Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)
1979-09-08 / 773. szám
1979 szeptember 8 * MENÓRA 9. oldal SZÉKELY MOLNÁR IMRE: tgy vasárnap délelőtt Móra Ferenccel Milyen kicsi az emberi élet, I alig egy sóhajtásnyi, benne a | fiatalság még kevesebb. Ezt csak azért említem, mert szinte tegnap volt, mikor én Szegeden éltem. Húszegynéhány éves voltam, s olyan erős, hogy a i szerelmes nappalokba könnyen hazudtam éjszakát. A Fogadalmi templomot akkor szentelték fel, országos volt az ünneplés, erre az időre az érdeklődés középpontjába került a város. A színházra esett a legnagyobb reflektorfény. A Szegedi Színház díszelőadásra készült. A piarista költő paptanárt, Sik Sándort kérték fel drámaírásra. Sik Sándor Szent István királyról írt drámát, de az volt a baj, hogy csak két felvonásig tartott a múzsa csókja. Kürthy József, a Színház igazgatója gondterhelt volt azokban a napokban. Panaszkodott, hogy nem tudja mit csináljon,, hiányzik egy felvonás, valami Szent István-i téma kellene. Nekem volt egy Szent István legendám. Kitett egy felvonást, és Kürthy József el is fogadta. — De a díszelőadáson te fogod elmondani, mert te remekül szavalsz. És megjelentek a plakátok, rajta nagy, piros betűkkel a nevem. Ámultam, s kábultam, az álmok szárnyán lépdeltem, nem jártam már gyalogosan a földön. És eljött az ünnepi eló; adás estje. Különvonat hozta a meghívott vendégeket, megér- I kezett Horthy Miklós kormányzó, s az első emeleti páholyokban a követek és miniszterek ültek. Felhúzták a vas- I függönyt, elaludtak a lámpák, csak egy reflektor sugározta a fényt rám. A siker nemvárt, óriási volt. Sokszor hivtak a függöny elé, zúgott a taps. Olyan minden, mintha tegnap lett volna. Móra Ferencet, a nagy magyar elbeszélőt nem ismertem személyesen. Csak láttam néha a Tisza kávéházban, mikor a szokásos heti cikkeit írta. Ott álldogáltam én is az ablak előtt és bekukucskáltam az ősz mesterre, aki írás közben nem nézett fel, szorgalmasan rótta a betűket a papírosra. Amikor dolgozott, senki nem mert leülni a kis Tiszában; ez szent törvény volt Szegeden, s a pincérek is lábujjhegyen jártak, hogy jaj, meg ne zavarják. Tavasz voit, zengő május, és Móra írói jubileumát ünnepelték. Pesten kicsiholt a Városi Színház, kétszer kellett megismételni az előadást. Mindenhol a főhelyre került Móra fényképe. Szeged az Ipartestület háromemeletes székházában ünnepelte. Pár héttel a jubileum előtt elküldtem Mórának verseskönyvemet, a "Tiszapartján”-t, ami akkortájt jelent meg. Éjszakai szerkesztő voltam és ezért nem mehettem el a Móra vacsorára. Délig aludni szoktam rendszerint, s aztán kimentem a Korzóra bámészkodni. Néztem a nagy, piros kannavirágokat, hogyan lihegnek a nap forró ölelésében. Ereimben dévajul pattogott a vér: megértettem az asszonyszemek titkos beszédét. Akkor még nekem is szóltak ezek az üzenetek... Nagy tömeg hullámzott akkor délben a korzón, s amerre mentem, minden szem rám bámult.Előre köszöntek a férfiak, tüntető szívélyességgel, úgy, hogy megvaditott ez a túlzás. Azt hittem, bolondot járatnak velem. Haragos indulattal léptem be az újságírók padjához, és rátámadtam az öreg Bállá Jenőre, aki az elnökünk volt: — Mondja, minek néznek itt engem? Miért engem pécéznek ki? — és ömlött belőlem a keserű harag. A jó öreg Bállá csöndesen hallgatott, s mikor kidühöngtem magam, megszólalt: — Nem csinál itt magából senki bolondot. Tegnap volt Móra jubileuma és a banketten Móra pohárköszöntóje magáról