Menora Egyenlőség, 1980. január-június (19. évfolyam, 788-813. szám)

1980-04-12 / 802. szám

m

e

n D e

n

,Kr.August J.Molnár p.0.3ox lo34

New Bruns»ick, New Jersey o39o3 U.S.A.

Second class mail registration No. 1373 CANADA

USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Di No. 104970

AZ ESZAKAMtRIKM MA6YAR ZSIDÓSÁG IAPJA

VOL. 19. 802. Art 70 ant. APRIL 12. 1980

EGY TÚSZKÉNT TARTOTT NAGYHATALOM TRAGÉDIÁJA

Nehéz megérteni mi az oka, hogy a Fehér Ház és a State Department tehetetlenségébe már mindenki belefáradt, egyedül az illetékesek nem. A televíziós hálózatok a reggeli híreket mindig egy számmal kezdik. 150, 151 stb. vagyis, hogy hányadik napja vannak már fogságban a teheráni amerikai nagykövetségen lévők. S ezután jön a beszámoló. Bani-Sadr iráni államelnök azt mondta, hogy az amerikaiak dögök. A State Department szóvivője ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy Carter elnök bíztató jelnek veszi ezt a kijelentést, mert az iráni elnök ezt a kijelentést, szokott hanghordozásánál hallkabban mondta, s ez reményt nyújt arra, hogy a foglyok rövidesen kiszabadulnak. Éppen ezért egyelőre nem lépnek fel erélyesebben Iránnal szemben. Nem akarják a mérsékelt Bani- Sadr-t nehéz helyzetbe hozni a szélsőséges elemekkel való harcban.

Tudniillik Bani-Sadr a mérsékelt. Ö már odáig megy, hogy hajlandó lenne az amerikai túszokat kiszabadítani az amerikai követségről, ahol a forradalmi diákok (a moszkvai legfelsőbb pártfóiskola múlt évben végzett hallgatói) őrizete alatt vannak, s

átvinni őket egy olyan börtönbe, amelynek őrzését az iráni forradalmi tanács vállalná. Persze szabadonbocsájtásról szó sem lehet, legalábbis addig nem, amig az az iráni parlament, amit csak jövő hónapban fognak megválasztani, napirendre nem tűzi ezt a kérdést, és egyhangú határozatot nem hoz. Ezt ugyan így nem Bani-Sadr, hanem Khomeini mondja, de hiszen éppen ezért kell nekünk, amerikaiaknak Bani-Sadr-t támogatni, hogy ne Khomeinit támogassuk, tnert különben a foglyok nem kerülnek szabadlábra, csak ha .... fogjanak meg, fogjanak meg...mondta erre Karinthy Frigyes....és a szerencsétlen amerikai állampolgár egyre kevésbé érti, hogy tulajdonképpen miért is jó neki, ha naponta háromszor más és más iráni vezetószemély rúgja fenékbe és nem ugyanaz.

Mivel pedig 150 nap után egy árnyalattal rosszabb a helyzet, mint 150 nappal ezelőtt volt, most már igazán nem le-, hét mást tenni, minthogy türelmesen és diplomatikusan tárgyalni kell. Máskülönben még a végén valami törvénytelen, helyrehozhatatlan baj történik.

Újságolvasás közben, a múlt

héten odaszóltam politikában kevésbé járatos partneromnak, “Megint kineveztek egy közvetítő bizottságot". "Naná". - “De igen, ezek fognak közvetíteni az iráni forradalmi tanács és az iráni szélsőségesek között, a foglyok kiadása ügyében."“Milyen nyelven," - kérdezte a járatlan. "Nem tudom, biztosan, perzsául" *t)e hiszen ez a bizottság két franciából, két afrikai négerből és egy arabból áll. Ezek mind tudnak perzsául?“ “Gondolom egyik sem tud". "Akkor miért akarnak közvetíteni két perzsa csoport között, amelyik mindkettő tökéletesen egyetért abban, hogy az amerikaiakat fogolyként kell tartani?"

Rémes, hogy ezek a politikához nem értők, miket tudnak kérdezni. Még szerencse, hogy a State Departmentben profik ülnek, s ilyet nem kérdeznek.

