Menora Egyenlőség, 1988. július (27. évfolyam, 1228. szám)
1988-07-15 / 1228. szám
8. oldal 1984 Jóm Kippurján Budapesten nemcsak a zsinagógákban hangzott fel a zsidó zene, hanem — spontán és paradox módon — a Zeneakadémián is. A zenészek héber feliratú kottákat szedtek elő, és az énekesek a Biblia nyelvén szólaltatták meg a zsoltárok szövegrészleteit. Ez volt a magyarországi ősbemutatója a világhírű zeneszerző, Steve Reich Tehilim című darabjának. Az amerikai mester neve nem ismeretlen a magyar modern zene kedvelői előtt. A fiatal, lelkes muzsikusokból álló 180-as csoport jóvoltából a XX. század második felének ez a kiemelkedő alkotója is beépült zenei köztudatunkba. A Tehilim azonban — az énekesekkel kiegészült csoport előadásában — hangzásával, tematikájával és monumentális méreteivel gyökeresen különbözött eddig megszokott-ismert Reich művektől. Ez a zsoltárszövegre írt hatalmas lélegzetű, szárnyaló himnusz a reptitív darabok alig érezhető, finomszövésű változásait kozmikus méretű, univerzális struktúrákká nagyította. A Zeneakadémia zsúfolásig megtelt termében olyasvalamit hallhattunk a valóságban megszólalni, amely eddig csak a képzeletünkben élt a Templom korában lesüllyedt gazdag zsidó zenekultúráról. Az énekesek gótikusán ívelő-csengő játékában igazolni láttuk Szabolcsi Bence kutatásait és tanításait, amely a gregorián dallamkincset zsidó alaprétegűnek mondja. Néhány hónap múlva abban a szerencsében lehetett részünk — a 180-as csoport és az MHV meghívta a művészt művei lemezfelvételén való közreműködésre —■, hogy Budapesten üdvözölhettük a Tehilim alkotóját, aki készségesen vállalkozott, hogy műveiről — és, ami ezzel majdnem egyet jelent — zsidóságélményéről-identitásáról beszéljen. — Erősen asszimilált családból származom. Anyai nagyapám 1885-ben vándorolt ki Krakkó környékéről. HIRSCH ASSOCIATES GEORGE HIRSCH C.A. 866-8416 15 éves gyakorlat adó ügyekben Ugyancsak 3 év a Canadian Income Tax Depatmemben Forduljon bizalommal hozzánk adó ügyekben 615 DORCHESTER BLVD.WEST, SUITE 870. MONTREAL, QUE. 484-1259 484-4363 GREGUS IMRE Diplomás optikus : 4933 SHÉRBROOKE STREET WEST » PATISSERIE CHARCUTERIE LENCZI CUKRÁSZDA Finom magyaros cukrászsütemények, torták, pékárúk. tejtermékek, felvágottak, sajtok. Glóbus konzervek. stb. 6206 Somerled (Grand Blvd. sarok) TELEFON: 487-0183 Minden magyarul beszélő vevőnek 10 százalék kedvezmény GLASS GYÖRGY diplomás optikus 5847 COTE DES NE IG ES — MONTREAL 733-1161 — 733-5576 ELLENDALE MEDICAL BUILDING JUDY PROFESSIONAL TAILOR Budapest Rotschild szalon - Bécs kosztümök - ruhák - blúzok - szoknyák méret utáni készítését vállalom 6844 - 16th Ave. (Belanger saroknál) a St. Michel Metro állomás (kék vonal) közelében Rosemont, Que. H1X 2T4 728-4243 Megkérük kedves olvasóinkat, hogy családi eseményeikéi közöljék szerkesztőségünkkel telefonon a 276- 9571 számon, hogy lapunk hasábjain hírt tudjunk adni róla. Valamint közöljük olvasóinkkal, hogy péntek estétől a szombat kimeneteléig montreali képviseletünk a telefonhívásra nem válaszol. Ezért kérünk mindenkit, hogy ezen időben ne telefonáljanak. A zsidó azonosság muzsikusa Interjú Steve Reichhel Készítette Kőbányai János Felvilágosodott ember volt, kitűnően beszélt jiddisül, németül, angolul, franciául. Mindenáron be akart illeszkedni az amerikai társadalomba, ki