Menora Egyenlőség, 1980. július-december (19. évfolyam, 814-837. szám)
1980-09-06 / Supplement
> 1980 szeptember 6. * ROS HASANA — TORONTO 21 9jd«l Kellemes Ünnepeket kíván Barátainak és Ismerőseinek Dr.FEUER ISTVÁN KATI és Családja Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. RADÓ KÁROLY ) és családja Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. ANDREW MARTOSH és családja Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. HARASZTY DÉNES Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. FÉLIX JÁNOS és családja Rokonainknak. Barátainknak és Ismerőseinknek Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kívánunk Dr. SÁRDI GÁBOR és felesége 400 Spadina Ave., j . 363-8987 Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. HORÁK LÁSZLÓ ÉS MARY Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. SOMMERS FRANK Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. WALD RÓBERT Alphonse különös története ebben a kocsmában, ahol a sorcsapoló felett az Isten szeme ügyel, mindenféle csempészt, börtönből szabadult hajóskapitányt, aki miután elkövette a hibát, hogy bejelentés nélkül érkezett vissza a kikötőbe, megkéselte a szeretőt, aztán beszállt az ágyba felesége mellé s halálhörgés közben szeretkezett hűtlen hitvesével. Csak dolga végeztével jelentkezett a rendőrségen. Ebben a kocsmában találkoztam olyan indokínaival, aki kizárólag Rembrandt nyelvén beszél és akiről azt állítják, hogy mindenféle kábítószert lehet kapni nála, de még kisfiúkat is terelhet nála az ember, jutányos áron; szentdomingói szenttel, aki kenyéren és sörön él; görög késdobálóváf aki dadog; kislányokat fényképkollekcióval kínáló arabbal és mindenféle más népséggel albán katonaszökevényt is beleértve. Igazságtalanság volna végül is az aprótermetű, elegáns Olafról megfeledkezni, akinél minden kapható és aki személyében is mindenre hajlandó, ha jól megfizetik. Alphonse-ot ebben a kocsmában igen becsülik, megsüvegelik, kezét rázzák. Mivel ő a Mester, a festő, a költő, akihez még a televízió emberei is eljöttek, hogy lefilmezzék, képeivel, kutyájával. Főként azt szeretik benne, hogy olyan egyszerű, érti és beszéli a laposföldiek sokféle dialektusát és nincs az az anyaszülte, aki az asztal alá tudná inni, akármilyen és akármennyi szeszt is tölt poharába. Néha köréje gyűlnek és művészetéről meséltetik, élvezik előadásait állatokról, növényekről, életrőlhalálról, amelyekről olyan poétikusan tud mesélni, mintha könyvből olvasná, pedig nyilvánvaló, hogy ott helyben formálja meg a mondatokat. Ririe csak egyszer látogatott el férje birodalmába, többet nem jött. Nem kedveli a kocsmai szedett-vedett társaságot, no meg a folyómenti nedvesség árt neki és a szunyogcsípésektől irtózik. Francois, a legfiatalabb fiú néha ellátogat apjához ifjú nejével, élvezik a csendet, a madarak énekét, a mocsaras talajon való pocsogást, a civilizáció távollétét, az elvonuló vontatótutajok színes karavánjait, a tengerjáró hajók tompahangú, melankólikus búgását. Voltaképpen csak ők ketten maradtak hívek a festőhöz, ők gondolnak egyedül arra, hogy mi van Alphonse-zal a sziget izoláltságában. Veronique most már két gyerekkel bajlódik és boldog, hogy a hétvégeket férje társaságában töltheti, Pierre pedig már régen elvált a családtól. * Alphonse életében nagy fordulót jelentett az a nap, amikor a kikötőváros egyik közjegyzője beidézte és közölte vele, hogy örökölt. Gustave, a nagybácsi, aki agglegényként halt meg és akit a festő évtizedek óta nem látott, reája és bátyjára hagyta minden javát. A vagyon egy családi házból állt, meg a benne lévő bútorokból, ruhákból, csecsebecsékből. Alphonse, aki egész életében megvetette az anyagi javakat, most pénzhez jutott. Óh, nem sokhoz, körülbelül annyihoz, amiből egy szép amerikai autót lehet vásárolni, vagy egy parasztházat a Földközi-tenger partján, amit az ember, ha sokat dolgozik rajta, idővel lakhatóvá, kellemessé tehet. A festő azonban, akit körülbelül ugyanabban az időpontban nyugdíjaztak, mivel ősz fejjel mégsem lehet az országútakat róni évszámra, mondom, a festő úgy határozott, hogy utazgat majd feleségével, megismeri az öreg Európa múzeumait, vagy viszontlátja őket annyi évtized után. Ririe boldogan beleegyezett, ezúttal úgy látszik felébredt zsibbadtságából, kimászott letargikus állapotából. Óh, nem annyira, hogy az Isten Hajlékát rendbehozza, arra nem volt kedve, sem energiája. Annyit azonban megtett, hogy vállalkozott az örökölt ház “rendbepofozására”. Ezt meg kellett tennie, mert mégsem volt közömbös számára, hogy Gustave bácsi örökségét milyen összegért árverezik majd éli Ha nem is kell kifesteni, de legalább rendbe kell hozni, ki kell takarítani. Ennyit hajlandó volt áldozni a nagy ügy érdekében. A festő és felesége életükben először megízlelték a jólétet. Kitűnő szállodákban háltak, elsőrangú éttermekben étkeztek, a színházban végre közelről látták a színészeket, a hangversenyeken néhány méterről figyelhették az előadóművészek kézmozdulatait, mimikáját. Felfedezték, hogy milyen kellemes dolog az, hogy a pincér a szállodaszobában tálalja fel a bőséges reggelit, a hordár gondoskodik a bőröndökről. Az első osztályú kocsikban puha az ülés, a bárban hűtött az ital, a vonaton való közlekedés valóságos pihenés. Alphonse, aki karrierje során a kilométerek millióit futotta le a gyár kocsiján, kényelmesen hátradőlt a taxiban, vagy az ablakon keresztül, zavartalanul, fesztelenül nézegette a városokat. Milyen szép Volna, ha életünk utolsó szakaszát ilyen jólétben tölthetnénk. Kárpótolná őket a bizony szűkös évtizedekért, a centekkel való gazdálkodásért, sok sok lemondásért. Mindezt persze úgy tették, mint akinek ez nem esik terhére, soha nem vágytak vagyonra és tudták, hogy függetlenségüknek ez az ára. Az árat nem találták túl magasnak, hiszen csak rajtuk múlott, megalkudhattak volna. Vizet önthettek volna borukba, Alphonse eljárhatott volna a gazdagok társadalmába, ő is tudott volna szép bókokat mondani hervadozó gazdag asszonyoknak, dicsérni a házigazda jóízlését, gratulálni közepes teljesítményekhez, elragadtatással beszélni akadozó versekről, ásítóan unalmas regényekről. Tudott volna szalonokban brillírozni, újévi képeslapokat küldeni mindenkinek, akiből valami hasznot húzhat, hízelkedni, mosolyogni. Mindent tudott volna, ami olyánJenegedhetetlenül szükséges az érvényesüléshez. Ha kell, minden vonzódás, kívánság nélkül lefeküdni kritikusok, kiállítási termek igazgatóinak feleségével. Alphonse világéletében szép ember volt, olyanfajta, akinek nehezen állnak ellen a nők. Akármilyen rendszerű is legyen a társadalom: a művésznek elsősorban önmagát kell eladnia, tetszenie kell. És Alphonse fütyült minderre. Nem hajlott meg senki előtt, kiállításai megnyitóin, ha lehetett, elkerülte a vevőjelölteket, nagyhatalmú kritikusokat, műgyűjtőket. Azt vallotta: a műnek kell beszélnie, a művész, miután megalkotta