Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)

1979-10-13 / 757. (777.) szám

MEN D Rn t K r. A u g u 3 t J . o 1 n a r P.O.Box 1o34 / New Bruns aic1' [,'a, f a _ _ i -i.i a a i u .. , ne» Jersey o3Qo3 Ü.S.A. Second class mail registration No. 1373 CANADA USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Di.No. 104970 AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL. 18. 757. Ara: 50 cent OCT. 13. 1979. HÉTBŐL^ XÄ^us yT*l j Még mindig Watergate? Néhány nappal ezelőtt Dick Cavett, amerikai televíziós riporter, aki nagyon intelligens (és talán éppen ezért, rendkívül unalmas) beszélgetést foly­tatott az egyik televíziós állomáson John Ehrlich­­mannal, aki valamikor a Nixon-adminisztráció elnöki belpolitikai tanácsadója volt a Fehér Ház­ban, azután a Watergate-ügy egyik főszereplője és később elítéltje lett. A két félórás interjú után Mr. Cavett közölte hallgatóival: a jövőben még több “Watergate-sze­mélyiséget" fog meginteijúvolni televíziós prog­ramján. S ez az a pont, ahol a cikkiró kommen­tárt akar fűzni a megtörtént interjúhoz és a ter­vezett interjúkhoz. Mindenekelőtt, talán nem érdektelen megál­lapítani, hogy ezeknek a soroknak írója annak­idején határozottan Nixon-ellenes volt és az volt az álláspontja, hogy az Elnöknek távoznia kell a Fehér Házból, mert köztörvényes bűncselek­ményt követett el. (A cikkírónak — többek között — olyan jelentős “szövetségese" is volt ebben a kérdésben, mint Barry Goldwater, Arizona állam konzervatív szenátora, akinek em­beri és politikai integritásához és intelligenciá­jához nem fér kétség.) Nixont lemondásra kényszeritették és ezután következett a Watergate-ügy fantasztikus pénz­ügyi kiaknázása: négy könyvet adtak ki a Watergate "titkairól”, televíziós filmdrámát készítettek es többszáz újságcikk jelent meg ille­tékesek — és illetéktelenek — tollából. E sorok írója — mint minden amerikai polgár — már mindent tud a Watergate-ügyről, amit tudni érdemes, sót, azt is tudja, amit nem érdemes tudni. A jelen pillanatban a cikkiró min­den Watergate-szükséglete bőségesen fedezve van és véleménye az, hogy a Watergate-ügy ben a Nixon-csoport és a Nixon-ellenes csoport is egy­aránt óriási politikai hibákat követett el és ez a botrány nemcsak Nixon, hanem Amerika számára is politikai katasztrófát jelentett. A Watergate-ügynek azonban — a cikkíró véleménye szerint — véglegesen be kellett volna fejeződnie azzal az inteijú-sorozattal, amelyet két esztendővel ezelőtt David Frost, angol televíziós újságíró készített Nixonnal. A volt elnök az in­terjú-sorozat alkalmával bizonyos dolgokat beismert, bizonyos dolgokban hajlíthatatlan maradt — de ez nem jelent semmit, mivel a történteken úgysem lehet változtatni és a világ eseményei tovább folynak, ahogyan a show­­business jelszava megállapítja: — The show must go on. A cikkiró rövid közvélemény kutatást rendezett ismerősei és barátai között és az eredmény: leg­többen nem is tudtak az Ehrlichman interjúról, akik tudtak róla, azok az interjú első percei után általában más televíziós állomásra kapcsoltak. A legkedvezőbb kommentár a cikkíró egyik hölgy­ismerőse részéről érkezett. íme, a kommentár: — Ehrlichman arca ma, a szakállal, sokkal vonzóbb, mint amilyen annakidején, a szakáll nélkül volt. A televíziós riporterek eddig már rengeteg “Watergate-személyiséget" interjúvoltak meg, szakáiItalanul, szakállal és a szakállt egyedül. Ez most már — szakállal vagy