szólt. Nevezetességet csinált magától, azért köszönnek előre az emberek... Az öreg Bállá szavaitól majdnem sírógörcsöt kaptam. Lerogytam a padra, valami józan eszméletlenséggel. Nemcsak a bortól, az örömtől is meg lehet mámorosodni. Az öreg Bállá barátja volt Mórának, együtt jártak iskolába, s a dünnyögő-mormogó vén gyerek elmondta a pohárköszöntő hiteles történetét. “Nagy ünneplés volt, sokat beszéltek a vacsorán és Móra szemlátomást unta a szócséplést. Fáradt volt, kimerült, odasúgta nekem: jó lenne már hazamenni... Majd felállt és beszélni kezdett. A költészetről mondott el apróságokat és kijelentette, az volt a meggyőződése, hogy Ady száz évre agyonvágta a magyar Hrát, ... hogy nem jön, ... nem jöhet senki utána, ő is azért nyergeit át a prózaírásra. Majd a maga verseskönyvéról, a “Tiszaparf’ról kezdett beszélni. “Elolvastam egyszer, kétszer, többször, s aztán felkiáltottam: hiszen van itt utód!... S ez a költő itt él Szeged városában, talán nem is messze tőlem. A szivem melegével köszöntőm ezt a fiatal poétát és azt kívánom: ne legyen a sorsa, az élete olyan szomorú, mint Adyé volt...” Most pedig menjen haza, otthon várja Móra levele. Tegnap írt magának..". Ha bortól voltam mámoros, rendszerint a fejemmel volt baj. Az öröm mámora lejjebb szállt, a lábamat készítette ki. Sehogy sem tudtam egyenesen lépni. Aprókat botladoztam, megmegálltam, s ilyenkor majd átestem a járda melletti vaskorláton. A szobámban legfelülre volt téve Móra levele. Izgatottan nyitottam ki a borítékot, de nem tudtam elolvasni. Móra hieroglifáinak a megfejtésére a lapok külön nyomdászt tartottak, de annak sem sikerült mindig kibogarászni a betűket. Elrohantam a "Délmagyarország” nyomdájába. Szerencsémre ottkaptam a nyomdászt, áitPnaztán icisiíabizálta Móra levelét. Ez volt a hiteles szöveg: "Kedves Kollégám! A magam eloszlott fiatalsága, szive-illata muzsikált vissza, míg verseit olvastam. A maga költészete az, amely mindig eszembe juttatja, hogy hiába próbálom a magam líráját a próza árkaiba szántani, halálos holtomig én is lírikus maradok. Fogadja öreg kollégájának sok sikert kívánó gratulációját és szívből üdvözli: Móra Ferenc." A szekrényembe zártam Móra levelét és nem mutogattam. Féltékeny voltam a szavaira, azt akartam, hogy az enyém legyen minden simogató szava... Ettől a naptól kezdtem elhagyogatni félszegségemet Megnőtt az önbizalmam. A napok tenyerükbe vették az álmaimat, és tüzijátékosan feldobálták az égre. Aztán a visszahulló fényes sugarak betakarták a lelkem. Hajnalonta a Stefánián kóboroltam. Leültem a padokra és hallgattam a lábamnál ringva susogó vén Tisza meséit — és verseket írtam. Május a Stefánián... Most a felkelő májusi napon, Virágok között megrészegülten, Megáláalak Te fenséges, örök, Tűzszemű, hatalmas Napisten! Gyűjtögettem a bátorságot, hogy személyesen menjek el Mórához. Az egyik vasárnap ez is sikerült. A gőzfürdőből indultam el hozzá a Múzeumba. Bentről éppen tessékelték kifelé a népet. A megrögzött könyvmolyokat, a semmitől vissza nem riadó széplelkeket, akiket Móra most nem akart látni. Fent, a lépcsősor tetején állott Móra, kézenfogva unokáját, a “Vadembert”. Az altiszt meg terelgette kifelé a nyájat. Nekem földbegyökerezett a lábam és meghökkenve néztem fel Mórára, s amikor visszafordultam, hogy lám, az Isten sem akarja, hogy beszéljek vele, rám kiáltott: — Álljon meg! Megálltam és szembe fordultam vele. — Kicsoda maga? Hogy hivják? Eldadogtam a nevem, de Móra