Menora Egyenlőség, 1981. október-november (20. évfolyam, 880-881. szám)
1981-11-01 / Melléklet
1981 november 1 * MENÓRA C 9 Nemcsak "a Menórának van születésnapja, egy másik fontos magyar zsidó kiadvány megjelenésének évfordulóját is ünnepeljük. Igaz, hogy csupán egy éves, de ez fontosságából, jelentőségéből mit sem von le. 1980 novemberében hagyta el a sajtót a Magyar Zsidóság történetének és pusztulásának első átfogó műve a Dr. Randolph L. Braham professzor által írt “The politics of Genocide (The Holocaust in Hungary). Ritka eset, hogy angolul írt magyar jellegű történelmi dokumentum könyv ilyen érdeklődést váltott volna ki, ilyen feltűnést keltett volna. Lapunkban már kétszer foglalkoztunk ugyan vele, de azóta recenziók, ismertetések jelentek meg a legrangosabb világlapokban is és mindezt betetőzte, hogy a New York Times book review-je az október 4.-i számban két teljes oldalt szentelt Braham professzor kitűnő munkájának. Illő tehát, hogy továbbra is foglalkozzunk vele. Nemcsak ennek a cikknek a keretében, mert két másik kitűnő munkatársunk is jelezte már, hogy éppen most olvassa a könyvet és ők is tanulmányokkal kívánnak jelentkezni. Az átlagos és főleg magyar nyelven olvasó érdeklődőknek sajnos nem ajánlhatjuk, hogy a közel 1300 oldalas művet elolvassa, hiszen még e cikk írójának is komoly idejébe telt, — ami nem csoda. Nem olyan jellegű mű, amit az ember egy szuszra átfut. Annak ellenére, hogy az első betűtől az utolsóig izgalmas és érdekfeszítő olvasmány. De az ismert és eddig ismeretlen adatok olyan gazdag tárházát nyújtja, ami komoly elmélyülést kíván. De hiszen egy ilyen jellegű munkának nem is az a célja, hogy best seller olvasmány legyen, hanem ennél sokkal fontosabb. Az, hogy érvanyagul szolgáljon azokban a vitákban amik még ma is folynak a magyar zsidó katasztrófa, ha nem is eltagadására, de lekicsinylésére. Az, hogy későbbi korok történészei ne csak okuljanak belőle, de felhasználják további kutatások kiindulópontjaként. És mivel ebből a szempontból Dr. Braham könyve nemcsak fontos, hanem szinte sorsforduló jelentőségű, a Politics of Genocide-nak illetőleg író szerkesztőjének kijár a csillagos jeles és gratuláció. Egy ilyen jellegű történelmi munka természetesen nem válthatja ki a szakemberek egyhangú lelkesedését. Ezt a tételt még tovább merném mélyíteni; egy olyan történelmi tanulmány, amivel mindenki egyetért, az rossz munka. A nagy tudású, precíz és az igazságra törekvő Braham doktor nem is azt várja el, hogy mindenki fenntartás nélkül dicsérje, hanem azt, hogy munkája nyomán egy egészséges pezsgő vita induljon meg, mert a történésznek, mint minden embernek van ugyan ”A magyar zsidóság pusztulása RANDOLPHL BRAHAM KÖNYVE privát véleménye is, sőt lehetnek előítélétei is, de a cél csupán egy lehet: az igazság minél teljesebb felderítése. Amikor tehát az eddig közölt cikkekben, vagy akár az ezutániakban is, esetleges ellenvéleményeknek is helyt adunk, ezt a tudós kutató iránti maximális tiszteletből tesszük. Csupán egyetlen írás volt, amit visszautasítottunk. Az illető neve lényegtelen; bár történésznek mondja magát, írásából úgy árad a személyi ellenségeskedés és a rosszindulat, hogy annak megjelentetése egyaránt lett volna méltatlan a könyvhöz és lapunkhoz. Mindezek előrebocsátása után hadd próbáljak hozzászólni magához a könyvhöz, már amennyire — nem lévén hivatásos történész — ehhez egyáltalán jogom van. Mint említettem, a mű egyaránt foglalkozik az 1944-es katasztrófával, az azt megelőző időkkel, sőt, egy sajnálatosan ugyan de mégis érthetően, rövid részben a magyar zsidóság aranykorával is, amit a szerző az 1867-től 1918-as időkre tesz. A következő szakasz magyarázatot keres és *nagy mértékben talál is arra, mi okozta a trianoni békeszerződés után a korai fasiszta, majd félfasiszta idők antiszemitizmusát és miután végigvezet minket a katasztrófa történetén, megpróbálja felvetni a felelősség kérdését. Persze, hogy ez a legkényesebb téma és abban mindenki megkapja a neki kijáró kritikát. Hogy dicséretet csak nagyon kevesen kapnak, az nem a szerző hibája, hanem a történelemé. Ha egy elmélyült, gondos történész azt írhatná, hogy a különböző formában érdekeltek nagy része dicséretet érdemel, úgy egyáltalán nem kellett volna, hogy sor kerüljön e szomorú könyv megírására. Dr. Braham természetszerűleg nem foglalkozik túlságos részletességgel a gyilkosok lelki világával. Miért is tenné? Az effektív gyilkosok egy része elvette büntetését, más része (ha ugyan még nem halt meg) köztünk él és amúgyis javíthatatlan, sőt meggyőzhetetlen. Ezeket