Menora Egyenlőség, 1981. október-november (20. évfolyam, 880-881. szám)
1981-11-01 / Melléklet
D 14 oldal November 1.1981 mOZLET A MENOHANAK tit ^alleryofFineArt 11 YORKVILLE AVENUE TORONTO M4W1L3 Same Telephone No. — 921-3077 Gallery Hours — Tuesday to Saturday 11:00 a.m.-5:00 p.m. Karniol Jeno es Iren sikert kifjfl s ^ ^ Menórának # V» KELEMEN LASZLÚ és csa/ád/a 36 Nevada Avenue Willowdale FELKAI ISTVÁN Szereteti férjem és Apám emlékére aki a Menóra — e kitűnő újság — munkatársa is volt. Mi szeretettel köszönt] ük a Menő rá t 20 éves évfordulója alkalmából. Felkai Rózsi és TORONTO Ted (Tibor) Farley Gratulálunk a 20 éves Menórának és további sok sikert kívánunk AHADASSAH LE AH CHAPTERJA TORONTO Köszöntjük a 20 éves Menő rá t születésnapja alkalmából HAJDÚ ZOLTÁN, ZSUZSI és családjuk TORONTO KOVÁCS DÉNES: Egy csipet tárkony (íródott Budapesten 1952-ben, Krúdy Gyula szerkesztő úr tiszteletére; az írónak, aki még ismerte a jó ízeket Pesten és Budán.) I. Ifjabb Szortiment — vajon ki emlékszik még manapság e névre? — néhái nagybátyja nyomdokain járva, már legifjabb korában betéve tudta Pesten minden korcsma, vendégház s étterem heti étrendjét, különlegességét, gazdasszonyainak, pincéreinek s vendégeinek szokását. Ismerte a Hársfa-utcai "Zenélő Angyal" tizenegyórai, előző estéről félretett pörköltzaftjainak sűrűségét; a budai Kispipa szerdán, tányérhús alá tálalt levesének erejétzamatát; a Sipos-féle, szálkanélküli halászlét; Bagyik sonkáskockáját; a rózsadombi "Baktató” csalóka borát s a Keletivel szembeni fogadó tulajdonosnőjének, Arankának még csalókább természetét. Ifjabb Szortiment ehhez az Arankához kvártélyozta be magát a lehulló bombák hónapjaiban s a legszűkösebb hét esztendőben sem kellett lemondania a gábelfrüstökökről, a borjúpájslikról, libakocsonyákról, tejes, kelet-tengeri heringekről, rezgő, főt marhahúsokról, melyeket egyenesen Aranka számára metszettek le titokban hizlalt marhák hasa alól és csempésztek be éjszaka, sokszoros német őrgyűrűkön a szerelmes mészárosinasok Saláncról Pestre. Ifjabb Szortimenttel 52-ben találkoztam össze a Leninre átkeresztelt Körúton. Füle mellett már őszült, sörtésedő, maradék haja s valaha derékban megnövesztett testi terjedelme ugyancsak lötyögős lett, valósággal keszeg, mint azoké a ficsúroké, kik kikapós nők után futkároztak a Ferenciek terén. Arcáról, orráról elvándorolt valahová a hajdani, elégedett zsírosság, mely úgy fénylett, mint szentek feje körül a glória. Alsó ajka beesett Szortimentünknek, ki már egyáltalában nem volt ifjabb, szája körül pedig a gyomorbajosok keserű vonása vágódott szürke bőrébe. — Csak nem megyek espressóba! — mondta Szortiment, amikor kis tereferére invitáltam s oly hanggal harsogott, mintha valami prépost mondaná; "Csak nem megyek isten tagadók közé!” Végül, kisebb séta után mégis betért velem a "Jókaiba”, hol sört rendeltem kettőnknek. A pincér, kit ismert és kit szaktársnak illett szólítani, szabadkozott, hogy kimért sörük éppen nincsen, csupán "Zsiráf’. — Zsiráf!? — kérdezte megrendülten Szortiment s hangjában még nagyobb megvetés rezgett, mint az ”Espressó”-náI. Hozzon barátom — mondta elgondolkozva Szortiment — hozzon virstlit tormával. De nem volt virstli. Mustár sem volt, torma sem, sót velőscsont sem volt és nem tudták Szortiment harsogó tepertőre, malacfarokra, sót friss sóskiflire vonatkozó parancsait sem teljesíteni. — Hát mi van itt? — kérdezte Szortiment. — Tizenkettő és kettő között üzemi ebéd van, kéremássan — mondta a pincér és elloholt, karján öt adag körömpörkölttel. Szortiment sokáig szemlélt az abroszon egy Balaton-alakú sötétpiros foltot. — A paradicsom mártás olyan étel volt valaha — mondta később, s megnyomta a "valaha” szót, — amely még annak a ruháján is foltot hagyott, aki a korcsma előtt elment. Nem lehetett elbújni előle senkinek sem, ha egyszer kinyitották azt az üveget, amelybe nyáron bezárták, mint valami szellemet. Némely