemével barátságosan pillantott rám. Megdörzsölte sima állát, és ezt mondta: — Hát, akkortájt épp nem volt az üzletben üresedés. WE SELL CUSTOM MADE JEWELLERY Rendelésre, kívánság szerint készült ékszerek Mindenfajta óra és ékszer javítása Nagyméretű órák el-és visszaszállítása ÜNIQUE 5895 VICTORIA AVE. c^ckshopajewe^r Árusítás és javítás------ 731-8029 36,ÉVFORDULÓ A HÍRES MÁZUKKÁ ÉTTEREMBEN 25 HÁROMFOGÁSOS ÉTKEZÉS EBÉD vagy VACSORA Házikészítésü leves, friss kenyér választék különféle főételekből friss zöldség-körettel tea vagy kávé HÉTFŐTŐL - CSÜTÖRTÖKIG ESTE 9 ÓRÁIG PÉNTEKEN 5 ÓRÁIG NYITVA MINDEN NAP 7 NAPON ÁT ÉJJEL 1 ÓRÁIG 64 PRINCE ARTHUR EAST 844-3539 Megkérjük kedves olvasóinkat, hogy családi eseményeiket közöljék szerkesztőségünkkel telefonon az (514)-276-9571 számon, hogy lapunk hasábjain hírt tudjunk adni róla. Valamint közöljük olvasóinkkal, hogy péntek estétől a szombat kimeneteléig montreáli képviseletünk a telefonhívásra nem válaszol, ezért kérünk mindenkit, hogy ezen időben ne telefonáljanak. Voyages PENTATOURS Travel International Inc. 3575 Avenue du Parc, Suite 5503. Montréal, Qc. H2X 3P9 Tél.: (514) 288-0830 ÚJ CÍM MONTREALBAN! TORONTO - BUDAPEST - TORONTO TORONTO - TEL AVIV - TORONTO SPECIAL: Párizs plusz autó Madrid - Malaga Brüsszel - Amszterdam plusz autó A szigetek. Legfőbb ajánlatunk: Magyarország, Csehszlovákia és Románia termál fürdői! Vonatjegyek kanadai és európai utazásaikhoz. Ingyenes szolgáltatások utasainknak: meghívólevelek és hitelesítések. Tervezze velünk utazásait!