nem hallotta a távolság miatt. Amikor megértette a szavam, barátságosan ezt mondotta: — Magának itthon vagyok... Bent a dolgozószobájában magához ölelt. — Bocsáss meg, beteg vagyok, rosszul érzem magam, nem tudom, mi a bajom. Ilyen göthösen nem akarok embereket látni. Kedvetlen, türelmetlen vagyok, ne zavarjon senki! Majd az őt annyira jellemző, jóságos mosollyal folytatta: — Beteg kutyának kuckóban a helye, odavonul a nemzet szolgáló mestere is... Az ablakokból kiláttam a térre, a csodálatos színekben pompázó rózsákra. A betűző nap fényei betörtek az üvegen és bujpcskát játszottak a szőnyegen. Móra szemben ült velem, a "Vadember", a kis unoka, csendesen trónolt a székekre tett párnákon. — Köszönöm a levelét, nagyon boldoggá tett, de nem tartom magam méltónak erre az elismerésre, — szólaltam meg akadozva. — Vannak sokkal tehetségesebbek, akik jobban megérdemelték volna... Móra elmosolyodott — Most külön is örülök, hogy írtam neked... Ismerem a magyar irodalom bimbóit és rügyecskéit is. Számontartom őket, figyelem, vizsgálgatom és boldog vagyok, ha valamelyik kinyílik közülük. Minden munkát elolvasok, amit elküldenek. A költőket figyelmeztetem, hogy prózát is írjanak, jó, ha ezt is megtanulják. Évekkel előbb Erdélyi Jóska látogatott meg itt Szegeden. Gyalog jött, mert nem volt pénze vonatra, öt is kértem, ne csak verset írjon! Aztán itt tanult az egyetemen József Attila Sokszor felkeresett. Segítettem, támogattam. Horger Antal professzor száműzte az összes magyar egyetemekről. Beszéltem vele és megmondtam a véleményemet. Azóta haragban vagyunk Horgerrel. A keserűség sebeket fakasztott fel Mórában: — Sokat éheztem, — panaszolta — míg a nemzet szolgáló mestere lettem. Kínlódtam, mint ösztöndíjas diák; egyszer a templomban szavaltam, odafagyott a lábam a márványlapra, mert a csizmácskámon nem volt talp... Később is sokat nélkülöztem. Egyik kezemmel a bölcsőt ringattam, a másikkal meg írtam. Főztem, mosogattam, padlót súroltam. Még azt a kérésemet sem hallgatta meg az Isten, hogy fiú utódot adjon. Egy leánygyermekem van, s itt ez a kis fiúunoka, — mutatott a “vadember’’-re — ismered, ugye, hiszen róla írom a legtöbb tárcacikkemet. Nagyon halkra, csöndesre fordult a szava: szive egy másik nagy problémájáról szólott: — Nagy terv, szép cél éltetett: mint régész, meg akartam találni Attila sírját. Itt kell lennie valahol a Tisza ágyában. Kár, nagy kár, hogy szabályozták a Tiszát. Nincs térkép, bizodalmas nyom, hol és mennyi volt az ártér, az ingovány, a sömlyékek világa. A nádas, rekettyés, amit csak a pákászok ismertek. Az sem mindegyik. Ott fészkelt valahol a daru és a kócsag. Kicsi szigetein menedéket találtak az ősök, a töröktatár hordák elől, s idebújtak az Alföld szegénylegényei: a betyárok is. Biztos menedékei voltak ezek az üldözötteknek. — Attila Sírja merre tűnt, hol lehet? Elsodorta volna a viz a Dunába, vagy megakadt valami tajtékzó örvényben? Egész életem munkájának ez lett volna a koronája. De így?! Csak az “Aranykoporsót" írtam meg helyette... S mintha a jövőbe látott volna, így folytatta.