anélkül — több, mint amire szükség van. Ezek az interjúk önmagukban véve — szakállasak. Amikor e sorok írója, évtizedekkel ezelőtt, Budapesten, fiatal újságíró volt, hagyománnyá vált, hogy ha véglegesen “uborkaszezon" volt, a riporter kiment a Ligetbe és színes riportot írt a vurstliról, amelyet minden tízéves gyerek leg­alább olyan jól ismert, mint ő. Az amerikai televiziós riporterek között hagyo­mánnyá vált, hogy ha nincs témájuk, végsó kétségbeesésükben előkotornak a lomok közül egy "Watergate-személyiséget" és meginterjú­volják. A probléma csak az, hogy ámbár a Watergate­­épület még mindig megvan, a Watergate-ügy — már nem "ügy". Nincs Watergate: az amerikai politika életnek olyan sok érdekes, színes és ellentmondásos személyisége van. hogy nincs szükségünk a Watergate-vurstli színes riportjaira és interjújaira. Amikor Truman elnök annakidején eltávo­lította pozíciójából Douglas MacArthur tábor­nokot és az újságírók efelól kérdezgették, végülis így válaszolt: — Gentlemen, I am getting tired of this sub­ject. What is next? A cikkíró ugyanezt mondja most és ugyanezt a kérdést veti fel a Watergatelőknek: — Uraim, unom már ezt a témát. Mi a következő? Kürthy Miklós Kit támogasson Kanada? Mikor az idei nyár elején Angliában a Konzer­vatív Párt elnöknője, Margaret Thatcher vette át a hatalmat, mindenki úgy könyvelte el őt, mint az “acél-hölgyet”. Határozott és erőteljes külpolitikát vártak tőle, de a konzervatív hívők — eddigi politikájá­ban legalábbis - csalódtak. Nem egészen egy hónappal később azonban Kanadában is kormány változásra került sor, s a konzervatívok kerültek hatalomra. Külügyminiszternek Flora MacDonaldot jelölték, akit a közvélemény "red­­tory"-nak, vörös konzervatívnak becézett.Múlt héten aztán kiderült, hdgy az igazi "acél-hölgy" nem Margaret, hanem Flora vagy legalábbis azzá válik, ha múlt héten meghirdetett külpolitikai elképzeléseit keresztülviszi. Flora MacDonald a torontói Empire Club-ban tartott előadást, ahol új külpolitikai elképzelé­seket hirdetett meg. Persze, lehet az ott elhang­zottakat némi kétkedéssel is fogadni. Politikusok­nál természetes, hogy beszédüket úgy fogal­mazzák meg, hogy az elsősorban a jelenlévőknek tetsszék, az Empire Club pedig a kanadai nagy­ipar és üzlethálózat vezetőit gyűjtötte össze tagok­ként. Lehet, hogy Flora főleg hozzájuk szólt, de amit mondott azt mégis teljes egészében helye­selni kell. Flora MacDonald — Itt az ideje — mondotta a külügyminisz­ternő —, hogy külföldi segélyprogramunkat és a nemzetközi békefenntartó erőkben lévő szere­pünket revízió alá vegyük. Lehetetlen állapot, hogy évi 1200 millió dollárt osztogatunk szét az úgynevezett Harmadik Világ elmaradott országai között, s ezektől cserébe csak rosszat, szidalmat, gorombaságokat kapunk, azt, hogy Kanada impe­rialista ország. Pakisztánnak például minden évben 66 millió dollárt ajándékozunk, mégis Pakisztán volt az, amely az úgynevezett el-nem­­kötelezett országok havanai értekezletén támadást intézett ellenünk. (Hozzátehetnénk a külügyminiszter beszé­déhez, hogy ehhez a támadáshoz'jónéhány afrikai ország csatlakozott, akik ugyancsak kanadai segélypénzből építették fel kommunista-barát szakszervezeti mozgalmaikat, vagy jobb esetben a diktatórikus vezetőik nyelték el a pénzeket) Az Empire Club-i beszéddel körülbelül egy­­időben^ a külügyminiszternő jogos támadást intézett az argentin államhatalom ellen, amely napjainkban egyike a