Menora Egyenlőség, 1979. január-június (18. évfolyam, 739-764. szám)

1979-02-24 / 746. szám

MEND RH

,Mr.August J.Molnár P.O.Box lo34

New Brunswick, New Jersey o^9o3 U.S.A.

Second class mail registration No. 1373.

CANADA

U.S.A. Second class mail paid at Flushing N.Y. 11 35 1 Di.No. 104970

AZ (SZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA

VOL. 18. 746.

Ára: 50 cent

FEBR. 24. 1979.

Háborúval kell-e megvédeni a nyugat olaját?

Mikor múlt heti külpolitikai összefoglalómat diktáltam, egy meglehetősen súlyos baklövést követtem el. melyre csupán két mentségem van. Az egyik, hogy a cikk diktálása pillanatában hőmérsékletem közel járt a negyven fokhoz, a másik, hogy az elkövetett hiba ellenére is gondolatmenetemmel igazam volt. Az történt ugyanis, hogy George Orwell könyvére, az 1984-re hivatkoztam, s ezzel kapcsolatban Írtam, hogy az általa jósolt dátumra a világon csupán 5 nagyhatalom lesz majd, akik egymással állandó háborúban állnak. Lázamban azonban Orwellnek a jövendölését összekapcsoltam azzal, amit én akartam mondani. ő ugyanis csupán három nagyhatalomról ír, nem ötről. Mondom, a betegség talán mentség lehet a hibára, de még lényegesebb ennél, hogy az elmúlt hét nap bebizonyította, hogy valóban rohamtempóban haladunk az új világ-blokkok kialakulása felé. s az is kétségtelen. hogy ezek a blokkok úgy fognak egymással háborúzni, hogy nem lehet majd tudni, hogy tegnapi szövetségesem ma az én ellenségem-e. avagy barátom ellensége, esetleg ellenségem ellensége.

A múlt héten ugyanis olyan újabb helyi háborúnak lehettünk tanúi, amikről a világsajtó néhány napon keresztül azt írta, hogy ez szinte egyenesen torkollik bele a harmadik Világháborúba. A 900 milliós Kína frontális támadást inditott néhány évvel ezelőtti szövetségese. Vietnam ellen, s körülbelül 50-tól 100-ezres hadsereggel benyomult az országba. Erre a lépésre azért határozta el magát, mert ez a korábbi szövetségese. Vietnam megtámadta egy ugyancsak néhány évvel ezelőtti szövetségesét. Cambodiát, aki viszont most Kínának a szövetségese. Lehet, hogy egyesek még mindig nem ocsúdtak fel abból, ami fél évvel, háromnegyed évvel ezelőtt még meglepetésnek számított, hogy kommunista államok egymással állnak háborúban. Akik ezen még ma is csodálkoznak, azokkal rögtön közölnünk kell, hogy amenynyiben egyáltalán van e pillanatban a világon komoly háborús feszültség (és természetesen van), úgy az kizárólag kommunista államok egymás közötti összecsapásában fenyeget. Az európai, meg az amerikai olvasó egyaránt természetszerűen járatlan az ázsia történelemben. Nem értik, hogy ugyan mi bajuk lehet egymással azoknak a szomszédos népeknek, amelyiknek mindegyiknek mandulavágású ferde szeme és lapos orra van. Aki viszont ismeri ezeknek a népeknek a történelmét, az tudja, hogy Ázsia keleti és déli részén az évezredek során ugyanolyan elkeseredetten marakodtak egymással a különböző csoportok, mint ahogy ezt a fehér emberek Európában tették, vagy mint ahogy az egyfajú arabok tették egész életük folyamán. A thaiak a vietnamiakkal. a kínaiak a mandzsukkal.

bodiát. Istenem, milyen mélyre süllyedtünk mi. a világpolitika figyelői, hogy ma már a cambódiaiaknak vagyunk kénytelenek drukkolni! A másik, hogy a kínaiak a közelmúltban már intéztek el politikai vitát hasonló módon, amikor India egy részét szállták meg. s aztán onnan a kelló koncessziókat kierőszakolva visszavonultak. Nyilván hasonló alakulásnak leszünk tanúi most is. S éppen ezért egy pillanatig sem vettük lelkünkre a nyugati világ lapjainak vészes jóslatait arról, hogy a harmadik világháború küszöbén állunk. Dehogyis állunk!