is keresztelkedett. Felesége, a nagymamám, Budapest környékéről való. Egyszerű asszony volt, ragaszkodott a zsidóságához, amit a nagyapám igyekezett elnyomni benne. Soha nem tanult meg jól angolul, péntek este gyertyát gyújtott, elmesélte, hogyan kell libát tömni, tehenet fejni; ebből gondolom, hogy paraszti környezetben nőhetett fel Magyarországon. Az apai ág Koblenz környékéről jött, s távolabbról, Oroszországból, Lengyelországból, pontosan nem tudom. Már az apám is járt a húszas években Budapesten, el volt ragadtatva szépségétől, sokat mesélgetett róla. Engem is vonzott régóta ez a város, leginkább nagymamám emléke miatt, akihez gyermekkorom első zsidó emlékei fűztek. Ezért is fogadtam el Jeney Zoltán zeneszerző kollégám meghívását és látogattam el először Budapestre 1977-ben. Meglátogattam a zsinagógákat, és a Dunaparton sétáló idős nénik arcában nagymamám vonásait, tekintetét kerestem. Hosszú ideig nem volt különösebb zsidó hátterem. Bármievóm ugyan volt, de az előimádkozó előre suttogta a szöveget, még a héber betűket sem ismertem. 1963-ban kezdtem foglalkozni a vallással. Mint olyan sokakat Amerikában ebben a korszakban; a hindu misztika, a buddhizmus, a meditáció, a jóga érdekeltek. De sem az iskoláim, sem a különböző keleti vallások nem elégítettek ki. Nem nyújtottak megoldást az életemre. Valami egyre égetőbben hiányzott. Rá kellett jöjjek, hogy ezt a saját múltamban kell keresnem. Fel kell. hogy kutassam a hátteremet, mint ahogy az ember fölássa a kertjét, ha azt akarja, hogy teremjen. Eredményeként döbbentem arra, hogy zsidó vagyok. Ekkor mentem el egy brooklyni zsinagógába, egész pontosan a Rabbi Schlomo Riskinről elnevezett Lincoln Square Synagogue-ba, ahol Rabbi Joseph Szolovejszik tanítványa lettem. Két évet foglalkoztam Tóra-olvasással, héber-tanulással. Minden időm kitöltötte, alig törődtem a zenével. A végén már föl kellett tennem magamnak a kérdést: mi akarok lenni, rabbi vagy zenész? Ekkorra a zsidó identitás tudata, a judaizmus már énemmé vált, a személyiségem részévé. Nem volt szükségem több tanulásra, megtaláltam, amit kerestem. Betartom a Sabbathot, gyertyát gyújt a feleségem, ilyenkor zenével sem foglalkozok — senki sem zavarhat. Tudja ezt a New York-i, londoni ügynököm, békén hagynak. 1977-ben jutottam el Izraelbe is, ahol éppen néhány művemet játszották. Kihasználtam az alkalmat, hogy meglátogassam azokat a zsidó közösségeket, amelyek a leghívebben őrzik a zsidó zenét, tehát a jemenit, kurdisztánit, irakit. Ők 1948 után érkeztek Izraelbe, és olyan vidékről származnak, ahol hosszú évszázadokig elzártan éltek az idegen civilizációktól. Elsősorban az érdekelt, hogy hogyan éneklik, kántálják a Tórát. Felkerestem egy idős jemenit egy modern lakótelepen. Orrából énekelt, akár a régiek. Csodálatos ritmusokat, hajlításokat rögzítettem. A fia sokkal technikásabban énekelt, de már tele nyugati hatásokkal, bizonyára az iskola és a katonaság hatására. Engem ez kevésbé vonz. Akár az „úgynevezett” zsidó népzene. Nincs sok közük az eredeti zsidó zenéhez (talán érzésekhez igen), inkább jellemzőek rá a befogadó népek (elsősorban a lengyel, orosz, magyar) folklórjának stílusjegyei. Csak az apáról fiúra szálló „tiszta forrás" érdekel, mint a maguk Bartókját, akinek volt bátorsága — sokan nem szerették emiatt — a magyar zene