legvéresebb fasiszta dik­tatúráknak. Ezt a megállapítását is csak helye­selni lehet. Egy nappal később azonban robbant a képletes atom-bomba. Az argentin kormány le­mondta egy korábbi megrendelését, amivel egy 2 milliárd dolláros Candu atomreaktort rendelt. Inkább drágább áron Nyugat-Németországtól vette meg, mert a nyugatnémetek nem mon­danak róluk csúnyákat és az atomerőmű szál­lítását nem kötik ahhoz a feltételhez, hogy a szál­lító országnak jogában áll ellenőrizni a termelt atomenergia békés célokra való felhasználását. A kanadai nukleáris ipar vezetői fel is hördültek, hogy íme, milyen hibát csinált a külügyminisz­ternő, mert hiszen, ha mi nem szállítunk, lám szállít más. Szerintünk Flora MacDonald egyáltalán nem csinált hibát. Ez a “ha én nem csinálom, csinálja más" erkölcsiség századunkban már több katasztrófához vezetett és mélységesen alávaló. Itt az ideje, hogy egy jelentős gazdasági hatalom egyszer az üzleti érdekek helyett az erkölcsöt vegye tekintetbe. És ha tiltakoztunk az ellen, hogy az arab országok beleszólhassanak Kanada politikájába azért, mert energiát adnak el nekünk, ugyanúgy tiltakoznunk kell az ellen, hogy jobb­oldali diktatúrák beleszóljanak Kanada poli­tikájába azért, mert energiát vesznek tőlünk. Per­sze, ennek az egész Candu atom-reaktor ügynek van egy furcsa kis mellékzöngéje. A kormány az-Négy válság, ami egyre bonyolultabb lesz A címben szereplő négy válság a világnak egymástól na­gyon távoleső pontjain jelent­kezik és tulajdonképpen csak egyetlen közös vonása van. Az, hogy az erősebb félnek (s ebben az esetben az erősebb fél egyút­tal a tiszteségesebb is) éppen tisztessége következtében nin­csen meg a bátorsága ahhoz, hogy erőfölényét éreztesse. Pedig, ha az úgynevezett nyugati világnak nem lenne mazochista bűntudata, úgy rövid idő alatt lehetne rendét teremteni ezeken a veszélyez­tetett pontokon. Kezdjük talán azzal a válsággal, amely hozzánk leg­közelebb esik. Kubával, s a szovjet csapatok ottani jelen­létével. Carter elnök múlt heti televiziós beszédét már alkal­munk volt ismertetni olvasó­inkkal, s a későbbi reakciók nem hoztak semmi váratlant. Az Egyesült Államok adminisz­trációja igyekszik minél jobban elkenni az ügyet, mert hiszen kiélezett helyzetben nem kerülhet sor arra, hogy a szenátus szentesítse a SALT II egyezményt, márpedig az amúgyis újra ílasztásra gyenge esélyű Carter elnök csak ezt mutathatná fel egyetlen pozitívumként. Hogy ez a “pozitívum” tulajdonképpen negatívum, az már csak jóval az elnökválasztás után derülne ki. A szenátusban az utolsó napok eseményének hatására ismét növekedett a SALT II híveinek száma, s ezt csupán ahhoz kötik, hogy a Szovjetunió mutasson némi jószándékot kubai katonai ereje ügyében. Vagyis pontosan az következett be, amit a Menóra 3 héttel ez­előtt, mint legnagyobb való­színűséget kifejtett. A szovjet csapatok szigetországi jelenlétét nem az pattintotta ki, hogy a CIA csak most jött rá a tur­pisságra, hanem ezt az oroszok szándékosan dobták be a köz­tudatba. ők tudniillik nagyon hajlandók arra, hogy néhány látványos ígéretet tegyenek, pél­dául arra, hogy nem küldenek Kubába további erősítéseket, vagy arra, hogy Kelet-Németor­­szágból kivonnak 200 ezer em­bert és ezer tankot, ha cserébe az Egyesült Államok elhiszi nekik, hogy ók tulajdonképpen jószándékú tárgyalófelek. A szovjet jószándékot ilyen­formán tehát az Egyesült Államoknak kell azzal bizo­nyítani, hogy a SALT