Mikor e sorokat írjuk, éppen ott tartunk, hogy az Ayatollah szerint az amerikai foglyokat, csak bizonyos feltételek mellett lehet kiadni. Először is Amerikának vissza kell szolgáltatni a Sah-ot és annak vagyonát Iránnak. Utána majd összeül a parlament és ha egyhangú határozat születik a kiadatás mellett, akkor majd az Ayatollah meggondolja a dol!~n ^—>o RO/lfc.

“140, 141, 142, 143, 144, 145, 146 . . ”

got. A dologban azonban egy kis hiba van. Mindenki tudja, hogy a megválasztandó parlamentben azok lesznek többségben, akik a foglyokat egyáltalán nem akarják kiadni, tehát nem nagyon valószínű, hogy egyhangúan a kiadatást javasolnák Khomeininek, aki ezt vagy elfogadja vagy nem, s ha elfogadja javasolja a kiadatást a moszkvai pártfőiskola stb. stb. és azok vagy elfogadják vagy nem.

Ilyen körűimének között igazán nem csoda, hogy Carter elnök már nagyon de nagyon haragszik. Ne nézzék öt hülyének. Most már igazán életbelépteti azokat a gazdasági szankciókat, amikkel korábban fenyegetőzött, sőt hivatalosan életbe is léptette, csak éppen nem léptette életbe. Most viszont, az irániak már semilyem árut nem fognak kapni Amerikától, kivéve élelmiszert, gyógyszert és olyasmit amire szükségük van. Mert a humanitárius szempontokról nem szabad elfelejtkezni. De különben a bojkott most már nagyon szigorú lesz.

Persze ez a déli 12 órás hir. Lehet, hogy délután 2-kor Godzabeh iráni külügyminiszter úgy fog nyilatkozni, hogy a foglyok kiadásának a lehetősége eloszlik akkor, ha Amerika gorombáskodik és ezért a Fehér Ház kiszabadítani akarván a foglyokat, további három hónappal elhalasztja a gazdasági szankciók életbe léptetését és nagyon erélyesen meg fogja védeni Godzabehet az iráni forradalmi tanács szélsőséges elemeinek támadásától, akik szerint Godzabeh az amerikaiak beépített embere. Godzabehról ugyan mindenki tudja, hogy a Szovjetunió beépített embere Iránban, de Amerika mégis szimpatizál vele, mert ő képviseli a mérsékletet a Szovjetunió beépített emberével szemben Iránban, akik az amerikai nagykövetségen foglyulejtve tartják a túszokat, szemben Bani-Sadr-al és Godzabeh-al, akik szerint a túszokat a fórramm w«m tárgyalásai

Mire ezek a sorok olvasóinkhoz kerülnek, nyilván már befejeződtek Szadat elnök washingtoni tárgyalásai, talán már a hivatalos jelentések is napvilágra kerültek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy többet tudhatnak olvasóink az eseményekről, mint most. A jelentések ugyanis egészen biztos nem foglalkoznak majd azokkal a diplomáciai részletekkel, amik nélkül lehetetlen megérteni: miért minósithetö ténylegesen eredménynek az, hogy a felek nem egyeztek meg semmiben és miért nincs e pillanatban valódi megegyezés annak ellenére, hogy azt mindegyik résztvevő akarja?

Nem döntő, csak jellemző eseménye a közelkeleti helyzetnek az a terrortámadás, amely múlt vasárnap Mizgav Am kibucban történt. A Libanon felól behatoló terroristák elfoglalták a kibuc óvodaépületét az ott lévő gyerekekkel együtt. Az izraeli kormány ezúttal is a szokott módon válaszolt. Néhány órás várakozás után a hadsereg megrohamozta a gyermeklakóházat és az öt palesztin terroristát tűzharcban megölte.

Sajnos a támadásnak izraeli polgári áldozatai is voltak, két felnőtt és egy gyermek meghalt, négy másik gyermek pedig megsebesült.

Több mint egy esztendeje nem volt ilyen nagyobb méretű palesztin terrorista cselekmény, s teljesen világos, hogy annak időzítése Szadat washingtoni utazásához volt kötve. A Palesztinái felszabadító mozgalom Arafáték terrorszervezete mindent megtesz, hogy megakadályozzon egy megegyezést Egyiptom és Izrael között, a Palesztinái önrendelkezési jogot illetően. Egy ilyennek létrejövése ugyanis csak úgy képzelhető el, hogy a Jordán vidék adminisztrációs feladatait átadják ugyan a palesztin lakosságnak, de kicsavarják azt a PLO kezéből.

Nem azt mondjuk, hogy Egyiptom és Izrael között meg van az összhang a kérdésben s csupán a Palesztin Felszabadító Bizottság ellenkezik, hanem csak azt, hogy a kérdéskomplexumnak e pillanatban nincs megoldási lehetősége.

Először is le kell szögeznünk, hogy Izrael lakosságának nagy többsége ma, nem ért egyet a

Begin kormány telepítési politikájával, túlságosan merevnek tartván azt és hajlandók lennének komoly áldozatokra és a "Nagy Izrael" álmának feláldozására, egy őszinte béke ellenében. Szadat elnök is békét akar és abban egyetért az izraeliekkel, hogy ó sem kíván egy olyan palesztin államot, amely a PLO Arafáték kezében van. Az érdekek és ellenérdekek azonban túlságosan egybemosódnak. Szadat talán joggal elégedetlen, amiért egy év alatt nem haladtak semmit az önrendelkezésjogi tárgyalásokat illetően. Érthető módon azt szeretné, ha Carter elnök valami nyomást gyakorolna Beginre, hogy legyen rugalmasabb. E héten Szadat fogja ezt előterjeszteni Washingtonban, Carter viszont két hét múlva Beginnel tárgyal.

Ismét bebizonyosodott, hogy a palesztin terroristák jelenléte halálos veszélyt jelent Izraelnek. És még azok, akik nem értenek egyet Beginnel, azok is csupán a Hebron környéki települések jogosságát vitatják, de nincs egyetlen olyan zsidó politikus, aki Jeruzsálem ügyében lenne hajlandó alkúra. Már pedig

Vance külügyminiszter Jeruzsálem státuszát illetően hagyta magára a zsidó államot, s a modern történelem folyamán most először állt az amerikai politika egyértelműen az arabok oldalára. Ez azzal jár, hogy Carter elnöknek egyszerűen nincs többé lehetősége, hogy akár diplomáciai nyomással, akár Ígéretekkel befolyásolni tudja Begint. Az ENSz Biztonsági Tanácsának ülésén történteket az amerikai diplomácia nem tudja kimagyarázni. Nem igaz, hogy kommunikációs tévedés történt, nem igaz, hogy az amerikai diplomaták olyan hülyék, mint amilyennek önmagukat utólag beállítani szeretnék. A palesztinai önrendelkezési jog elfogadott formulájában hét alkalommal szerepel ez a kitétel; beleértve Kelet- Jeruzsálemet is. Egy ilyen, egy politikus figyelmét nem kerüli el és lehet, hogy Carter elnök nem tudta, hogy miről van szó, de a külügyminisztérium bürokratái igen.

Azt szokták mondani, hogy Izrael nem ingerelheti egyetlen

Folytatás a 2 oldalon..].;

dal mi tanácsiak kellene fogvatartani.

Észrevették már kérem, hogy hetek óta fel sem merül az a gondolat, hogy ártatlan embereket egyáltalán nem kell fogolyként tartani?

Kétszáztizenegy, kétszáztizenkettó, kétszáztizenhárom... mondja majd reggelenként a televízió bemondó, utána a Fehér Ház szóvivője elmagyarázza nekünk, hogy miért tekinti Carter elnök adminisztrációja jó jelnek, hogy a túszok egy részét nem hidegvizes zuhannyal a pincében kezelik, hanem a legkiválóbb moszkvai ideggyógyászokat hívták ki hozzájuk, hogy rendbehozzák tönkrement idegeiket.