Először is Kínának esze ágában sincsen, hogy megszállja

a cambodiaiak a laosziakkal szinte állandóan harcban álltak, s az. hogy ezeket az országokat ma különböző árnyalatú kommunista zászlók alatt vezetik, az a helyzeten egyáltalán nem változtat. Pontosan tudjuk már. hogy nemzeti érdekek, határvillongások. gazdasági szempontok sokkal mélyebben gyökereznek és sokkal fontosabbak. semhogy ezeket ideológiai jelszóharsogásokkal lehetne eliminálni. Tehát ne legyen senki meglepve azon, hogy először a franciák, majd az amerikaiak kivonulása az egykori Indokinából nem hozta meg ennek a területnek a békét, sót. ellenkezőleg, az áldozatok száma, a vérengzés mérete nagyobb. mint akkor volt, amikor még az úgynevezett nyugati imperialisták próbálták a területet irányításuk alatt tartani.

Jómagam nem is a kínai támadáson csodálkoztam. Ez szinte előrelátható volt Egyrészt, mert a kínaiaknak valamilyen formában meg kellett segíteni a megtámadott Cam-Vietnamot. Másodszor, ha mégis ezt tenné, annak semmiféle vészes hatása nem lenne egy szovjet ellenlépést illetően. Nem tudom, hogy a State Department berkeiben ki találta ki. hogy a Szovjetunió, ha Kína nem vonul vissza, kénytelen lesz beavatkozni a háborúba és ó is frontális támadást indít Kína ellen. De akinek a fejében ez a gondolat megfordult, az ezzel már tökéletesen bizonyította, hogy alkalmatlan bármilyen külügyi beosztásra. A Szovjetunió nem támadja meg Kínát. Miért támadná? Azért, mert Vietnammal kölcsönös védelmi szerződése áll fenn? Miért pont ez a szerződés lenne az, aminek betartását a Szovjetunió kötelezőnek véli? Ráadásul nem is igaz. A Szovjetunió és Vietnam között fennálló szerződés azt írja elő, hogy amennyiben az egyik felet megtámadják, úgy egymás között konzultálniuk kell. Ezt akár be is tarthatja Moszkva; konzultálni fognak.

Kötelező hadbaszállásról nincsen szó.

A montreáli Mártírok Temploma Hitközsége

a templom helyiségében (3910 Courtrai Ave)

1979 április 11-én

•• i»

KÖZÖS SZEDERT

rendez

Rabbi Schnurmacher Miklós vezetésével

Kérjük mielőbbi jelentkezését a hitközség irodájában733-8007

Aki viszont figyelmesen olvasta el a Szovjetunió Kínához intézett tiltakozó jegyzékét és a szovjet lapoknak haragos vezércikkeit, az már a fogalmazásból megérezte a fenyegetőzés üres voltát. Az "addig vonuljanak vissza, amíg nem késó" és ehhez hasonló mondatok mindig csak a gyengeséget bizonyítják. A Szovjetunió nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy Kínával hadba bocsátkozzék, nem engedhette meg a múltban sem. még kevésbé a jelenben és legkevésbé a jövőben. Ez ugyanis nem azon múlik, hogy a Szovjetuniónak van atomhadserege, a kínaiaknak nincs, hanem azon. hogy a jelenleg a kinai határon állomásozó szovjet egységeket belátható időn belül nem lehet jobban megerősíteni. a Dél-Szibérián végigvezető egyetlen vasútvonal kapacitása nem elegendő egy háborús utánpótlás ellátására és a Szovjetuniónak pillanatnyilag nincs is olyan "békefrontja" ahonnan jeleuiós számban elvonhatna csapatokat.

A kínaiak mindezzel pontosan tisztában vannak. E pillanatban ók nem akarnak többet, mint azt a kérdést dönteni el. hogy melyik kakas az úr az indokinai szemétdombon. Ezt pedig ki fogják vívni maguknak és néhány hónapra ismét elcsendesedik a délkeletázsiai zűrzavar.