mélyrétegei után kutatni Törökországban, Észak-Afrikában. Itt Budapesten azokat a Bartók-Iemezeket keresem, amelyeken ő játszik, és nem a kitűnő Kocsis Zoltán, mert az az autentikusan eredeti. Amikor Afrikában, Dél- Amerikában vagy a Bali-szigeteken zenét gyűjtök, igyekszem a legtávolabb eső falvakat fölkeresni, amelyeket nem fertőztek meg a turizmus és a modern civilizáció „áldásai". Ezzel el is érkeztünk a Tehilim problémájához. Mi az eredeti zsidó zene? Zsidó zenekultúra? Sajnos, mint a lesüllyedt Atlantisz — szinte nyomtalanul eltűnt. Egykori létezéséről csak bibliai leírásokból tudunk, domborművek, érmék őrizték meg létezése emlékeit. Azonban a semminél valamivel többet tudunk. Ez a zsidó élet központi mozzanatához, a Tóra-olvasáshoz kapcsolódik. Itt ugyanis a szöveg fölött megmaradtak a dallamjegyek — az úgynevezett „neginák". Ha bemegyünk egy zsinagógába, s ott egy szál kántor énekel; ahhoz nem lehet Az emberek általában nem szeretik a régi dolgokat. „Aki nem halad, lemarad" — régi mondás, de igaz. Néhanéha jólesik visszamenni a múltba, de csak módjával. Ha mindenki az antik bútorokat szeretné, a bútorgyárak tönkremennének, mert senki sem venne új bútort. Az embert mindig vonzotta az új, s ha ez nem így lenne, még ma is olajlámpával világítanánk és kovakővel gyújtanánk a tüvüzevet. Ha megelégedtünk volna a telefonnal, nem lenne rádió és ha megelégedtünk volna a rádióval, nem lenne televízió. Ha nem találták volna fel a nyomdát, a Menórát kézzel kellene írni, ami nagyon megdrágítaná a hirdetések árát. Ez az egész úgy jutott eszembe, hogy a napokban néhány fiatalembernek munkaszolgálatos élményeimből adtam kóstolót. Éppen ott tartottam, hogy egyik kezemben csákánnyal, a másikban lapáttal, hogy tartottam fel az orosz tankokat, amikor az egyik fiú lapos oldalpillantást vetett a másikra, aki ezt rögtön felfogta. Akkor kezdett derengeni bennem, hogy úntatom őket történetemmel. Mint ahogy engem úntatott nagybátyám, amikor újra meg újra elmondta első világháborús élményeit. Az első világháború nekem történelem volt és csak abban különbözött Árpád fejedelem vérszerződésétől, hogy valamivel később történt. A mohácsi vész és a trianoni békeszerződés ugyanabba a kategóriába estek: mind a kettő régen történt. Mégis furcsa nekem, hogy a legújabb generáció nem lát nagy különbséget az 1848-as és 1956-os forradalom között. Nekik mind a kettő történelem, nekem csak az egyik. Az elsőről tanultam, a másodikat átvészeltem, vagyis személyesen részt vettem benne, ha nem is puskával a kezemben. Enyhén szólva bosszant, hogy az én négyéves munkaszolgálatos nyomorúságomat majdnem egy kézlegyintéssel intézik el és öt perc múlva a kanadai dollár mélypontjáról beszélnek, meg a miniszterelnök esélyeiről, ha választásra kerül a sor. Nem tagadom, mind a két téma fontosabb az én háborús élményeimnél, de azért a múltat nem lehet egyszerűen elfelejteni, vagy kitörölni emlékezetünkből. A múlt kísért, a múlt mindig velünk van. Az amerikai szabadságharc nem ért véget azzal, hogy Észak legyőzte Délt. A négerkérdés ma is fennáll, csak enyhébb formában. A Ku-Klux-Klan ma is működik, csak ritkábban, mint a múlt században. Az angol—francia háború nem ért véget kétszáz évvel ezelőtt, amikor az angolok győztek. A háború ma is fennáll, csak enyhébb formában. Vagy tud valaki