Menora Egyenlőség, 1981. október-november (20. évfolyam, 880-881. szám)
1981-11-01 / Melléklet
B24 MENÓRA * 1981 november 1 KOSARAS VILMOS: Egy este gyanútlanul ültem az egyik torontói kiskocsma kockás abrosszal letakart asztala mellett. Ketten voltunk. A gondolataim meg én. Aznap pihenőnapom volt, — a szó legszorosabb értelmében. Ugyanis más napokon ’’portás” voltam egy másik magyar étteremben, ahol rendszeresen a vendégeket válogattam széjjel az összetört székek közül. Itt most, csend és béke honolt, nem akadt dolgom ’’Csibésszel”, a "Vágottszájú Simonnal sőt még a Gólya sem repült be aznap este. Már szinte furcsa volt, hogy itt senkit nem akartak belefojtani a feltálalt paradicsomszószba. A teljes ellátással űzött foglalkozásommal na meg a jövőmmel voltam elfoglalva, amikor egy fej kitakarta előlem a fényt: — Szervusz, Te vagy a Pufi? Én, igen — feleltem dadogva, miközben azt nem tudtam, hogy hirem előzött-e meg, vagy a mosolygós idegen csak egyszerűen rámnézett?! — Én Egri György vagyok, holnaptól nálam fogsz dolgozni! — lett egyre határQzottabb a fénykitakaró. — Az jó — mondtam — és mit fogok Nálad csinálni? Az enyém a Menóra — Bocsáss meg, én nem tudok újságot irni — mentegetőztem. — Az a legnagyobb szerencse, mert újságiróim vannak, de tördelőim nincsenek. Tördelői nincsenek? Ez érdekes és miért pont nekem szólt akkor? Meg mi is lehet az a tördelés? A kocsmai vendégeken kívül ezelőtt még nem tördeltem' semmit, most meg csak úgy egyszerre valamit össze kell törnöm, ami a Menóra névre hallgat. Furcsa világ ez az Amerika. Másnap elkezdtem tördelni. A barátomtól kölcsönkért autóval indultam a Menóra Szerkesztőségébe. Lelki szemeimmel láttam a Népszabadság székházát s azt a pillanatot, amikor a portásnak majd bejelentem: a Főszerkesztő urat keresem! ”A Bathurst-ön gyere északra és a Sheppard előtt találod az Almore Ave-t”. Hát persze, itt kell ennek lenni valahol. Az a nyamvadt kis utca nem lehet, hisz egy komoly Avenue-ről van szó. Igen, de ez már a Sheppard. Ez alatt lesz biztos, csak elnéztem. Nincs meg. Telefon. — Egri űr? — ekkor már Fent a basement—ben Gyuri, akinek állandó fontos telefonjai vannak, Erzsiké, éppen ,,Háromszéken”, Yvonne, aki kakukkfűben „utazik”, Alizka, a „Menóra”, és Jutka a „robosztus” kijárt neki — Azt hiszem eltévedtem. — 105 Almore Ave., Várjál csak/a negyedik utca visszafelé. De tudod mit, várj meg, odaugrom érted. De fene fontos lehetek én ennek, gondoltam, ha főszerkesztő létére csak úgy kiugrik értem. De ezzel sajnos ellőtte, hogy a portásnak nem vethetem oda úgy félvállról hogy a Főszerkesztő Úr vár. Aztán minden simán ment. Takaros kertes házak közt lavíroztunk és a szemem- szám elállt, amikor az egyikbe beforát. Alizka, aki kávéval á kezében megállt a hátam mögött, s mint egy jóságos mama kérdezte: — Nem kellene tartani egy kávé-szünetet? Jutka, aki kikorrigálta a helyesírási hibáimat a hirdetésekből, aki törékeny kis nő létére egy nagyon erős egyéniség, akitől csak kedvességet kaphattam. De volt a Menóránál két szerelmem, két teljesen más szerelem. Yvonne. Villámokat osztó, ragyogó szemében volt valami a Szilágyi Yvonne. Aztán, amikor betegsége levette őt a lábáról, és tolószékben volt, akkor találkoztam először humorával. Milyen furcsa fintora ez az életnek, nem akarta, hogy részvétet erezzenek iránta, elterelte a figyelmet arról, a tragédiáról, amelyik a tolószékkel jelen volt. Egyszer élettelen lábát kezével feltette a tolószék lábtámasztójára, majd rámnézett és azt mondta: — Elhiszed, hogy ezzel valamikor táncoltam? Amikor meglátogattam á kórházban, csak a családom dúltunk és mielőtt lélegzetet vehettem volna, már lent is voltunk a pincében. Ez a Menóra szerkesztősége? De hiszen az áll az első oldalon, hogy a lap az észak-amerikai Magyar Zsidóság legnagyobb lapja. Itt valami tévedés van. Nem, tényleg ez volt a szerkesztőség. Ez Erzsiké, Alizka, Jutka a sötétkamrában van és fent a konyhában korrigál a feleségem, Yvonne — kezdte a bemutatót Gyuri. Igen, Gyuri, mert aki ebben a basement-ben elő tudja állítani Észak-Amerika legnagyobb... az Gyuri! Az első hetekben nagyon elfogódottnak éreztem magam. Éreztem a hazai ’’agymosás” fékjét. Kicsit féltem, kicsit szégyelltem magam. Vádoltam magam, hogy nem merek vállalni semmit. Aztán mindez elmúlt és egyre nehezebben lettem elviselhető, kinyílt a szám és kezdtem újra lelkesedni. Elég gyorsan tanultam meg egy, a számomra teljesen új szakmát. Örömmel töltött el egy-egy jól sikerült hirdetés elkészítése, egy-egy