Ha a világban van komoly háborús veszély, az semmi esetre sem erről a területről indul el. hanem onnan, ahonnan az emberiség történelme folyamán a legtöbb háború indult el: a Közel-Keletről. Az egyetlen félreértés talán ott van. hogy az elmúlt harminc év során közelkeleti háború alatt az emberek mindig arab-zsidó háborút értettek, holott az egész izráeli problémáról most már naprólnapra világosabban látszik, mennyire jelentéktelen mellékkérdés. Mikor e sorokat írjuk, éppen újrakezdik a Camp David-i konferenciát, az egyiptomi és az izráeli külügyminiszter vezette delegációkkal. Ezúttal már a nyilatkozatok sem optimisták és senki sem jósolja azt, hogy ezen az értekezlet-sorozaton valamilyen megegyezés születik. Tudniillik ez nem is fontos. Az alapmegegyezés az, hogy Izrael és Egyiptom között több háború nem lesz, ez megvan. A Közel- Keleten ennél sokkal döntőbb ügyről van szó, s e döntő ügy szempontjából nemcsak Izrael és Egyiptom tartozik közös táborba, hanem odatartozik Szaudi Arábia is, s nem véletlen, hogy Brown amerikai hadügyminiszter jeruzsálemi tárgyalásai során az eddig elképzelhető legmodernebb fegyvereket ajánlotta fel Izráelnek, utána Kairóba utazott, ugyancsak az elképzelhető legmodernebb fegyvereket ajánlotta fel Egyiptomnak, majd Szaudi Arábiának is. “Micsoda gyalázatos kétszínűség és fegyverkereskedés" mondhatná erre valaki, ha nem gondolkodna el

„„ Folytatás a 2. oldalon

Rhodesiában még minden lehetséges

Mikor múlt hét folyamán Salisbury közelében rakétatalálattól lángralobbanva lezuhant egy rhodesiai utasszállító repülőgép, mely 59 ember halálát okozta, jóformán senki sem sejtette még. hogy ennek milyen komoly diplomáciai következményei lehetnek. Az ugyan világos volt. hogy valamilyen terrortámadásról van szó, de nem lehetett pontosan tudni sem a tetteseket, sem a merénylet eredményét és hatását. Aztán kiderült, hogy a szélsőséges rhodésiai fekete felszabadítási mozgalom Joshuan Khomo csoportja lőtte le a gépet, mégpedig tévedésből. Az volt a hirük, hogy a légtérben a rhodésiai vezérkar főnöke utazik, s azt akarták megtámadni. A tévedés 59 ártatlan ember életébe került, de Salisburyben Smith rhodésiai miniszterelnök köreiben szinte nem is tudják, hogy sajnálkozzanak-e az események fölött, vagy örüljenek annak.

E furcsa megállapításhoz ismerni kell a rhodésiai politikai szituációt, aminek alapvonása ugyan a fekete többség szabadságvágya egy gazdaságilag elnyomó fehér kisebbséggel szemben, jellemzője azonban egy olyen politikai körtánc, ahol mindenki volt már szövetségben mindenkivel, és ahol ebben a pillanatban a feketék hatalomátvételét éppenséggel nem a fehér kisebbség akadályozza meg, hanem az, hogy a különböző néger frakciók legszívesebben egymás torkát harapnák át.

Néhány hónap óta az addig korlátlanul uralkodó lan Smith megosztja a hatalmat három mérsékelt, fekete pappal, illetőleg törzsfónökkel és azt ígéri, hogy az áprilisban sorra kerülő választások után át is adja nekik a hatalmat. A probléma az, hogy azok a szélsőséges partizán szervezetek, akik Mozambiqueból, illetőleg Zambiából irányítják rhodésiai felszabadító harcukat választásró hallani nem akarnak. Pontosan tudják ugyanis, hogy egy választásban semmilyen esélyük nincs, s a legerősebb pártként valószínűleg Muzorewa püspök mérsékelt fekete csoportja kerülne ki. Mivel pedig a Szovjetunió támogatta gerillák (vezetőjükJoshuan Khomo) és a kinai támogatta gerillák (vezetőjük Mugabe) nem vesznek részt ezen a választáson, tehát a két legfontosabb nyugati ország. Nagy- Britannia és az Egyesült Államok már eleve kijelentették, hogy a választás eredményét nem fogadják el.