II-t jóvá­hagyják és lemondanak annak a fegyverkezési versenynek növeléséről, mely csak az ő győzelmükkel végződhet és ígéretet tesz arra, hogy csökkenti a NATO európai had­erejét. Érdemes párhuzamot vonni. A Szovjetunió Európában hajlandó visszavonni csapatait pár száz kilométerrel akkor, ha az amerikaiak elviszik csapatai­kat a kontinensről. Az amerikai kontinensen viszont hajlandók ott tartani ugyanolyan meny­­nyiségú csapatot mint eddig (és nem növelni), ha az amerikaiak kommunista erők, akik most (mármint januárban) Ayatollah Khomeinit dicsőítik a sah elleni forradalomban, néhány hónapon belül a vén hülye imámot fogják reakciós ördögnek beállítani, aki ellen meg kell védeni az iráni népet. Nos, a Pravda múlt heti számában szóról szóra az általunk megjósolt kitétel jelent meg. Khomeini ellen megindult a központosított kommunista támadás, Irán egy újabb polgár­­háborús kirobbanás előtt áll, s a legszerencsétlenebb a dologban az, hogy Moszkvának van igaza. Az Iráni Izlám Köztár­saság — amelynek nevében az agyú és gonosz öreg ember vitájává. Az Ayatollának érvei nem voltak, csak rikácsolni tudott, s a végén egyebet nem tehetvén egyszerűen kidobta az. újságírónőt. De a beszélgetés megmaradt a hangszalagokon. Az egészből az a sajnálatos tény derült ki, hogy a világ egyik potenciálisan leggaz­dagabb országát egy olyan em­ber vezeti és teszi tönkre, aki már teljesen beszámíthatatlan, egy nyugati országban nem­hogy hatalma nem lehetne, de egy elmegyógyintézetben is csak a legreménytelenebb, leg­veszélyesebb esetként tartanák számon. Persze, hogy el kell cserébe lemondanak a fegyver­kezésről. S ebben a faramuci megfogalmazásban a legnevet­ségesebb az, hogy tulajdonkép­pen mindenki tudja: a Szovjet­unió még ezt az Ígéretét sem kívánja betartani. Az amerikai külpolitika azonban túlságosan impotens ahhoz, hogy ki­kászálódjon ebből az ügyesen felépített kelepcéből. A másik válságpont Ázsiában van. Iránról van szó, ahol január vége óta a zűrzavar nemhogy csökkent volna, hanem egyre növekszik. Igazán nem szeretünk, mint csalhatat­lan forrásra, önmagunkra hivatkozni, de azért mégis meg­lepődtünk, amikor elővettük a Menóra január 8.-i számát. Eb­ben azt írtuk, hogy ugyanazok a Ayatollah törölte a demok­ratikus szót — olyan középkori, olyan brutális, véres és primitív államrendszer, hogy ahhoz képest a mai moszkvai kom­munizmus tulajdonképpen haladó államformának tekint­hető, s az imám őrültségében és gonoszságában a legrosszabb periódusú Sztálinnal veszi fel a versenyt. A legérdekesebb cikk, amit múlt héten olvastunk, egy tehetséges, fiatal olasz újság­írónő, Oriana Faliad Írása volt. Az újságírónó a hagyományos mozlim női viseletbe öltözve be­jutott az AyatolIához, s ami in­terjúnak indult, az a riporter ügyessége következtében vitává fajult. Egy logikusan, élesen gondolkodó fiatal nő és egy teljesen begyöpösödött, szenilis zal vigasztalja az üzletembereket, hogy nincs anyagi baj, mert, ha Argentina nem veszi meg a reaktort, azt el lehet adni Romániának. Ejnye, ejnye. Argentina nem elég demokratikus. Ez igaz. Na és Románia? Lehetséges, hogy Románia egy atom-reaktor szállítása ellenében hajlandó lesz elfogadni egy kanadai ellenőrzést és bel- és külpolitikai célkitűzéseit megpróbálja Kanadával összhangba hozni? ' Nem nagyon valószínű. Valakinek fel kellene Flora MacDonald figyelmét hívni. Flora MacDonald javaslata: A külföldre szánt segélyeket igenis