Menora Egyenlőség, 1980. január-június (19. évfolyam, 788-813. szám)
1980-05-10 / 806. szám
mén d en ,Mr.August J.jíoI P . 0.B o x 1 o 3 4 M e vj B r u n s v; iok, I U.S.A. o lnar Second class mail Me9 j ersey o39o3 registration No. 1373 l' “ ° CANADA USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Di.No. 104970 ■ \ . AZ ESZAKAMERIKM MAGYAR ZSIDÓSÁG LAP1A VOL. 19. 806. 70 cent. MAY IQ. 1980 LAPZÁRTAKOR: Felrobbantották a londoni iráni Múlt hét elején Londonban élő iráni arabok (ez ugyebár világos?) elfoglalták az iráni követséget és túszul ejtették a diplomatákat. Követelésük az volt, hogy Teheránban bocsássák szabadon kb. 130 olyan elvtársukat, akiket politikai ténykedés miatt tartanak fogva, nevezetesen, elszakadva Irántól önálló arab államot akarnak létesíteni Perzsia egy részén. A londoni rendőrség első pillanatokban nem is tudta, hogy nyúljon a problémához. Gotzbadeh az emberrabló, emberevő iráni külügyminiszter unJHrm iBi^^=H3l^^=H3l^^=lEit=====nar=a==B=nni--------ima——mi in azonban kijelentette, hogy ők nem hajlandók semmilyen tárgyalásra, mert egy követség elfoglalása ellentétben áll a nemzetközi joggal s az iráni kormány nem tárgyal terroristákkal. Szabad kezet adott a rendőrségnek, mert mint mondta, őket nem érdekli néhány diplomata halála. Az ügyről érdemes lenne egy kissé elmélkedni. Mert bár világért sem állítjuk, hogy az események ilyetén alakulása kiszámítható lett volna, annyit mégis lehetett volna tudni, hogy az amerikai tehetetlenkedés a teheráni túszok ügyében, további komplikációkat idéz majd elő. Nyilvánkövetséget! való, hogy a teheráni perzsa terroristák, az arab terroristák ellenük való fellépését az amerikaiakra akarják majd rávarrni, s ez esetleg a foglyok életébe kerülhet. Éppen lapzártakor értesülünk arról, hogy az arabok a követséget Londonban felrobbantották s az lángokban áll. A rádió-híradások helyszíni közvetítése tűzharcokról számol be az épület körül, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy ki kire lő, még kevésbé, hogy ki miért lő, illetőleg pusztul el. Az erről szóló beszámoló már jövő heti számunkra marad. A SZÁZAD LEGENDÁJÁNAK HALÁLAKOR ■# 'i A huszadik század legendáját Josip Broz Titónak hívták. Korszakunk ugyan nem volt szűkében agyonmiszticizált figuráknak, de egy sem volt közöttük akinek hírét, hírhedtségét oly gyakran változtatták, fordították ellenkezőjére mint a most elhunyt 88 éves jugoszláv népvezérét. Tulajdonképpen már ez a mondat is helytelen. Jugoszláv nép nincsen. Ez is csak mítosz. A mai Jugoszlávia sok és egymást gyűlölő népcsoportból áll, alapjában véve szörnyszülött állam. Ha valaki ebből azt a következtetést kívánja levonni, hogy e sorok írója ellenzője egy Jugoszláv államnak, az téved. A mai Középkelet-Európában éppen úgy mint a múltbeliekben nem lehet szó egységes összetételű államokról s miként a múltban minden államösszetétel betegnek és összetarthatatlannak bizonyult, ugyanúgy csak további szörnyszülött államok képződnének akkor, ha a mai Jugoszlávia szétesne és alkotóelemeire bomlana. Mert Titót lehetett szeretni és nem szeretni, de történelmi nagyságát nem lehet kétségbe vonni. Közel negyven éven keresztül tartotta össze ezeket a népeket, s ez alatt az idő alatt olyasmit produkált, amivel meghazudtolta azt a közmondást, hogy fából nem lehet vaskarikát csinálni. A horvát származású Tito egy olyan többnemzetiségű állam főnöke volt, ahol a vezető szerepet a szerbek töltötték be és legjobban a horvátok berzenkedtek ellene. A kommunista meggyőződésű és szovjet nevelésű Tito valósi tóttá meg azt a kommunista államot, amelynek az eredeti kommunista ideológiához már tulajdonképpen semmi köze nem volt és amelyik nemcsak alapvetően szemben állt Moszkvával, de ő indította meg s egyúttal teljesítette is be azt a folyamatot, amely megszüntette a kommunizmus egységét. Mint írjuk, lehetett szeretni és nem szeretni, sót lehetett egyidejűleg szeretni és nem szeretni. Vajon lehetett-e szeretni a 930-as évek végén a 940-es évek elején a jugoszláv kommunista párt