De mi köze mindehhez a lelőtt repülőgépnek? Az, hogy a téves repülőgépre leadott halálos lövést Zambiából adták le. Vagyis Zambiában Nkomo terroristáinak a legmodernebb hadászati felszerelések állnak rendelkezésükre. Hogy kerülnek ezek oda? Zambia elnöke. Kenneth Kaunda ugyan hangzatos megnyilatkozásokban áll ki mindig a rhodésiai feketék érdekének védelmében, de soha még ennél tovább nem ment; nem mehetett, mert nem volt meg hozzá a katonai felkészültsége. Zambia tudniillik fogatlan oroszlán.

(S itt mellékesen megjegyezzük, hogy Kaundát néhány héttel ezelőtt választották ismét az ország elnökévé nagy többséggel és nagyon demokratikusan. ő volt az egyetlen jelölt, akire igennel vagy nemmel lehetett szavazni, mégpedig a következő módon: a szavazócédulán fönt egy nagy sas volt aki igennel kívánt szavazni, az valahol a sas közelében egy keresztet rajzolt, aki Kaunda ellen kívánt szavazni, annak viszont a szavazólap alján lévő kígyóra rá kellett írni a NEM szót Nem is az a furcsa, hogy a zambiai törzsek jelképe értelmében a kígyó vészthozó, baljós jel, hanem az, hogy az igen szavazatot azért könnyítették meg egy kereszttel, mert a választók többsége nem tud írni. Minden esetre Kaunda győzött és székfoglalójában rögtön megigérte, hogy nemcsak saját népének, de a szomszédos rhodésiaiaknak is biztosítani fogja a demokráciát.)

Vissza a lelőtt repülőgéphez. A kínaiak támogatta Mugabe most döbbent először rá arra, hogy a szovjet járószalagon lévő Nkomo olyan modern fegyverekkel rendelkezik, amely bőségesen egyensúlyozza azt, hogy Mugabenak körülbelül 10.000 embere áll rendelkezésre Rhodesiában, míg Nkomonak csak 2000. Ezért könnyen lehet, hogy ki fogja használni Nkomonak ezt a baklövését és látványosan szakit vele, megpróbálva szövetséget kötni a mérsékelt néger politikusokkal, akiken keresztül viszont valamilyen formában eljuthat a. lan Smith miniszterelnök által irányított fehér kisebbséghez is. Egy ilyen új politikai fölállás annál inkább elképzelhető, mert Mugabe és Muzorewa püspök azonos törzshöz, a zanukhoz tartoznak, s ráadásul — bár különböző politikai állásponton, de azonos kulturszinten Jálianak.

Alighanem Nkomo is érzi, hogy baj van, mei, abban a nyilatkozatában, amiben a tévedést elismerte. már sajnálkozását fejezte ki. holott egy félí évvel ezelőtt, amikor ugyancsak egy utasszállító repülőgépet lőttek le. még nagyon nagy volt a hangja. Tudniillik Mugabe és Muzorewa szövetsége egyszeriben megoldhatja a helyzetet, mert ezt a csoportosulást még a legszúklátókörűbb nyugati .'országnak is el kell fogadni, nem is beszélve arról, hogy egyes hírek szerint a Dél-Afrikai Köztársaság a jelenlegi rhodésiai kormány egyetlen hivatalos támogatója ugyancsak szimpatizál egy ilyen megoldással és azt javasolja Smith miniszterelnöknek, hogy próbáljon ezzel a két emberrel jutni közös nevezőre.

Smithék természetesen már régen tudják, hogy a politikai játszmát elvesztették és csupán életükért hacolnak. Most hirtelen egy olyan szövetség körvonalai bukkannak fel. amelyben a fehéreknek nemcsak élete, de még vagyonbiztonsága is meglehetősen megnyugtatóan oldódna meg. Mindezt pedig egy tévedésből lelőtt repülőgép okozta.

Tönkremenni flegmán kell

Ha azt kérdeznék, hogy mi az, ami az 1970-es évek végén a legjellemzőbb a világ kormányaira, függetlenül attól, hogy európai, ázsiai, kommunista vagy demokrata, valószínűleg azt lehetne felelni, hogy a legjellemzőbb közös tulajdonság a tehetetlenség.