más magyarázatot adni többek között arra, hogy a québeci autórendszámokon az „Emlékezem” mit jelent? Mire emlékezem, ha erre a rendszámtáblára nézek, akár akarok rá emlékezni, akár nem? Az 1956-os forradalom sem ért véget azzal, hogy 5.000 orosz tank bevonult Magyarországra. A magyarok sohasem fogják szeretni azt, hogy az oroszok lehelletét állandóan a nyakukban érzik. Mint ahogy a szeparatizmus sem szűnt meg azzal, hogy Bourassa lett a québeci miniszterelnök. A zsidók nem fogják szeretni az arabokat még akkor sem, ha nem fognak háborúskodni egymással. S ezt az elméletet folytathatnánk a közelmúltban, vagy a távoliban, az eredmény az, hogy a múltat nem lehet megszüntetni. A német történelemből soha többet nem lehet kiradírozni Hitlert és a koncentrációs táborokat, bármennyire is szeretnék egyesek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs fejlődés, nincs javulás. Van, de ez nagyon lassú. Az amerikaiak nem felejtették el az Angol—Amerikai háborút, a forradalmat, de ma már nem haragszanak az angolokra. Azt hiszem. De Gaulle 1967-es beszédére minden kanadai emlékszik: „Éljen a szabad Quebec...” Azóta senki sem szereti a franciákat, még a québeci franciák sem. Egy idegen, tengerentúli ország beleütötte az orrát a mi kanadai dolgainkba. Erre semmi szükségünk nem volt — gondolják a québeciek, — mi tudjuk gyűlölni az angolokat külföldi segítség nélkül is. . . Aki nem halad, lemarad. Tehát haladnunk kell, bárFodor András Régi dolgok milyen lassan is. A haladás nem más, mint menekülés a múlttól, de a múlt minduntalan felüti a fejét. Ha áramszünet van, visszatérünk a gyertyához, s amikor elzárjuk a televíziót, képletesen visszamentünk a múltba, amikor még nem volt televízió. Az áramszünet egyike azoknak a dolgoknak, amely hirtelen visszadob bennünket a múltba. Sokszor még rosszabb a helyzet, mint évszázadokkal ezelőtt volt, az elektromosság használata előtti időkben. Áramszünet esetén megszűnik a fűtés. És még csak tüzet sem gyújthatunk a lakásban, mert nincs kályha.. A szoba közepén pedig veszélyes. Megromlik az élelmiszer a hűtőszekrényben, meg a fagyasztóban, mert nincs jeges ember, aki helyettesítse a Frigidairet. Alex Bondy Londonban — hej! — van számos utca . . . És még több eső. Londonban csak akkor nem esik, ha beállók egy kapu alá. Illetve akkor is esik, csak nem rám. De Londonban nem lehet beállni egy kapu alá, mert nincs kapualj. A kapu előtt pár lépcső vezet fel egy jól lezárt ajtóig. Ez az ő kapujuk. Persze nem az Oxfordstreeten, de nem lehet az eső miatt csak ott sétálni, néha befordul az ember egy-egy mellékutcába is ugyebár. Ott meg ezek a lépcsők várnak ránk — ugyebár. Meg a lezárt ajtók. A sárgaréz koppantóval. Hát ezért olyan hidegvérnek az angolok, mert utcahosszat kint áznak és így már évszázadok óta jól lehűlt a vérük és nem koppant más azon a sárgaréz karikán, csak az a jó nagynénikéjük. Bocsánat, hogy elragadtattam magam, de tessék elképzelni, még itt szűkebb hazámban, Izraelben, vettem egy pár szép fekete cipellőt, hogy olyan elegáns legyek a Covent Gardenben, mint a VII. Edvárd volt welsi herceg korában és. . . És kérem ezt a cipellőt a British Muzeum felszámolta. Hogy hogy tud egy múzeum ilyen galádságot elkövetni? Úgy, hogy van egy fantomja. De kérem, hagyják hogy elmeséljem. Szóval Londonban — május ide, május