Jesse Owens

Modern sporttörténetünk egyik legendás alakja szállt sírba a múlt héten. 66 éves korában hunyt el Jesse Owens a száguldó fekete, aki 1936-ban négy olimpiai éremmel gazdagította az Egyesült Államokat és önmagát, ugyanennyivel szegényítve a nácizmus fajelméleti ideológiáját. Lehetetlen megemlékezni ennek a kiváló és szimpatikus sportembernek haláláról anélkül, hogy ne vonnánk párhuzamot diadalának éve az 1936-os berlini olimpiász és a most készülő (ha ugyan készülő?) moszkvai olimpiai játékok között.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1931 -es ülésén Berlinnek ígérte oda a játékok rendezési jogát. A határozat jóhiszeműségéhez semmi kétség sem férhetett, hiszen ebben az időben Hitler bandája még jelentéktelen német ellenzéki csoportnak számított, Németországban demokrácia volt. 1936-ra azonban már gyökeresen megváltozott a helyzet. Hitlerék az ölükbe hullott olimpia lehetőségeiből politikailag és ideológiailag akartak profitálni: az ő szemükben nem a részvétel, nem a békés vetélkedés volt a fontos, hanem a mindenáron való győzelem.

A demokratikus világ akkori vezetői szűk látókörűek és meghunyászkodók voltak, amikor a német rezsimváltozás ellenére is hozzájárultak ahhoz, hogy sportolóikat elküldjék Berlinbe. Mint ismeretes, a berlini olimpiát Németország nyerte meg, nemcsak oly módon, hogy ők szerezték meg a legtöbb arany-, ezüst- és bronzérmet, hanem úgy is, hogy az olimpia megrendezésének jogával nemzetközileg elfogadható partnerré, lovaggá ütötték Hitlert. Már a játékok megkezdése előtt tudvalevő volt, hogy nemcsak különös felkészüléssel dolgoznak a németek, de erőszak apparátusukat is az olimpiai győzelem szolgálatába állították. Az akkori sportdiplomaták csupán annyit tudtak elérni, hogy a németek beengedték az üldözött fajok, négerek, zsidók sportolóit is, de mindent elkövettek, hogy azok hátrányos helyzetbe kerüljenek. A felsőrendűnek kikiáltott fehér-árja faj nagy kavalkádja volt a berlini olimpia, amit csupán egyetlen sportoló Jesse Owens tudott elhalványítani. A németek szinte biztosra vették, hogy az atlétikai versenyek során mindenkit elsöpörnek. Olyannyira, hogy a döntőkön Hitler személyesen is megjelent, remélve, hogy ő akaszthatja majd az aranyérmet a karcsú, szőke, magas germán futók nyakába. Owens keresztülhúzta a számítását. 100 méter és 200 méteres síkfutásban, távolugrásban egyaránt legyőzte a német atlétákat. A német helyett az amerikai himnuszt játszották, de Hitler nem volt hajlandó kezet fogni a néger futóval, füstölögve kirohant a stadionból. A jelenet másnap, harmadnap is megismétlődött.

Az utolsó atlétikai napon Owensnak az eredeti tervek szerint már nem volt szerepe. Amerika 4x100-as váltóját két angolszász és két zsidó atléta képviselte, de Göbbels finoman tudtára adta az amerikai küldöttség vezetőinek, hogy jónéven vennék, ha a zsidó atlétákat nem indítanák el. Az USA sportvezetők eleget tettek a kívánságnak. A két zsidó futó nevezését visszavonták, az amerikaiak utolsó váltófutója ismét Jesse Owens lett. Talán a bosszú dolgozhatott a fekete fiatalemberben, de egyszerűen szédületes volt amit csinált. Három méteres hátrányt hozott be és szinte szárnyakat kapva ezt az aranyérmet is Amerikának szerezte meg. Owens rekordjai, teljesítménye éveken keresztül csúcseredménynek számítottak és még ma is legendaként beszélnek róla.

Jesse Owens mint ember is kiváló volt, szerény, intelligens, mérsékelt és hazafias érzelmű. Az egyetlen ellenfél akit nem tudott legyőzni, a tüdőrák, a halál volt. Nagy kár idő előtti távozása és életének tanulságát meg kell szívlelni, ő aki saját bőrén tanulta meg, hogy mit jelent a politika beterelése a sportba és mit jelent

a faji elfogultság elleni küzdelem, azon a véleményen volt, hogy a szabad világ sportolói nem ismételhetik meg azt a bűnös hibát, amit 1936-ban elkövettek, s éppen ezért az 1980-as moszkvai olimpia bojkottjának egyik leghevesebb, legbátrabb és legegyértelműbb szószólója volt.