főtitkárát? Azt a kommunista intrikát tökéletesen elsajátító pártfunkcionáriust, aki mialatt szabadságharcot vívott a németek ellen, módszeresen irtotta saját népének olyan egyedeit, akik ugyancsak a németekkel szem- 1 beni ellenállásra tették fel életüket, de némiképpen másképp gondolkodtak mint a kommunisták. A történelemkutatás időközben már megállapította, hogy Tito hazudott, amikor Draja Mihajvics csetnikjeit azzal a váddal illette, hogy azok a nácikkal működnek együtt. Erre a hamis vádra építve végeztette ki két évvel a háború után Mihajlovicsot és harcostársait. De vajon lehetett-e nem szeretni azt a szabadsághőst, aki a szerbiai montenegrói hegyekben megszervezte a németellenes szabadságharcot és lényegében külső segitség nélkül győzelemre vitte azt. A német fenevad elpusztításában Titónak döntő érdeme volt és érdemét csak még jobban kihangsúlyozza, hogy ehhez, a háború utolsó évétől eltekintve, külső segítséget alig-alig kapott, — legkevésbé Moszkvától. Mikor ugyanis a kommunista Tito aktív segítségért fordult a németekkel hadban álló Szovjetunióhoz, Sztálin csupán jótanácsokat küldött neki. Vajon lehetett-e szeretni azt a Titót, aki a háború után bírósági tárgyalások, sőt komoly gyanúokok nélkül tízezrével mészárolta le a magyarokat, horvátokat, németeket, bunyevácokat és rettenetes terrorral kormányozta országát. De lehetett-e nem szeretni Titót, aki nemet mondott Sztalinnak,mikor az országát teljes egészében a szovjet bűvkörébe akarta bevonni. “Csak a kisujjamat kell megmozdítanom — mondotta a népek atyja — és Tito nincs többé.” De sem a kisujj mozdítás, sem az ökölrázás, sem a félvilágra kiterjedő hamis per- és terrorhadjárat nem szüntette meg Titót, sőt országa egyre erősebb, egyre nagyobb nemzetközi súlyú lett. Szeretni kellett Titót akkor, amikor Rákosi eltávolítását követelve, nagy szerepe volt az 56-os magyar forradalom kirobbantásában és gyűlölni kellett amikor egy hónappal később szemrebbenés nélkül elárulta és kiszolgáltatta azt. Szeretni kellett azt a Titót, aki létrehozta az el nem kötelezett országok blokkját, gyűlölni kellett, aki ebben a blokkban fenevadakat szabadított a világra és szeretni kellett, amikor egy évvel ezelőtt a havannai értekezleten harcosan kiállt azért, hogy ez a csoport ne kerüljön annak a Szovjetuniónak járszalagjára, melynek valaha ó hívője és szószólója volt. Ugyanilyen kétértelmű volt belpolitikája, illetőleg munkatársaival való kapcsolata. Hamarosan rájött arra, hogy a marxizmus és a leninizmus gazdasági elvei nem alkalmasak arra, hogy azzal egy modern államot fönntartani lehessen. Tito szakitott a marxizmussal, elrendelve azt, hogy ezt a szakítást a jövőben marxizmusnak kell nevezni. Megszüntette az államkapitalizmust, nem vezetve be helyette a kapitalizmust, hanem egy olyan, a nép President Tito bevonásával készült gazdasági rendszert konstruált, amely ugyancsak nem volt működőképes. Jugoszlávia gazdagabb és termelékenységében hatásosabb volt, mint a legjobban működő kommunista állam, de sokkal szegényebb, mint a legszegényebb európai kapitalista ország. Viszont eltűrte, hogy állampolgárai szabadon állást vállaljanak a nyugateurópai demokráciákban, nemcsak megkövetelve tőlük, de csábítóvá is téve, hogy az ott keresett pénzt hazavigyék hazájukba. Tito nemcsak ellenségeivel, barátaival szemben is könyörtelen volt. Egykori legközelebbi munkatársát Djilast 9 évi börtönre ítélte, mert ugyanazon a véleményen volt a kommunizmust illetően mint ó, de véleményét erőteljesebb szavakkal formulázta, mint ahogy ezt a vezér szerette volna. Eltávolította az útból egy másik legszorosabb munkatársát Rankovicsot, mert az bizonyos gazdasági kérdésekben más véleményen volt mint ó és komolyan vette Titónak a bíztatását, hogy őszinte kritikával segítsék őt a jugoszláv gazdasági élet kialakításában. Mármost szeressük, vagy ne szeressük? — nem lehet rá válaszolni. Történelmi érdemei elvitathatatlanok. Tipikus politikus, tipikus huszadik századbeli politikus volt, erkölcstelen, gátlástalan, véres, de hasznos, sikeres és megbecsülésre méltó. I Persze, egy politikus életműve csak annak alapján értékelhető, ami megmarad utána. Éppen ezért nem is lehet válaszolni arra, helyesen cselekedett-e Tito, amikor nem próbált maga helyett megfelelő és általános népszerűségnek, vagy legalábbis tiszteletnek örvendő utódot nevelni. Vagy éppen az hoszszabbítja meg az egységes Jugoszlávia létét és függetlenségét, hogy egy olyan 5 tagú kollektív vezetőséget állítottak be, amelyben az ország minden jelentős nemzetisége képviselve van. Tömörebben fogalmazva a kérdést, megszállja-e a Szovjetunió Jugoszláviát, vagy sem? Ahhoz nem férhet kétség, hogy a Kreml uraiban megvan erre a hajlandóság. Ha nem teszik, semmi esetre sem azért, mert az esetleges nyugati visszahatástól félnek, — inkább attól, hogy a jugoszláv népeknél egységes ellenállásra találnak. A 88 éves Tito halála természetesen séSLii nem ért váratlanul. Nemcsak az elmúlt 4 hónapi betegeskedés vetette ezt előre, hanem a természetes kor is. Hogy a halál most következett be, ez bizonyos szempontból szerencsétlen, bizonyos szempontból szerencsés. Szerencsétlen azért, mert az Egyesült Államok elnökválasztás előtt áll s ilyenkor az egyébként is tehetetlen washingtoni adminisztráció még tétovább, bizonytalanabb mint más időben, szerencsés azért, mert Afganisztán megszállása után és az ott még mindig folyó harcok közepette, talán meg fogják fontolni a politbüróban, hogy beleugoijanak-e egy ilyen nemzetközi felháborodást kavaró kalandba. Carter elnök ugyan a halálhír utáni nyilatkozatában valószínűleg a maximumig ment el azon az úton, amit egyáltalán megtenni hajlandó, amikor úgy nyilatkozott,, hogy az Egyesült Államok segíteni kívánja a délszláv népeket függetlenségük megvédésében. Ez ugyan a mai amerikai katonai felkészülés tükrében nem sokat jelent, de elképzelhető, hogy a Szovjetunió nem meri elhinni, hogy Amerika tényleg olyan gyenge mint amilyen. Különben is, nincs semmi, amitől Moszkvában jobban remegnének mint a keleteurópai csatlós birodalom tagországaiban keletkező zűrzavartól. A keletnémet, a lengyel, a ma-‘ gyár, cseh forradalmakat le lehetett törni amikor azok különböző időpontokban jelentkeztek és valószínű, hogy ezekben az országokban a szomorú tapasztalatok után nincs is a lakosságnak szándéka arra, hogy ismét az orosz tankok alá feküdjön. De egy partízánháború Ju- | goszláviában ezt a képet meg- [ változtatja. Békés körülmények között egy országnak vannak határai, háborús körülmények között nincsenek. A partizánok, | ha harcolnak, nyilván nem áll- | nak meg Pécs alatt, vagy Arad | mellett jugoszláv területen, ha- | nem ha érdekük úgy kívánja, I átcsapnak oda. És ha egyszer | ott vannak, az is biztos, hogy | mindenhol akadnak segítőtársa- | ik; a partízánháború futótűz, jjj amit jobb elkerülni. Inkább a Ij status quo, mint a bizonytalan- f ság — mondják Moszkvában — és ezért valószínűleg fölösleges aggodalom arra számítani, hogy az elkövetkezendő hónapokban valamilyen látványos orosz katonai akciónak lennénk szemtanúi. Ehelyett inkább az oszd meg és uralkodj elvének gyakorlati alkalmazására kerül sor, aminek a moszkvai kommu-Sajnos nem vicc, hanem szomorú valóságot tartalmaz az adoma az Örökkévalóról, akit megkérdeznek, hogy lesz-e valaha béke a Közelkeleten, s aki azt válaszolja: lesz fiam, csak azt én nem fogom megérni. A Közelkeleten majdnem béke van, Egyiptom és Iznista uralom intrikában és konspirációban gyakorlott funkcionáriusai nagymesterek. Nem valószínű, hogy a történelemben most először egy kollektív vezetés hosszú ideig hatékony legyen. Előbb-utóbb egymás hajába kapnak, a nemzetiségek elkezdik öldökölni egymást és lesz valaki aki "annyira szereti hazáját", hogy behívja oda a rendfenntartó szovjet ráel aláírták a békeszerződést, de a teljes kibontakozás reménye rettenetes távolságra van. Az elmúlt hét folyamán palesztin terroristák kelepcébe csaltak és legyilkoltak 5 izráeli fiatalt, akik Hebron területén telepedtek le, mert azt őseik földjének tekintették. Az ügy valláserkölcsi oldala