barátom annyira bolondja volt a paradicsom mártásnak, hogy fürödni szeretett volna benne, amikor a villára tűzött húsdarabot úszkáltatta a mártásban. Szortiment észvesztőt sóhajtott, amikor ezt mondta: — Már elfogyott az utolsó kanállal is a bőven szolgáltatott paradicsom mártásból, melyet húslével engedtek fel s néhány zöldpaprika is főtt benne s legfeljebb egységesített ragacskenyér marad a kezünkben, amellyel a tálat szeretnénk kitörölgetni, hogy egy s más ízeket visszaidézzünk. — Mi a baj. Szortiment? — kérdeztem s nyugtatón a vállára tettem a kezem. — Mi a baj? — ismételte ő miközben villájával undorodva piszkálta meg a körömpörköltet, melyet a pincér automatikusan s kérés nélkül elénk tálalt. Szortiment felemelte a menüt és meglobogtatta: — Ez az étlap! A rostélyos, melyet — Egek! — Puskinról neveznek s kihúzták, mert elfogyott vagy nem is vala. Az odalökött, hűlt disznósült, pár szem fagyos burgonyával; a plékanalak, az egyforma íztelen ízek, a meghitt, kis budai, vanilia-illatú cukrászdák krémesei s kasszírnők krémizű csókjai helyett cukrászati üzemek készítményei; —- ez a baj és nézze az étlapon e vendéglő nevét: ”Az Élelmiszeripari Tröszt 326-os üzemegysége!” Szortiment most már kiabált, hogy a szomszédos asztaloktól a sietve, gépiesen étkező vendégek is felfigyeltek. S felnyögött: — Hol vagytok mind? Zenélő Angyalok és Vén Diófák és Makk Hetesek, Arabs Szürkék, Fehér Menyasszonyok és Barna Baglyok? Pár percig némán ültünk, azután Szortiment nagyon csendesen emlékezett: — Talán ugyanennél az asztalnál ültem. Tudja, Wagnerek is nagyon értették a pacal készítését. A savanyú tüdőt itt abban az időben barna lével öntözték, mely lé kétségen kívül a legfinomabb marhagerincek vagy disznókarajok alól került ki. A gombóc, sertés májával volt gyúrva, de zöldség is volt benne, hogy ágyúgolyó keménységével meg ne ártson a legkényesebb gyomornak sem. A tálka szélére fel hasi tottvégű citromszeletek voltak függesztve. De a pacal csak étvágyai csinált. Kolonics, a főpincér csonthúst ajánlott folytatásnak, olyas húskoloncot, mely reggel óta porhanyóssá főtt a konyhán, melyen a csont koronaként emelkedik ki a húsbálványból s a zsigerek, zsíros izmok borsozva, paprikázva fölséges falatok. Dubovetz volt a mészárosuk akkor ezeknek a Lipót kőrútról, de én mégis másként döntöttem. "Hozzon nekem — mondtam Kolonicsnak egy velőscsontot, mert éjszaka álmomban azt ettem, apró, falatnyi, pirított zsemlyeszeletekkel és paradicsom salátával.” A párolgó tál, mely hamarosan megérkezett, szebb volt, amint amelyet a szakácskönyvek rajzolói pingálni tudnak. A főpincér forró húslevest is hozott a csonthoz, szegedi paprikát. Különféle kocsonyás részeket lehetett elébb lenyesegetni a hengerről a zsebkésemmel, azután mindezt elfogyasztva a levessel, végre balkézbe lehetett fogni a csontot s a jobb kezet ökölbe szorítva, a bal kéz csuklójára lehetett ütni, hogy kizuhanjanak a forró tányérra a gőzölgő velőhurkák, mint rejtegetett karácsonyi meglepetések. A hozzá járó korsó sörön megmártogatta magát, az ablakon beszökő őszi nap. Kacsapecsenye jött sorra, vöröskáposztával. Igazi tál volt, „ melynek széleiről a combcsontok kihajoltak s rájuk fehér kravátlit húztak, mint akár virágcsokorra. A combokról levágott húsokat meg lehetett füröszteni az aranyló zsírban s a káposzta, mely jól helyezkedett el a kés lapján (fütyülök a felfogására, hogy kést nem illik a szájba venni!) frissen reccsent. Itt nemcsak piros császárzsemlyéket, egyenes stanglikat és görbe sóskifliket helyeztek az asztalokra, de valódi, félbarna, házi rozskenyeret is, mellyel kiváló módon lehetett tunkolni, ha ugyan maga még tudja, hogy mit jelent az? A gábelfrüstök végfalatja Pálpusztai sajt volt, kissé érett, mint a szépasszonyok, néhány ifjú hagymával, melyről a tavasz s pár karika köményezett Jánosretekkel, melyről az elmúlás jut az ember eszébe. Ehhez vörös-Folytatás a következő oldalon