-»Ez az életem utolsó munkája. Ezt viszem el utravalónak a másik világra. Úgy intézkedtem, hogy szemfedónek tegyék a koporsómba... Vigasztalni akartam, de látva szándékomat, tovább beszélt, mint aki tudja, hogy a sorsát senki sem kerülheti el: — Beteg vagyok. Nagy, tüzes karikák táncolnak a szemem előtt. A halántékom úgy zúg, mintha harangoznának benne. Ez is csak folytatása a harcaimnak, .mert lázadó voltam és az is maradok. Bevallom, nem szeretem azt a rendszert, amelyik nem nyújt segítséget a szegényeknek. Talán hajbókoljak a vámszedő basáknak, a munka kiuzsorázóinak? Szegény Juhász Gyulával elbántak, mert finom, törékeny lelkű költő volt. Könnyedén kitúrhatták, tanár volt, a kultuszminisztérium alkalmazottja. Nekem más a helyzetem. Engem a törvényhozás választott meg életem végéig, erre az állásra... — Szegény szegedi határ, — nincsen egy talpalatnyi földje, amelyhez ne tapadna vér és bűn. Egymásra licitálnak a föld árendán és az erősebb ütimarja. S aki nem tud fizetni, ahhoz jön a könyörtelen hatóság. A kis kunyhót, ahol élt, dolgozott, gyerekeket nevelt, körülhurkolják lánccal a tűzoltók, aztán begyújtják a motort és volt-nincs ház... Oda az élet, a családi tűzhely, amelyről oly spk szó esik. A boldogtalan pára mehet, amerre lát. Senki sem tartja vissza, ha egyenest a Tiszának szalad. Az a szerencsés, aki kijut Amerikába. — Hidd el nekem, hogy én nem írom, hanem sírva zokogom a meséket és a fantázia csak álarc rajta, hogy szebbnek lássék. A tanyavilág ma is olyan, mint száz évvel ezelőtt volt. Tele van titokzatossággal, rejtelemmel és sokat elnyel a sívó homok!... — Gyilkosság, mérgezés, rablás, mindennaposak. És vajon ki nem tud róla? Ott élnek a betyárivadékok, a Vetrók, a Veszelkák, a Kárászok... Ha a szemükbe nézek, látom a könyörtelen vadságot és nem tudom hány embert ölt meg a nagyapja, vagy az apja... s most az unoka kit tett, vagy kit tesz el láb alól?... A nap már átfordult a Muzeum épületén, amikor elbúcsúztam. — Nem fáj itthagynom semmit, — szólott utoljára — az élet a fiataloké. A test megrontója a betegség: elnyűttem senyvedtem, nem érdemes húzni az igát... —Valaki megtalálja majd egyszer Attila sírját. Lehet, akad majd egy régész, aki keres-kutat, kiássa a sírokat, rábukkan az én koponyámra és megtalálja rajta az "Aranykoporsót". A szemfedőmet. Erről rám ismer, hogy én voltam. Mert az írás megmarad... számot ad az emberről. Nehéz szédüléssel hagytam egyedül Mórát. Szavai súlyától összecsuklottam, s most, amikor leírom, egy kis megkönynyebbülést érzek, mint, aki tehertől szabadult meg. Móra haldokolt. Elmentem hozzá elbúcsúzni. Behorpadt mellel, fújtatva lélegzett, nem volt már hangja, zihált, sípolt a tüdeje. Megdermedve álltam ott, megfagyott szivemben a vér, mikor láttam küzdelmét a halállal. Rádöbbentem az élet értelmetlenségére, hogy csak egy szó, egy könny, egy villanás, egy hörgő fájdalom, és vége mindennek. MOST JÁTSZÓN A SORSJÁTÉKON! TÖBB NAGY NYEREMÉNY!! nn IT GIVES YOU 5 CHANCES AT $100,000 FOR ONE DRAW THE MONTH YOUBUY YOUR TIC KET BONUS! BOND ni I TC 10 CHANCES AT $1 MILLION. AND $1,000 ON THE rLUa SPOT SUPER PRIZES ON THE SPOT CASH PRIZES OF $100. $20 AND $10. TOO AND THOUSANDS OF FREE TICKETS LEGKÖZELEBBI HÚZÁS SEPTEMBER 30 4Ä-provinciái A belter chance tat everyone + ONTARIO LOT TIHY CORPORA!ON S5.-BÓL MILLIOMOS LEHET LUGGAGE CENTRE 369 Spading Ave. Tel: 864-1776 180 Steeles Ave. W. TeL: 881-9161 224-5111 Nagykereskedői árakon vásárolhat! Bécsbe Londonba Frankfurtba Zágrábba Párizsba $ 324.00 $ 404.00 $ 475.00 $ 404.00 30 nappal előre vásárolva. Budapest — Toronto — Budapest $ 549.00 MINIM A I GVKT \ I.KI.MKI.HÍZHATOK» VS INTKZI A HIVATALOS MAGVAR UTAZÁSI IRODA COLUMBUS TRAVEL SERVICE LTD. Torontóból Szept. 1 után Budapestre $ 667.00 $ 546.00 $ 653.00 $531.00 420 Spadina A ve., Toronto M5T 2G7. Tel.: 361-1101