az embereket tények, adatok úgysem befolyásolják. Tehát nagyon helyesen foglalkozik egyrészt a passzív szemlélők lelki magatartásával Magyarországon és a nyugati világban egyaránt, másrészt felveti a kérdést, hogy vajon maga a magyar zsidóság és annak vezetői okosan, helyesen és bátran viselkedtek-e. Erre a kérdésre persze nem lehet úgy válaszolni, hogy valakinek, illetőleg mindenkinek a tyúkszemére ne lépjünk. Az író előszavában elsőnek a nyugati világ vezetőit marasztalja el és másodsorban hibáztatja passzivitásáért a magyar zsidóságot és annak vezetőit. Azt gondolom, hogy itt csupán árnyalati véleményeltérésem van Braham professzorral, amikor én ezt a felelősség sorrendet megcserélném. Anélkül, hogy felmentést adnék a felelősség alól a szövetséges hatalmak vezetőinek, mégis az az érzésem, hogy közel 40 évvel a katsztrófa után itt van az ideje, hogy saját hibáinkkal is szembenézzünk. Hiszen éppen Braham professzor állapítja meg, hogy a hosszúra nyúlt aranykor után a magyar zsidóság az “ez nálunk lehetetlen” ábrándképében ringatta magát, holott lett volna idő felébredésre. És egy ilyen ébredés ugyan nem változtatta volna meg a történelem menetét, de ha a magyar zsidó közösség vezetői, majd később a zsidó tanács már németek által kinevezett, de mégis feltételezhetően jó szándékú tagjai nagyobb bátorsággal ismertették volna az általuk ismert tényeket a tömegekkel, úgy a katsztrófa aránya talán csökkent volna. Igaz, a varsói gettó lázadása nem mentett meg zsidó életeket, mikor azonban a magyar zsidóság elszállítására és elpusztítására került sor — ami lényegében néhány hónap alatt zajlott le — a helyzet egészen más volt. A németeket ekkor már sürgette az idő és egy aktív tömegellenállás eredményesebb lett volna, mint akár a hivatalos zsidó vezetők bürokratikus idóhúzási próbálkozása, akár a cionista szervek azon elképzelése, hogy a magyar hatóságok feje felett közvetlenül az SS-szel, illetőleg a Gestapóval tárgyaljanak. Braham doktor ugyanis arról ír, hogy a magyar nép zöme ugyan nem ellenségesen, de mindenesetre passzívan szemlélte a zsidóság elhurcolását. Ez kétségtelenül igaz. Legfeljebb azt lehetne hozzátenni, hogy egy aktívabb zsidó ellenállás valószínűleg a magyar nép tömegeinek passzivitását is csökkentette volna. Ha viszont a professzor erre azt állítja, hogy a történész feladata nem a “mi lett volna ha” kérdést döntse el, hanem a “mi volt”ot kell rögzíteni, úgy ezt az érvet fenntartás nélkül elfogadjuk. Érdemes viszont foglalkozni a szerző megállapításával, amelyben feltételezi és állítja művének néhány hiányosságát. És erre olyan magyarázata van, ami nemcsak mentségül szolgál, de szinte csodálatba ejti az olvasó értékítélőt; miként tudott ilyen anyagot egyáltalán összegyűjteni. Hadd idézzünk szó szerint a szerző előszavából: “A leglényegesebb hiányosságokat az okozta, hogy a Magyar Népköztársaság hivatalos szervei, illetőleg azok a személyek, akik a Népköztársaság hivatalnokai, megakadályozták, hogy hozzájuthasson az általuk őrzött dokumentumokhoz, beleértve a háborús bűnösök tárgyalási anyagát és az egyes kisebb közösségek elpusztítására vonatkozó anyagot.” Bizony érdemes egy kicsit elgondolkozni ezen a mondaton. Az a mai Magyarország, amely hivatalosan a fasiszta rendszer elpusztítójának* és felváltójának tekinti hagát, közel 4 évtized után, még mindig nem mer nyilvánosságra jönni minden dokumentummal, sót azt is elhallgatná, hogy Magyarországon valaha zsidóüldözés volt. Egy történelemkönyv recenziója persze nem alkalmas keret ahhoz, hogy eldöntsük mi ennek az oka. Az-e, hogy sok olyan anyag kerülne nyilvánosságra, amely azt bizonyítaná, hogy “a fordítottja sem igaz”, vagy az, hogy az antiszemitizmus Magyarországon még ma is él, kisebb formában a nép között, ahol ezt büntetendő cselekménynek minősítik, nagyobb formában a hivatalos pártberkekben, ahol az antiszemitizmust most antinácizmussá keresztelték át, legnagyobb formában a rendszert változatlan hűséggel szolgáló egyes zsidók önantiszemitizmusában. De már így is túlmentünk az újságszabta keretek lehetőségein. így tehát csak megismételhetjük, hogy Braham professzor könyvéről még sokat lehet és esetleg fogunk mi magunk is vitatkozni, ami viszont nem csökkenti azt a tényt, hogy a szerző olyan betűkkel írta be nevét a magyar zsidó kultúrtörténelembe, mint amilyen színű könyvének borítólapja: vagyis arany betűkkel! Egri György Gratulálunk a 20 éves Menórának és további sok sikert kívánunk REITMAN LÁSZLÓ és KLÁRI FARB CÁR WASH Toronto További sok sikert kívánunk KERTÉSZ ERNŐ és ÁGI TORONTO