A nyugat-európai országok közül például egyiknél sem olyan világos ez az állapot, mint Olaszországnál és Angliánál. Olaszországról már az elmúlt hetek folyamán többször írtunk, és így olvasóink valószínűleg tudják, hogy ennek az országnak nincs szüksége valódi háborúra ahhoz, hogy háborúban éljen, ezt az állapotot tökéletesen produkálja neki saját politikai és gazdasági bűnöző alvilága. Ezúttal az angol helyzetről akarunk írni, ahol a bűnözők csoportosulása ugyan nem központi veszély, de annál inkább háborús gazdálkodás felé sodorja az országot a kormány és a kormánnyal szövetséges szakszervezetek békés gazdálkodása.

A szigetországot az elmúlt hetekben újabb sztrájk-hullám bénította meg, s olyan helyzetet teremtett, hogy azt elviselni igazán csak az angol flegmával és a Dunquirke után kialakult kölcsönös segítéssel lehetséges. Az utolsó pillanatban sikerült ugyan elkerülni a szénbányászok és az elektromos művek dolgozóinak tömeg-sztrájkját, amely teljes bénaságot idézett volna elő, de így is sztrájkoltak a teherautó sofőrök és a vasútasok, a szemétgyűjtők és az egészségügyi munkások, pedagógusok és általában mindenki, öt évvel ezelőtt egy hasonló sztrájkhullám buktatta meg az akkori konzervatív kormányt.

Utána a Munkás Pártnak sikerült egy megállapodást kötnie a szakszervezetekkel, akik évi 5 százalékra csökkentették le a munkabéremelési követelést és ezzel néhány évre sikerült az angol inflációt lelassítani. A szakszervezetek azonban ezt a kötést nemrég felrúgták és ismét teljesíthetetlen követelésekkel léptek fel. Ezeket Callaghan miniszterelnök először ismét el akarta utasítani, de aztán rájött a következőkre: Angliában hónapokon belül választásokat kell tartani. A csőd olyan, hogy a Munkás Pártnak kormányon maradásra semmilyen esélye nincs. Nyilvánvalóan ismét a konzervatívok kerülnek kormányra és Mrs Thatcher lesz a miniszterelnöknó. Csakhogy az ország gazdasági bajain ók sem fognak tudni segíteni, s így a Munkás Párt aránylag könnyen hangoskodó ellenzékké válik. Ha viszont nem adja be derekát a szakszervezeteknek, akkor is megbukik, de egyúttal elveszíti hosszú időre hagyományos munkás-- 1 bázisát és nincs reménye egy következő választásokon való visszatérésre sem. Ezért a Callaghan kormány, ha némi szépítgetéssel is, de beadta derekát a szakszervezetekkel szemben, 15-18 százalékos munkabér emeléseket engedélyezett, aminek nem lehet egyéb következménye, mint hogy az infláció néhány hónap alatt behozza a néhány éves lemaradást.

Megoldás Anglia gazdaságára nincs. Egyetlen ipari országban sem olyan nevetségesen alácsony az egy főre eső termelékenység, mint itt. Az angolok még mindig nem szokták meg, hogy már nem áll mögöttük a gyarmat-birodalom, s ha jól akarnak élni, akkor dolgozniuk kell, vagy ha nem akarnak dolgozni, akkor alacsonyabb színvonalon kell élniük. Az angol munkás lustasága, az állandó tea-szünetek szinte már közmondásosak, s igazán csak kuriózumképpen említjük meg annak az orvosprofesszornak az esetét, aki múlt héten bement a kórházba és a következő napi műtétéinek sikerét biztosítandó [sajátkezüleg hordta ki a szennyest és a szemetet a műtőből. A különös pedig ebben az, hogy a professzor önkéntes alapon két óra alatt végezte el azt a munkát, ami a fennálló kollektív szerződés értelmében három szakszervezett tag egy napi munkaelóírása volt. A szakszervezet viszont tiltakozott a sztrájktörés ellen.

Vagyis, addig, amíg az angolok a jelenlegi flegmával nézik a gazdasági helyzetüket, ahelyett, hogy ténylegesen nekigyűrkóznének a munkának, addig Nagy-Britannia gazdaságán munkáskormány, konzervatív kormány, liberális kormány vagy bármi más... nem lehet segíteni.