szépen betördelt oldal. De kezdeti nehézségeimen mégiscsak a kollégák segítettek sivatagban vándorló őseinek tisztaságából, romlatlanságából. Messzebb látott, mint ameddig nézett, s néha kezében tartotta a megfoghatatlant. Különleges volt a viszonyunk. Kegyetlen, igazságosztó napjain gyűlöltem és akkor értettem meg először, hogy a gyűlölet is szeretet. Akkor ízleltem meg először, hogy mi az, hogy holnap ugyanúgy fogom szeretni őt, mint tegnap szerettem, csak ez a mai nap, ez valahogy más... Nőben ritka fenomén volt. Visszahúzódó egyénisége , amit nevezhetnek szerénységnek is, volt az oka, hogy nem kaphattunk belőle többet. Ritka adottságokkal rendelkezett. Nagyszerűen írt, rajzolt, festett, lexikális tudása elképesztő volt és közben fűszereket gyűjtött, kutatott, bort erjesztett a pincében és kutyáival felsőbbrendű kapcsolatban volt. Beszélgetett velük és ami döbbenetes, azok pontosan értették őt, senki mást Az Irodalmi Újságban csak külön noszogatásra jelentetett meg egy pár verset, de azt is oly titokban, hogy csak akkor olvastam először őket, amikor éppen tördeltem. Nem szaladt körbe a kézirattal a kezében: olvassátok, nézzétek, ez vagyok én. Tudom, először még meg kellett kérdeznem, ki ez a felől érdeklődött. Hogy van a gyerek, a Mira, de hogy Ö hogy van, az mellékes téma volt nála Egy könyvet szorongatott a kezében — Székely Népballadák — s a fekete kötésű könyvet kinyitotta valahol, felütötte, felolvasott belőle négy sort, majd folytatta anélkül, hogy belenézett volna. — Megtanultad az egész kötetet? — kérdeztem. —Ugyan, csak a felét tudom talán... Amikor elment, — megszabadult a további szenvedésektől — hosszú hetekig visszajárt álmaimban. Láttam őt, amikor beléptem a konyhába, amint két rántás között kikorrigálta az újságot, hallottam őt, amint az új helyesírási szabálykönyvvel vitatkozott. Sokat tanultam tőle. Felnéztem rá! Isten áldjon Yvonne! Erzsiké! — aki romániai magyar zsidó és Izraelből jött Kanadába. Már ez a puszta felsorolás is indokolja, hogy miért könyveltem el őt ”a hivatásos zsidó”-nak. Az örök emigránsnak. Bukarestben, Tel Avivban, Torontóban élni és magyar zsidó lapot szedni, korrigálni mind a bárom városban, ez csak vele fordulhat elő. Soha nem élt Magyarországon, de azért a Toldit betéve tudta és Arany Jánost egy kisgyermek ártatlanságával csodálja. Én meg őt. Hivatalból én voltam a magyar és ő a román. Úgyhogy hetente elosztottuk egymás között Erdélyt, ő rendelkezett: ha valami nem tetszett neki, azonnal visszavette, ha elnyertóm valamivel a tetszését, akkor pár napra megint trónolhattam Marosvásárhelyen. Ha valaha. valaki meg akarja a Jóságot fogalmazni, akkor annak ismernie kell Erzsikét, ő maga a kétlábon járó jóság. Akiben nincs egy fikarcnyi rosszindulat, aki nem is ismeri a lehetőségét, hogy valakit bántani lehetne. Időnként hazavittem őt a munkából, é$ még nem álltam meg a kocsival, amikor már nyitotta az ajtót és lépett ki. Mintha félt volna, hogy lekésik valamiről. 1— Maga csak ne magyarázzon, nem vagyok még olyan öreg, hogy a maga nyavalyás kocsijából ne tudnék kiszállni. — mondta, mert ugyan a magyar nyelv helyesírását nála jobban nem lehetett tudni, de azért a nyelv finomságait soha nem érezte igazán. Nem volt ritka az ilyen telefonbeszélgetés: — Menóra, maga mit akar? — kérdezte vadidegenektől, akik aztán válasz nélkül lecsapták a telefont, megsértődve az ’’udvariatlan” hangtól. Pedig semmi sem áll olyan messze tőle, mint hogy valakit is megbántson. Körömszakadtáig harcolt a Menóráért! Néha napokig morgott, hogy ez meg ez nem küldi be a hirdetés árát, pedig már 3 felszólítást is kiküldött neki, néha viszont megállapította, hogy ez egy gentleman, elsőre fizetett. Aggódott a lapért, a zsidóságért és főként Izrael sorsáért. Amikor Szadat elment a Kneszetbe és csináltuk a különkiadást, rámnézett és szemében egy kis huncutsággal mondta: — Ennek a Szadatnak csavaros zsidó esze van! Hál Isten, neki lett igaza. Öt évet töltöttem a Menóránál. Öt nagyon szép évet, minden új-kanadás életében a legnehezebb első ötöt. Megkönnyítette az újság a kezdésemet, átsegített életem útvesztőjén. Megismertem olyan embereket, akik ’’számítanak” az életemben, akiktől tanulhattam, akiktől kaphattam valamit, amit emberségnek hívnak. Ott, az Almore Avenue-n,a pincében jöttem rá, hogy azon a kis pinceablakon, egészen jól rálátni a világra. Az Egri Gyuri nyitotta ablakon látni azt is, ami máshonnan csak ködösen, homályosan kivehető. És nem utolsósorban megtanultam tördelni.