művét, hallgasson. Most egyszerre ráébredt arra, hogy milyen rövid az ember élete és milyen sok a látnivaló. Abból az összegből, ami Gustave örökségéből ráesett, bizony csak igen rövid ideig élvezhetné az úri életet, a holnapra is kell gondolni. Sohasem tudni, mit hoz a másnap: a pénz nagyobb részét a bankba tették, lemondtak a további utazásokról és visszatértek a ködös kikötővárosba. Egy rövid, de nagyon szép vakáció emlékével. Az első vakációéval, mert egész életükben szükségük volt minden fillérre, nem költhették hasonló fényűző kirándulásokra. # Egy napon Alphonse-ot váratlanul beidézték az ügyészségre. Az öt nap, ami az idézés megérkezése és a megjelenés időpontja között volt, meglehetős szorongással telt el. Mit akarhatnak tőle a bűnügyi hatóságok? Mit követhetett el, mit kívánnak tőle megtudni? M kiismerete tiszta volt, világ életében tisztelte a törvényt, amelyet egyébként nyers karhatalom védelmez, soha senkit sem bántott, senkinek kárát nem akarta. Az Igazságügyi Palotába dobogó szívvel lépett A taláros ügyvédek forgolódása, a fegyveres csendőrök szúrós nézése, a börtönőrök között elsiető foglyok, az idegesen cigarettázó, fel-alá járkáló emberek, a hatalmas előcsarnok kísérteties visszhangja még jobban megrémítették. Már-már attól tartott, hogy valamilyen koholt vád alapján lefogják, s csak évek múltán kerül ki az épület-Bekopogott a második emelet egyik ajtaján, amely azt a számot viselte, amelyet az idézés megjelölt. Aztán illedelmesen belépett és megmutatta az írást. A szigorú tekintetű férfi kiutasította. =— Üljön kérem a folyosón a szemközti padra és várja meg, míg hívják! — mondta szárazán. A pad. Ezen már fogolynak érezte magát. Minél jobban telt az idő, minél tovább hagyják “főni saját zsírjában”, annál biztosabbra vette, hogy ennek a dolognak csak rossz vége lehet. Végre, másfél óra után behívták. A szigorú férfi elkérte szemályazonossági igazolványát, hosszan nézegette, aztán ahelyett, hogy visszaadta volna, mag mellé tette. “Szép dolog”, — gondolta Alphonse, már személyazonossági igazolványom sincs. Elvette. Csak szabad polgárnak van joga Carte d’Identité-re, rabnak nincs...” Hosszú csend után a szigorú ember hátradőlt székében és megkérdezte: — Ugye most nem tudja, hogy miért van itt? — Őszintén szólva, nem. — Milyen a lelkiismerete? — Hm... elég jó... Tudtommal semmit sem követtem el... akarom mondani, semmit, ami a törvénybe ütközik. — Biztos benne? — Azt hiszem. Senki sem lehet biztos semmiben... — Nos, mit gondol? — Arra gondoltam, hogy hátha változott a világ és az embert bűnös gondolataiért is iüldözik. Ha ez volna a helyzet bevallom, sokszor voltak olyan gondolataim, amelyekért börtön jár... — Még nem tartunk ott, kedves uram. A szigorú ember az aktákat nézegette, majd felkapta a fejét és gyorsan, nyomatékkai megkérdezte: — Mi van az esseni acélöntődékkel?! Alphonse meghőkölt. Fogalma sem volt az esseni acélöntődékről. Ugyanilyen joggal és alapon azt is kérdezhette volna, mi van a japán császár éjjeliszekrényével? Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. LAZAROVITS ISTVÁN ÉS ZSUZSA — Nem tudom. — Ejnye, ejnye, csóválta rosszallóan a fejét a vizsgálóbíró. Azt csak tudja, hol van Essen? És azt is hallotta már, hogy a nagy Ruhr-vidéki városban vannak acélöntődék? — Bevallom: igen. — Na látja! így már egy lépéssel előbbre jutottunk... — mosolygott rám irónikusan a törvény embere. — És tudja-e, hogy ott mit csinálnak? . — Acélt öntenek, gondolom. — Nagyon helyes. — Ne tessék haragudni: mi közöm van nekem az esseni acélöntódékhez? — Mindjárt rájön. Addig is a legjobb tudomása szerint feleljen a feltett kérdésekre. — Azt teszem, vizsgálóbíró úr. — Tudja-e uram, hogy az esseni acélöntődék Európa minden részén vásárolnak ócskavasat? így Belgiumban is? — Nem tudtam, de most tudomásul vettem, kérem. Ne tessék rossznéven venni, de én festő vagyok és nem igen jártas az acéliparban. Lehet, hogy ez végzetes tévedés volt részemről, de egész életemben elhanyagoltam az acélöntődéket. Égyet sem vetettem rájuk. Valahogy mással voltam mindig elfoglalva. — Előfordul, előfordul... — mondta a vizsgálóbíró. — Baj ez kérem? — Nem büntetendő. — Akkor jó. Egészen megkönnyebbültem. — Ne siessen a megkönnyebbüléssel. Azt hiszem, az túl korai volna. Amit mondani fogok bizonyára nehezíteni fog lelkiállapotán. Alphonse megint szorongani kezdett. — Tessék kérem idefigyelni, mondta a vizsgálóbíró. — Idestova egy hónappal ezelőtt... — Velencében voltam a feleségemmel kérem... — Ne szakítson félbe. Az nem érdekel, hogy maga hol volt. Ami sokkal fontosabb mindkettőnk számára, mivel hogy ezzel az üggyel foglalkoznom kell, az, hogy pontosan egy hónapja az olvasztókemencékbe dobtak Essenben egy rakomány ócskavasat... Az egyik vasdoboz a meleg hatása alatt kinyílt és kirepült belőle tizennégy darab belga frankos. Jobban mondva:/ is kirepült, de csak éiimdt sikerült a munkásoknak a tűzből kimenteniük... É2$p kívül a levegőben elkapt ‘ egy kék kartonlapot, ame rendőrség elektromos-agj/ csinált lyukakat fedezett Kiderült, hogy a kjulonla^J giumból származik, „jr egyébként az egész olvasol szánt vasrakomány. EIk(j|j|fék Brüsszelbe, kivizsgálásr/i.£A brüsszeli rendőrható^ágpk megállapították, hog^Jggy nyugdíjasról van szó, amjflyja ön nagybátyjáé volt. Az Jjj^jtó meghalt és ön, valamint gliáJyja örökölték vagyonát. Ig30|lát ön a törvényes örököse a'nzénnégyezer megmentett ezef|i^ikosnak, illetve a feLépek, hétezer franknak. A vizsgálóbíró felállítás megindult hangon mondták — Uram, fogadja mélOSfges sajnálkozásom kifejezését?1“'1 — Miért, vizsgálóbíró' — Hát nem érti? ^ — Nem. tótod — Uram, az ön nagybátyja abban a vaskazettában tártotta egész vagyonát. Az mesT**felégett... Hogyan lehetséges'kz, hogy ezt a vaskazettát Ónjáéi - dobta? Kinyitatlaniít a szemétbe hányta?! — Nem én voltam,! a feleségem. Ő takarította k a házat, pincét és minden lii — lomot sietve a szemétbe vete t. Alphonse szédelegve hág ta eT'íra. Igazságügyi Palotát. Amikö*. valamelyest mi gnyugodott, Visszatért a fo yó parti kocsmába, .rendelt i ?y pohár nehéz angol sört, zt amelyről azt hirdetik^.Jiogy ót tesz az embernek. Aztán n ég egyet. A törzsvendégek körfii- Ulték, úgy látszott, ma mesélni való kedve van. Es Alphonse me madarairól, a sziget növénye ről, virágairól, állatokról, rovj rokról, életről, halálról. Piet* világjáró, a hollandusul beszé indokínai, a “rivális gyilko hajóskapitány, a félszei tengerész, a dadogó késdobá^ Olaf és az albán katonaszökevény és a többiek síri csöndből hallgatták. 0 Volt, akinek úgy tűnt, hogy 4 sörcsapoló fölött Isten szeme ^ szokottnál is jobban ügyelt, h Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. K.J.M. SZEMERE Optometrist 5 WALMER RD. 922-5950 Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. MEZEI ANDREW Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. SYRTASH PÉTER