persze, hogy vitatcsapatokat. Vagyis rövid távon optimisták lehetünk, hosszú távon nem. Sót, még ez a rövid táv is ultrarövid-táv, néhány hónapos időtartamról lehet szó. De talán nem csalódunk, ha azt mondjuk, hogy még Josip Broz Tito halálának évében a jugoszláv kérdés is bevonul a világunkat egy harmadik világháborúval fenyegető problémák sorába. ható. Az izráeli hatóságok jóváhagyják ezeket a településeket, bár a kormány több tagja helyteleníti. Szigorú önvizsgálattal talán még azt is el kell ismernünk, hogy ezek a fiatalok egy túlzó csoporthoz tartoztak, akik keresték és provokálták a konfrontációt. Meddig fut a Rozi? Igazán nem értem önmagamat. Miért nem tud lázba hozni az a kérdés, amiről második hete cikkeznek a nagy amerikai lapok: megnyerte-e Rose Ruiz a bosztoni marátoni futóverseny női csoportjának küzdelmét vagy sem? Rose ugyanis előbb ért a célba mint az összes többi lány, akik szorgalmasan végigloholták a 42 kilométert s ennek következtében babérkoszorút raktak a fejére, odarángatták a televízió felvevő elé és a díszasztalnál a férfi győztes mellé ültették — akinek a nevét nem tudom. A férfi nevét azért nem tudom, mert ó biztos, hogy végigfutotta a 42 kilométert s így személye meglehetősen érdektelen. A szép, szőke Rose-é azért érdekes, mert ó állítólag villamoson versenyzett és csupán az utolsó néhány kilométert tette szabályos körülmények között, hogy kellően lihegve dőljön be a célba. Nekem ugyan, aki a televíziós hírekben láttam a jelenetet, nem tűnt fel semmi — nem ismerem a különbséget a 42 kilométeres és 5 kilométeres női lihegés között, de a szakemberek elkezdtek gyanakodni és aki keres az talál. Illetőleg nem talál. Rose-t a felvételeken, a filmekben, sehol nem találták a többi futók között, tehát csalt és így világhíres lett. De vajon csalt-e, mondom én magamban és ha csalt, ugyan kit károsított meg? Mert azt értem, hogy az emberek játékaiknak bizonyos szabályokat rögzítenek, mert a szabályok nélkül az egész játéknak nem lenne értelme. Különösen Folytatás a 2 oldalon. nem lenne értelme a 42 kilométer futásnak, ha nem futnák. Itt viszont valami baj van a gondolatmenettel. Szerintem ugyanis a 42 kilométer futásnak amúgy sincs semmi értelme, sőt teljesen logikusnak érzem Rose Ruiz álláspontját, aki szerint ekkora távot sokkal helyesebb villamossal, autóbusszal, vagy autóval megtenni, pláne ha még siet is az ember. Márpedig a versenyszabályok szerint sietni kell, az győz, aki hamarább ér oda. Rose Ruiz komolyan vette, hogy elsőnek akar odaérni, amiben akadályozta különben fizikai állapota, egy nem nagyon régi agyműtéte, ezért a villamos mellett döntött. De azt mondani Rose Ruizra, hogy csalt, ez teljes képtelenség. Amíg az emberek mesterségesen gyártott játékokat játszanak, addig nem lehet csalással vádolni olyanokat, akik önmaguk részére más játékokat gyártanak, más szabályokkal. Végeredményben valaki, aki dominózik, arra nem lehet azt mondani, hogy csalárd módon sakkozik. Rose Ruiz önállósította magát és elhatározta, hogy ő lesz a maratoni villamosutazás föltalálója és győztese. Ki veheti el tőle ezt a jogot egy szabad országban? Különben is úgy lihegett, hogy nem tudott mondani semmit s a győztesnek járó babérkoszorút kérdezés nélkül rakták a fejére. A dologból kevés az erkölcsi tanulság. Legfeljebb az, hogy mindnyájan túl komolyan vesszük a saját játékainkat s körömszakadtáig védelmezzük annak szabályait, de ugyanakkor megvetéssel tekintünk azokra, akik az ő saját játékaikat veszik komolyan és körömszakadtáig védik. Mint az egyszeri bolond viccben: Ez az elmebeteg azt hiszi magáról, hogy ő Napóleon, pedig Napóleon én vagyok. Ne hagyjuk magunkat Napóleonok, én tisztelettel csatlakozom Rose Ruiz maratoni villamosmozgalmához s elfogadom ót annak női bajnokaként. Ha nagyon követelik, akár arra is hajlandó vagyok, hogy megpályázzam a férfibajnokságot és végiglihegjem a 42 kilométeres villamosútat. Jobb, mint futni. Legalábbis nekem. S a szabályokat én csinálom. Én és senki más. Ugye'értik? E. Arab terroristák
