Menora Egyenlőség, 1980. július-december (19. évfolyam, 814-837. szám)
1980-07-19 / 816. szám
/vnen d en , Mr. August J.ilolnar P.O.Box lo34 New Brunswick, New Jers ?econ^ m*‘ y 3 ^ registration Nc CANADm USA Second class mail paid at Flushing N.Y. 11351. Pi .No. 104970 H(SZAKAME1IKM MAGYAR ZSIDÓSÁG UP IK V0L.19. 816. Ára 70 cent. JULY 19. 1980 ID JELEK DETMITBÖL Az amerikai Republikánus Párt e heti detroiti kongresszusa ismét az elnökválasztási küzdelemre irányitja a figyelmet Nem mintha különös izgalom előzné meg a konvenció legfontosabb döntését Azt, hogy a republikánusok elnökjelöltjeként Rónáid Reagan a kétszeres kaliforniai kormányzó száll síkra a világ leghatalmasabb államának vezető tisztségéért, már régen tudja mindenki; az már az elő választási küzdelmekben eldőlt A lázas munkától lihegő s éppen ezért a jelenségekre figyelni rá nem érő riporterek ílyképpen az alelnökjelölt személyét tekintik a legfontosabb kérdésnek. Persze igaz, hogy ez sem jelentéktelen, hiszen Reagan, ha megválasztják, 70 éves korában kezdi el elnöki időszakát vagyis egy alel nőknek „nagyok az esélyei”. Tehát valóban fontos, hogy George Bush-t Richard Lugar-t Donald Rumsfeld-et vagy Paul Laxal-t jelöii-e Reagan jelölttársaként Fontos, de nem a legfontosabb. A további gondolatmenetben onnét kell kiindulnunk, hogy éppen a kongresszus kezdetén arról számolnak be a közvéleménykutató intézetek, hogy Reagan már 14 százalékkal vezet Cár tér elnök előtt és tulajdonképpen most olyan időszakok következnek, amik az elnök esélyeit csak még jobban fogják rombolni. Vagyis egyre jobban realizálódik az a valószínűség, hogy az Egyesült Államok elnöke egy 70 éven felüli ultrakonzervatív politikus lesz. Mármost jó lesz-e ez vagy sem? Nehéz erre egyértelműen válaszolni. Hiszen senki sem tudhatja, hogy meg vannak-e Reaganban azok a nélkülözhetetlen elnöki képességek, amiket a korábbi elnökök nélkülöztek. E sorok írója egyetlen egy olyan Reagan nyilatkozatra emlékszik, amit döntő fontosságúnak tart a mostani detroiti kongresszus szempontjából. Reagan kijelentette, hogy olyan alelnököt keres, aki ugyanazon a politikai állásponton van, mint ő. Ez az amerikai politikában eddig ismeretlen dolog volt Az alelnök kijelölését mindig pragmatikus szempontok irányították. „Kiegyenlíteni a tikettet”, ez volt a cél. Vagyis az alelnökjelölt szinte a szükségképpen ellentétes politikai nézeteket képviselt mint az elnök. Lehetséges, hogy ez most megváltozik? Ha igen, ennek rendkívüli hatása lehet. Mert talán nem is az a lényeges, hogy az Egyesült Államok népe pillanatnyilag konzervatív hangulatban van és keménykezű elnököt kíván, ezúttal nem maga mellé, hanem maga fölé, hanem az, hogy egy polarizáció kezdődött amely az amerikai népet politikai meggyőződése alapján osztja meg. Eddig is volt sokféle megosztás, de ezt a két nagy párt soha nem jelezte, nem mutatta ki. Déli demokraták lehettek a legszélsőbb „jobboldaliak”, liberális republikánusok szimpatizálhattak rózsaszín gondolatokkal. Az amerikai politika a szenátusi képviselőházi csapatösszeállítás mindezt nem vette figyelembe, nem vette észre. Most Detroitban hirtelen teljes fegyverzetben kiugrik Rónáid Reagan agyából (vagy valamelyik tanácsadójának agyából) egy olyan párt, amely egységes politikai álláspontot képvisel, tudja, hogy mit akar. Nem szükséges, hog>\ minden kér- • désben teljésen értsünk egyet a parf-programmal De szükséges, hogy kialakuljon egy olyan amerikai politika, amely nemcsak önmagáról tudja, hogy mit akar, hanem róla is tudják, hogy mit akar és mit nem akar. Bármilyen szomorú is e pillanatban a helyzet, lehetséges \i megújhodás. Ehhez csak az kell, hogy ezt az akarást és nemakarást olyan tisztán vázolják végülis föl, hogy azt nemcsak az ellenség, de még a barát is megértse. Ezért hisszük, hogy Detroitból bíztató jelek érkeznek. BÚCSÚ A TANÁR ÚRTÓL NYÁRI SZŐHET! A nyári szabadságolások miatt lapunk augusztus 2-i száma nem jelenik meg. Legközelebbi lapszámunk augusztus 9-ére lesz dátumozva az eladóhelyeken már augusztus 6-án kapható lesz és ugyanakkor postázzuk előfizetőinknek Tizenhárom éves koromban lettem először szerelmes férfibe. Nagyon öreg volt, 43v éves, csúnya, kopasz, máj foltos, rikácsoló kappanhangon beszélt. Szerelmem azóta sem múlt el, s most, amikor híre érkezett, hogy 88 éves korában egy Budapesti kórházban elhunyt, jobban, mint bármikor éreztem, hogy életem alakulásában mindenkinél döntőbb jelentősége volt Komlós Aladár a tanár úr, az író, a költő korunk legjelentősebb magyar esztétája elment a barátai után. Valószínűleg azért, hogy megkérdezze József Attilától vagy Szerb Antaltól: „helyesen értelmezem-e azt a sort, hogy....”. Mert — gondolom — Komlós nem hitt a túlvilági létben, de ha hitt volna, akkor nem találhatott volna benne egyéb értelmet, minthogy tisztázzon, p-ecizirozzon, pontos hadir ndbe állítsa a szavakat és is tanítson. Mit tudott adni nekünk, 13-14 éves gyerekeknek? Máig sem értem pontosan, mivel vette meg szívünket, milyen rejtélyes fluidum áradt belőle, de van egy adatom, ami mindennél többet mond. A budapesti zsidó gimnáziumban, ahol Komlós Aladár az 1930-as évek közepén magyar irodalomra tanított az én osztályomban 32 diák volt Az Adler Alpár, Barna Bartos kezdetű osztálynévsort még ma is fel tudom mondani. Nos, a harminckettő közül négyén lettünk hivatásos tollfopgatók. Mind a négyen pontosan tudjuk, hogy amit tudunk s amit érünk, Komlósnak köszönhetjük. A Tanár Úrnak, aki halálos biztonsággal válogatta ki a hozzá beosztott gyerekek közül azokat, akiket tanítványainak tekintett s akiket halálra gyötört A többiekkel nem törődött „Hol laksz” — idézett leckemondás közben valamelyik könyvből egy ilyen kedvenc diák, de Komlós közbevágott: — Laksz az lazac fiam, nem laksz, hanem lakói. A következő hét végén ez a fiú nem volt meghiva a tanár ur lakására, ahol ö is és felesége, Erzsi asszony a magyar versmondás egyik legnagyobb művésznője megismertetett bennünket akkor már nemcsak Adyval, Babitssal, hanem József Attilával is, aki népét nem középiskolás fokon tanította. Éppen úgy, mint Komlós Aladár a diákjait Mert ezt a kiváló tudóst ezt a talpig tisztességes, pénzzel, Ígérgetéssel, hízelgéssel egyaránt megvesztegethetetlen embert élete során csak mellőzés és csalódottság érte. Az 1930-as években az ország legnagyobb irodalomtudósa nem a Pázmány Péter tudományegyetem, hanem a zsidó gimnázium 4. osztályának katedrájáról mondhatta csak okos szavait még onnan se soká. Egyik napról a másikra eltűnt mint hallottuk visszautazott gyermekkorának városába Losoncra. — Képzeljétek — mondtuk mi, gyerekek egymásnak — az Aliról kiderült hogy kommunista és kitiltották Magyarországról. Aliról persze sosem derült ki, hogy kommunista, csak az, hogy a tisztességes szókimondás fontosabb neki, mint a megélhetés. Felfüggesztésenek oka az volt hogy a Csehszlovák polgári demokrácia mellett állt ki, amit nyilvánosan magasabbjfendűnek bélyegzett az akkori magyarországi félfasizmusnál. S hátán az újabb csalódások, amik ót is^elyitték a német koncentrációs táborig és aztán olyan évek, amikör Komlós Aladár irodalmi meggyőződése nem volt hirdethető ^katedrákról ismét, ezúttal nem vallása, hanem irodalmi ízlése miatt Közvetlenül halála előtt egy rországi lapban intervjút vele (csodálatosképp le is közölték), amiben Komlós tömören foghdta össze az utolsó 35 év történetét „1945 tavaszán éljenezve köszöntöttem minden szovjet katonát Azt hittem, kéznyújtásnyira a Kánaán... ” Komlós Aladár utolsó nyilatkozata itt ért véget végső örökségül három pontot hagyott ránk. Mi, akik \tanítványai voltunk, talán értjük is e három pontot. Gondolni azt gondolhatsz, amit akarsz, de kifejezni úgy kell magadat, hogy azt senki felre ne erthease, senki bele ne köthessen. EGRI GYÖRGY Áz „ötödik hadoszlop” fogalma a spanyol polgárháború óta vált