oda — egy forró, sivatagi szélhez szokott Izraelinek ott olyan hideg volt, hogy műfogsoraink kasztanyettának képezték át magukat és akaratunk ellenére játszották kisded melódiáikat, mint a spanyol cigánylányok egy fa alatt Cordovában. És mi is táncoltunk ütemére, hogy lábikóink le ne fagyjanak. Az, hogy a hideghez a fent említett eső esőstől járult hozzá, hogy a hideg kevésbé legyen elviselhető, nem vígasztalt minket, inkább lehangolt, mint az évszázados por Beethoven zongoráját, ha belepte húrjait. Az esernyőt sohasem csuktuk be, vagy tartogattuk a fejünk felett, vagy a kádban állt, de nyitva. De egy esernyő sem hoz megváltást egy cipőnek, hát az kérem ázott. Minnél többet láttunk Londonból, annál jobban. Mert kérem, a pocsolyákat csak akkor lehet kikerülni, ha nem az egész utca folyik, hanem csak a fele. Szóval ment minden mint a vízfolyás — a szó szoros értelmében — és a szép, vadonatúj cipő kedvesen ned'vesedett, de szerencsére nem ázott be. Egy ilyen szivacsos napon — mármint amikor a cipőm, mint a szivacs, úgy teleszívta magát — elérkeztünk a British Múzeumba. Ott fűt, kezeit csókolom — a múzeum fantomja. semmit hozzátenni. Az eredetisége valahányszor szívenüt. Azonban a zsoltárokat a legkülönbözőképpen adják élő és dolgozzák fel. Ez nem jó, mert nem eredeti. Ha görög vázákon hangszeren játszó muzsikust ábrázolnak, gyakran látunk mellette egy másik alakot, aki különböző jeleket mutat a kezével. Valószínűleg ez egy különböző hangmagasságokat jelző szolfézs lehetett. Kéztartások segítségével rögzítették a dallamot. Talán valami hasonló jelrendszer lehetett a zsidóknál is. Még ma is megfigyelhető egyes ortodox rabbiknál, hogy különböző speciális gesztusokkal kísérik a Tóra-olvasást. Az én Tehilimem nem vallási mű, koncertteremre íródott. Persze, mivel a zsidó identitás zenéje: elválaszthatatlan magától a zsidó vallástól. Mindent megpróbáltam összefoglalni benne, amit a zsidó zenéről — elsősorban a Tóra neginái alapján — tudok és érzek. Ezzel a darabbal kívánom demonstrálni a világ előtt, hogy a Bibliát — Tórát, a Prófétákat, az Iratokat — héberül írták. (Például a saját rokonságom körében is többen tudják úgy, hogy görögül.) Lehet róla fogalmat alkotni más nyelven is, de ez csak töredéke filozófiai lényegének, költői tartalmainak, zenéjének. Ez a zsidó kultúra része és csúcsa, amivel ez a nép feladatához híven megtermékenyítette az emberi kultúrát. Erre az egyszerre ősi és aktuális üzenetre, igazságra épül a művem. Érdekes módon az Ok tett című darabomat tartom közelebbállónak a zsidó szellemi körhöz. Ezt rögzitjük most lemezre. Nem csak a fuvolaszólam miatt — itt egy magam gyűjtötte jemeni zsidó témát dolgozok föl —, hanem mert a mű zenei struktúrája, építkezése a zsidó univerzalitás-törekvést igyekszik megragadni. Legújabb művem, a Desert Music, William Carlos Williams verséből kapta címét. A sivatag fenségességét, titokzatosságát és misztikumát igyekszik megragadni. Kegyetlen, sivár világ, ahol az ember halálra van ítélve. De ugyanakkor hatalmas eszmék, események forrása, színtere is. A zsidók a Szináj-sivatagban kapták a Tórát, és nem Izrael földjén, s ez az a hely, ahol vándorlásuk során néppé emelkedtek. Remélem, a budapesti kapcsolatok gyümölcsözőek maradnak. A 180-as csoporttal tervbe vettük néhány közös magyarországi és