10000 ember Peru felé

Viccek tucatja jut eszünkbe a hírrel kapcsolatban. Az egyik szerint megboldogult Goláa Meir moszkvai nagykövet kordban azt ajánlotta Hruscsovnak a zsidó kivándorlással kapcsolatban, hogy nyissa meg a határokat, engedje el azt aki menni akar. Az adoma szerint Hruscsov hamiskásan rámosolygott a szépnek igazán nem mondható Goldára és azt mondta neki: Na, na kislány, maga kettesben akar velem maradni.

Furcsa dolog történt múlt héten Havannában. A nemzetközi baloldal még mindig azt hirdeti (vagy talán azzal áltatja önmagát), hogy Kubában "vannak még hibák' elvtársak", de azért Castro mégiscsak a nagy népvezér, s ha uralma elöl sokan ei is kívánkoznak, a kubai nép nagy többsége olyan boldogságban él, mint soha azelőtt. Aki ezt hinni akarja, azt persze semmiképpen sem lehet más meggyőződésre bírni azzal, hogy múlt héten 24 kubai fiatalember áttörte a perui köztársaság havannai nagykövetségének rendőrgyűrűjét és egy teherautóval kidöntve a kaput, behatolt az épületbe. Mostanában elég sok követség-megtámadásnak vagyunk tanúi. A meglepő az, hogy a fiatalemberek nem akarták elrabolni a perui személyzetet, hanem ellenkezőleg, azt követelték tőlük, hogy azok rabolják el őket Menedékjogot akarlak kapni Perutól, s mivel egy szigetországból a szárazföldre átjutni nem egy könnyű dolog (hiszen nem mindenki úszóbajnok és cápavadász) ezt a módot választották a megszabadulásra.

Nem tudjuk, hogy Fidel Castrohan hirtelenjében valami józansági roham kerekedett-e felül, vagy egyszerűen elkalkulálta magát, de tény, hogy hadseregével nem támadtatla meg a perui nagykövetséget, hanem éppen ellenkezőleg, kijelentette: menjen aki menni akar. Hadseregét, rendőrségét visszavonta a követség környékéről és a rádióban be is jelentette, hogy a 24 támadó elhagyhatja az országot, elmehet Peruba, mert aki menni akar, menjen.

A jó hír gyorsan terjed. Másnap már 1500 ember jelent meg a perui követségen, harmadnapra a szám 4000-re, negyedik nap 10.000-re dagadt. A tömeg már régen kiszorult a követség épületéből, a kertből, az udvarból, most már ott táboroznak a környező utcákban, mindenki úgy érzi, hogy akkor van biztonságban Havannában, ha a perui követség védelme alatt áll. A követség személyzete tehetetlen a szimpátia-támadás ellen. Ekkora népszerűségre nem készültek fel és a perui diktatúra (jellemző rájuk) nem gondoskodott előre elegendő vízellátásról és élelmiszerről

10.000 ember részére. Mert ezek a perui fasiszták ilyen gondatlanok, ellentétben Kuba kommunistáival, ahol a nép olyan jólétben él, mint még soha.

De az ügynek még nincs vége. Lehet, hogy a következő napra 20.000 - re, 30.000-re, 100.000—re dagad azoknak a száma, akik menni akarnak Kubából, csak éppen ahhoz még nem volt meg a bátorságuk, hogy egy ócska ladikon vágjanak neki a tengernek?

Húsz év óta Kubában többször választottak Castro között. Mindig győzött. Ez az első eset, hogy választási lehetőség is van. Castro, vagy a mindenáron való menekülés: a gazdag Kuba boldog élete, vagy koplalás egy menekülttáborban, az új életkezdés minden nehézségével. Berlinben a szégyenfal felhúzásával biztosították a választás lehetetlenségét. Magyarországról, amikor egy pillanatra megnyíltak a kapuk

200.000 ember, Csehszlovákiából 80.000 ember menekült el. Castro a saját szempontjából éktelen hibát követett el. Úgy látszik propagandahálózatuk olyan tökéletesen működött, hogy a végén már 6 maga is elhitte, hogy szeretik őt alattvalói. Négy nap alatt 10.000 ember szavazott, s ki tudja hogyan oldódik meg technikailag ez az egész menekülési ügy, de az biztos, hogy egy mesterségesen terjesztett és alapvetően hazug "csoda" legendával, a boldog kubaiak legendájával szegényebbek lettek azok, akik mindenáron hinni akarnak.