közismertté. Ezzel a kifejezéssel jelölték meg azokat, akik egy ostromlott városban vagy hadviselő országban élve — az ellenféllel, az ellenséggel rokonszenveztek és titokban azt segítették. Az ilyen „ötödik hadoszlopok” rendkívül hatásos tevékenységet folytattak a második világháború folyamán. Így aztán attól kezdve a katonai vezetők számvetéseiben az ötödik hadoszlop mindig igen jelentős szerepet játszik. Nem sokkal az októberi bolsevista puccs után mondotta Lenin, hogy a világforradalom győzelméhez a döntő segítséget elsősorban nem a kommunista párttagok adják; hanem náluk is jobban és hatásosabban segítenek a „hasznos hülyék”, a „hasznos idióták”. Vagyis azok, akik a kommunista propagandának felülnek és így talán akaratukon kívül s öntudatlanul, de a szovjet törekvéseket szolgálják. Lenin okos ember volt. Amit mondott, teljesen úgy van. És aki ma tüzetesen vizsgálja a politikát, sőt, aktív részese a politikai fejleményeknek, nagyon jól •tudja, hogy a különböző országokban a kommunista pártok valójában nem is olyan jelentékenyek, önmagukban alig van súlyuk, amit tesznek, azzal alapjában véve nem sokat érnek el a Szovjetunió számára. ^Sőt, nemegyszer ártanak a pillanatnyi vagy hosszútávú szovjet céloknak. Vegyük például csak Marchais francia komrűunista pártvezért, aki, minthogy nyíltan forradalmat hirdet, sokkal több embert taszít el a kommunizmus ügyétől, mint amennyit szerez a világkommunizmus számára. Mert elriasztja azokat, akik kevésbé radikális hangvétel mellett jobban közelednének hozzá és a párthoz. Akkor már az eurókommunisták, különösen olyanok, mint az olasz Berlinguer, sokkal okosabbak. A Szovjetunió számára azonban a nyílt marxistáknál mindenképpen fontosabbak azok az államférfiak, akikről nem lehet azt mondani, hogy kommunisták, de viszont részt vállalnak a Nyugat helytelen tájékoztatásában, félrevezetésében, akik elvégzik az úgynevezett dezinformálás munkáját. Ezek többet .használnak a Szovjetuniónak, mint a kommunista párt gettójában bezárkózott elvtársak. És ha a nyugati kommunista pártokra azt mondhatjuk, ezek a Szovjetunió „ötödik hadoszlopai”, úgy ezekre a nyugati nem kommunistákra nagyon is ráillik a „hatodik hadoszlop” megjelölés. Ezek legfőbb tevékenysége abban áll, hogy hamis illúziókat keltenek, a közvélemény elé varázsolják a nemlétező enyhülés képét, megteremtik a kábult atmoszférát, amikor a Nyugat tétlen, a Szovjetunió pedig az enyhülési politika kulisszái mögött következetesen fegyverkezik, szárazföldön, tengeren és levegőben olyan haderőt épít, hogy a kelet—nyugati egyensúlyt felborítja, a maga javára billenti. De a hatodik hadoszlop tudatos vagy öntudatlan személyiségei tovább festik az enyhülés illúzióját, és persze sikerrel. Mert a jóltáplált nyugati HABSBURG OTTÓ: Á latiiik kaiiszlop polgár, miután degeszre ette magát, szívesen álmodja örök álmát, nevezetesen azt, hogy a világ problémái majd úgyis maguktól megoldódnak, semmi baj sem lehet, ha az ember jó mélyen alszik és szemét becsukja a realitások előtt. Az enyhülési politika, helyesebben az enyhülés örökös emlegetése politikai fata morgánát varázsol elénk, a nyugati világnak a délibáb vízióját adja. Az utóbbi időben Európában különösképpen Willy Brandt volt német kancellár, továbbá a nyugatnémet szociáldemokrata párt nagy matadora, a párt parlamenti frakciójának a vezetője, Herbert Wehner jeleskedett ebben a vonatkozásban. Kettőjük szisztematikus megnyilvánulásai igyekeznek veszélytelennek feltüntetni a Szovjetuniót, sőt, kíméletet követelnek a számára, azzal a rabulisztikával, hogy az ellenféllel csínján kell bánni. (Persze, ha a kis Chiléről van szó, amely nem valószínű, hogy megtámadja Európát, akkor egyszeribe kíméletlenséget követelnek ugyanezek FIGYELEM! a hangok.) A világ jelenleg legkönyörtelenebb hegemoniális hatalmával és agressziójával szemben következetesen megértést követelnek, a legvéresebb bűntett megértését is. Nyugat-Németországban nagy port vert fel Herbert Wehner nyilatkozata, amely az afganisztáni szovjet agresszió után, különféle csomagolással Moszkva védelmére kelt. Azt hangoztatta, hogy Afganisztánban a Szovjetunió „megelőző”, „preventív” mozdulatot hajtott végre. Ezt egybekötötte olyan kijelentésekkel, melyeket úgy lehetett felfogni, hogy bírálják, helytelenítik a NATO tavaly éwégi határozatát, amely a nyugati védelem hatásosabbá tételét célozta. Magyarán: a Szovjetunió Afganisztánban nem agresszor, hanem csak megelőzött más agressziókat, Európában pedig a NATO nem védekezik, hanem agresszív terveket táplál. A dialektikában iskolázatlan tömegek számára a Wehner-kijelentések ezt jelentik. Mindenesetre a Wehner-nyilatkozat a Szovjetuniónak nagyobb szolgálatot tett, mint tíz kommunista választási győzelem. FIGYELEM Ax idén korán vannak ax Újévi Ünnepek! KÜLDJE ÚJÉVI JÓKÍVÁNSÁGAIT A MENDRn útiam Tavaly már 700 magyar zsidó család ezt tette. E6YET10ITELEFMIAL MEGOLDJA lí PROBLÉMÁT Adja iel ájőVi üdvözletét telefonon a központi, vagy valamelyik kelyi szerkesztőségünkben Ugyanezt, más szereplőkkel, már 1939-ben megéltük. Chamberlain és Daladier akkor ugyanúgy beszélt az akkori totalitárius nagyhatalommal kapcsolatban, mint mostani utódaik. Ma már minden történész tanúsíthatja, hogy éppen ezek, az ilyenek voltak azok, akik Hitlerben illúziókat keltettek, s tudjuk, hogy ezekből az illúziókból született meg a második világháború. Pedig ezt a háborút elkerülhettük volna, ha Hitler expanziós politikájával szemben időben és keményen emelik fel a szavukat a döntő faktorok, mint ahogy néhányan, Angliában Churchill vagy Duff Cooper, Franciaországban George Mandel felemelte a szavát. Csakhogy az ő szavuk pusztába kiáltó szó volt, rájuk senki sem hallgatott, őket semmibe vették az enyhülési politika szószólói. De ha szavuknak lett volna foganatja, akkor Berlinben a Führer bizonyára óvatosabb lett volna. Ez egészen bizonyos, ezt ma már a nemrégiben hozzáférhetővé vált és újabban előkerült diplomáciai dokumentumok félreérthetetlenül igazolják. Hasonló végzetes fejlemények felidézői lehetnek most a mai enyhülési eufória bajnokai. Mert ha Moszkva Brandt s Wehner szavaihoz igazodik, könynyen feltételezi: a Nyugat most már annyira gyenge és gyáva, hogy további szovjet támadásokkal szemben képtelen lesz ellenállást tanúsítani, és ha Moszkva erre a meggyőződésre jut, könnyen elszámíthatja magát s vészes kalandba bocsátkozhat. Márpedig az Egyesült Államokban a közvélemény most már elérkezett arra a pontra, hogy Amerikával többé már nem lehet azt tenni, amit Moszkva szeretne. Népszerűén kifejezve, Amerika a jövőben már aligha hagy magával úgy kukoricázni, mint Vietnam és Watergate éveiben. Figyelemreméltó a Gallup közvéleménykutató intézet több legutóbbi jelentése, amely Reagen kormányzónak Carterrel vetélkedő sikereiről számol be az előválasztások során; mindenki, aki csak kissé is reálpolitikus módon gondolkozik, ebből a jelenségből az amerikai közvélemény és közhangulat alapvető változására következtethet. 1979. november 4-e, a teheráni túsz-szedés napja lehet az a dátum, amely Amerikában a fordulatot hozta. Visszatérve a történelmi párhuzamhoz, azt mondhatjuk — mutatis mutandis —, hogy ez a dátum megfelel 1939-nek, Prága elfoglalásának, illetve annak, amit ez az esemény az angol közvéleményben kiváltott. De Hitler agressziójára csak azért kerülhetett sor, mert Párizsban és Londonban addig az appeasement hívei dirigáltak. Attól kell félnünk, ha ma ugyanazok a hibák megismétlődnek, ugyanazokkal a vészes következményekkel. Mert ma is az a helyzet, hogy nem az enyhülési politika bírálói, vagyis nem a, kemény politika nyugati hívei veszélyeztetik a nemzetközi békét, hanem azok, akik a Kremlben azt a benyomást keltik, hogy a Nyugat mindent hajlandó eltűrni, mindent hajlandó megbocsátani. fúi Európa) K Kozvei Öpsjjyaroi csináltak is kfÍ7nhfi 1 925-5677 «»-«Hi J