európai koncertet. Őket tartom munkáim legjobb európai tolmácsolóinak. A csoport nagy terve a Tehilim magyar lemezfelvétele, amelyet egy szép budapesti zsinagógában nyilvános hangversenyen szeretnénk rögzíteni. Mondanom sem kell, hogy mennyire örülök ennek a nagyszerű és egyedülálló tervnek. Megvalósítása rajtam nem fog múlni. (Kultúra és közösség) _______________________MENÓRA 1988. július 15. Vissza kellene térnünk a villanyborotvától az önborotvára, de nem tudjuk hol van és a sötétben nem találjuk meg. Nincs melegvíz, nem tudunk fürdeni, nem tudunk főzni, semmit sem tudunk csinálni, még dolgozni sem lehet villany nélkül, mert az irodának nincs ablaka. Csak ülünk a szobában, pokrócokba burkolódzva és várjuk, hogy mikor lesz vége az áramszünetnek. Azok a szerencsések, akiknél gázfűtés, vagy gázkályha van, mert azok kevesebbet szenvednek. Amint látjuk, még hétköznapi életünkben is minduntalan felüti fejét a múlt. A fejlődés, mint említettem, nagyon lassú. Évmilliókat vett igénybe, míg az ősemberből kifejlődött a mai ember és atavisztikus visszaütések még ma is láthatók. Mindez komolyan hangzik, de tulajdonképpen nem az. Hát nem nevetséges, hogy én, a huszadik század embere vakaródzom? Persze csak akkor, ha viszket. De a majom is csak akkor vakaródzik . . . Alattomosan, alamuszin, kétszínűén — ahogy egy fantom tud csak. Alulról, rácsozatos, utcai csatornákhoz hasonló likakból áradt a meleg, párologtak is a kabátjaink, mint a tibériási hőforrások a nyitott részen. No, mi minden teremben úgy furakodtunk, hogy rajta állhassunk a csudafinom-meleg csatornákon — az meg jóízűen belefútta a meleget a gatyaszárunkba, ami lélekemelő hatással volt reánk; egészen más szemmel kezdtük nézni a múmiákat, amióta a csatornákat felfedeztük. Kimegyünk a múzeumból kérem és a cipőm — jó hangosan — odaszól nekem, hogy „klatty—klatty”! És valahogy állandóan orra akartam bukni. Nem volt más választásunk — az asszony meg én — lepillantottunk a klattyogó lábbelire és majd hanyatt vágódtunk. A vadonatúj cipő, mely lelke mélyéig vizes volt a fantom fűtötte csatorna átkos gőzével párosulva egy külön felsőrészre és egy külön talpra osztotta őt, — a cipőt! — mint a Themze folyó, mely kettéválasztja szépséges London városát... De az én esetemben a Tower-hidat valami enyvszerű ragancs pótolta és hajszálaival még vissza-vissza várta a talpat, mely minden lépésnél gyengülve engedett a gravitáció hatásának, mire a cipő akkorát tátongott, mint egy átlag harcsa a parti kavicson. . . A cipőfelsőrész és a talp közötti nyílást felhasználta az esővíz egy tour-retour ki-befolyásra, ami olyan befolyással volt rám, hogy nem egyszerű turistának, de az izraeli Vízművek hivatalos kiküldöttjének éreztem magam. Kigúvadt szemekkel kerestünk egy cipőüzletet, melybe betérvén akkorát klattyogott örömében a cipőm, hogy szólni se kellett, a kereskedő már hozta is a 42-es feketét. Nem tudtam megállni és meg is kérdeztem, hogy már bocsánat — honnan tudta a számot? Azt válaszolta: — „A kifolyt vízmennyiség alapján.” Olyan szakember volt. hogy a köbtartalomból tudta! Fizettünk és indultunk kifelé. Végtelenül kedvesen szólt utánunk: „Sálom!” — ... még arra is rájött, hogy izraeli klímához szokott cipő volt a boldogult. Hirdessen lapunkban Utinaplóm megsárgult lapjaiból... A British Múzeum fantomja