politikai feltételekhez kell kötni. Legalábbis ahhoz, hogy a Kanadából küldött pénzt ne az emberi szabadságjogok megértésére és ne a demokráciák megdöntésére irányuló szer­vezkedésekre használják fel. Ésszerű megállapítás. Egyetlen jótékonykodónak sincsen meg a joga ahhoz, hogy adományával megvásárolja a szegényeknek a lelkét, de minden jótékonykodónak meg van a joga ahhoz, hogy ki­kösse Jótékony adományát ne olyanra használják fel, ami az ő lelki ismeretével ellenkezik. Nagy volt a felzúdulás világszerte: Úgy látszik, a Harmadik Világ egyszerűen nem hiszi el, hogy valakinek jogában áll saját állampolgárainak érdekét előbbre helyezni, mint az elfogadó ország állampolgáraiét. Pedig csak erről van szó. A kanadai gazdasági helyzet nem valami rózsás, a dollár gyengesége, a munkanélküliség, az infláció egyaránt parancsolóan írja elő, hogy alaposan gondolják meg, mire költik el az adófizetők pénzét. A szegényedő társadalomi úgy érzi, hogy ha már mindenképpen szidalmazzák, úgy ehhez a propagandához legalább ne őmaga szolgáltassa az anyagi alapot. Ha megváltoztatják ezen kivül a békefenntartó erőkben való katonai részvételt, ez sem fog katasztrófát okozni. Igaz, hogy Ciprusban, a Golán fennsíkon jó szolgálatot tett a kanadaiak jelenléte, de például Vietnamban, az egész rend­­fenntartó erő teljes csődöt jelentett. Ha Kanada visszavonul ezekről a pontokról, ennek nem az lenne a következménye, hogy más, esetleg kevésbé megbízható országok foglalnák el helyét, hanem az, hogy az ENSz kénytelen lenne az egész rendfenntartó szerepet és elképzelést revízió alá venni, ami erre ugyancsak ráférne. Nem az ellen van ugyanis kifogásunk, hogy veszélyez­tetett pontokon nemzetközi erők tartják fenn a rendet, hanem az ellen, hogy ezeket a nemzetközi csapatokat legtöbb helyen bohóc-szerepre kárhoz­tatják. Tehát tiszta szívből reméljük, hogy a Flórt MacDonald által meghirdetett külpolitikai irány­elveket a kanadai kormány a gyakorlatba is át­viszi távolítani a hatalomról. El is fogják. Mégpedig azok a kom­munisták, akiket ma már ugyancsak meggyűlölt az iráni nép és boldogan térnének vissza valamilyen demokratikus meg­oldáshoz, de ez lehetetlen, mert a demokráciák önmagukat ki­vonták a játszmából. Vagy ugorjunk csak egyet Afrikáig, ahol a rhodéziai válság egyre zavarosabbá válik. Két hónappal ezelőtt az angoloknak alkalmuk lett volna egy ésszerű kiállásra, arra, hogy elismerjék és gazdasági segély­ben részesítsék a mérsékelt be­állítottságú Muzorewa püspök zömmel feketékből álló kormá­nyát. Nem tették, mert féltek lattól, hogy a környező fekete államok baloldali vezetői nem bocsátják meg nekik, hogy mérsékelt fekete kormányt támogatnak, nem szélsőségeset. Ezért Londonban békekon­ferenciát hívtak össze, hogy Rhodezia-Zimbabwe-nek új alkotmányt adjanak. Erre nem­csak Muzorewát, de a kom­munista befolyás alatt álló terrorista csoportok vezetőit is i meghívták. Miért van az angol kormány most meglepve? Tudniillik az derült ki, hogy a rhodéziai kormány hajlandó elfogadni azt az új alkotmányt, amit az angolok javasolnak neki, de a terrorista csoportok nem. Ille­tőleg igen, de csak abban az esetben, hogyha Rhodéziában a hadsereget és a rendőrséget tel­jesen az ó kezükbe adják, ezt az új alkotmányt ók fogják végre­hajtani. De ezt csak akkor vál­lalják, ha az angolok lemon­danak arról a jogukról, hogy az Folytatás 2. oldalon...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom