Menora Egyenlőség, 1979. január-június (18. évfolyam, 739-764. szám)
1979-06-23 / 763. szám
M E N 0 R P ♦Mr.August j. p*O.Box lc>34 í!eiv B^ns,iCí U.S.A . Molnár ♦ New Jersey o39o3 Second class.mail registration No. 1373 CANADA USA Second class mail paid at F lushing N.Y. 11351. Di.No. 104970 AZ iSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL. 18. 763. Ára: 50 cent JUNE. 23. 1979 __________________ Hová sodorja a gyűszűnyi vihar a kanadai követséget? Gyűszűnyi vihar, mondjuk a címben, mert még a magyar szólásmondás, a „vihar egy pohár vízben“ is túlzás ehhez az ügyhöz. Hol lesz az elkövetkezendő életben Kanada izraeli Nagykövetsége, Tel-Avivban-é. vagy Jeruzsálemben? Szinte hihetetlen, de ennek a kérdésnek vitatása tölti be a nagy kanadai lapok első, harmadik, hetedik nyolcadik oldalait, vagyis ezzel foglalkoznak a szerkesztőségi állásfoglalások a columnisták véleményező cikkei, az olvasók levelei. S miként az az ilyen kishorderejű, nagynyüzsgésű vitáknál lenni szokott, mindenki másról kiabál, már nem is hallják egymás szavát, s szinte minden vitatkozó fél meggondolatlanságokat beszél, vagy ha erre módja van, tesz. Szerencsére bármit is tenni, csak nagyon kevésnek van módja. Joe Clark, Kanada miniszterelnöke. a választási kampány idején ígéretet tett arra, hogy győzelme esetén a nagykövetséget áthelyezi Tel-Avivból Jeruzsálembe. Ellenfelei, a Liberális Párt támogatói, zsidók és nemzsidók egyaránt fölhördültek, hogy itt egyszerű kortesfogasról van szó, és Joe Clark a torontói St. Paul választókörzetet akarja ezzel az ígérettel biztosítani magának, ahol a szavazók jelentős része zsidó. Közvetlenül a választások előtt lapunk már idézte e terv állítólagos kiagyalójának az azóta munka- és bevándorlásügyi miniszterré kinevezett Ron Atkeynek véleményét, mely szerint Joe Clark ígérete nem kortesfogás, hanem példamutató kezdeményezés, amit más nyugati államok is követhetnek majd; és az csak természetes, hogy ilyfajta kezdeményezésnek olyan nyugati országtól kell kiindulnia, amely saját olajjal rendelkezik, s ezért legkevésbé érzékeny egy esetleges arab olajzsarolásra. Nekünk már akkor is különvéleményünk volt. Igen, kortesfogásról van szó, de ez semmit sem von le az ügy értékéből. A kortesfogás választások idején nemcsak megengedett dolog, hanem tulajdonképpen ezt írják elő a játékszabályok. Minden választási program és minden választási kritika kortesfogás. Minden szavazó tudja, vagy legalábbis tudnia kellene, hogy az elhangzott ígéretekből a győztes párt annyit fog végrehajtani, amennyit a körülmények lehetővé tesznek. Tehát nem tudtunk felháborodni azon, hogy a konzervatív párt volt az, amely a törvényes játékszabályokat ügyesebben használta fel, mint a Trudeau személyével megterhelt korábbi kormánypárt. Egyet is értettünk elméletben a követség áthelyezésének gondolatával, végtére Izrael államának elismerése ezt a kérdést automatikusan döntötte el. Ha egy országot elismerünk, el kell ismerni a fővárosát is. Visszájára fordítva a dolgot, hogy lehet elismerni egy országot, amelynek nem ismerjük el a fővárosát? Csak az általános zűrzavar tisztázása kedvéért (számtalan téves hozzászólást, levelet olvashatunk a lapokban) kell leszögeznünk, Jeruzsálemet még az Egyesült Nemzetek Szövetsége sem minősítette soha nemzetközi városnak, mégkevésbé arab városnak. Jeruzsálem zsidó város, nem történelmi és nem vallási jogon, Jeruzsálem azért zsidó város, mert zsidó többség lakja, lakta mindenkor az elmúlt századok során. Ráadásul Jeruzsálemnek neveztetik az a városrész is, amely már az újjászületett Izrael idején épült fel, amelyben egyetlen arab nem lakik, amiben nincsenek sem mohamedán, sem keresztény zarándokhelyek, de ahol fölépült Izrael parlamentje, a Kneszet, ahol székelnek a kormányzati irodák, s ahol ennek következtében az észszerű helye lenne a követségeknek, mint ahogy 13 ország ott is tartja külképviseletét. Joe Clark politikai nyilatkozata a követség áthelyezéséről tehát nem volt valami világrengető státuszmegváltoztató terv. Nemzetközi kérdéssé csak a körülötte kiterjedt vita tette. Az ígéret fölött talán el is siklott volna mindenki. Alig hiszem, hogy a kanadai zsidóság elsődleges követelésként állt volna elő az ígéret betartására vonatkozóan. A vihar tulajdonképpen azzal kezdődött, amikor az első sajtókonferencián az újságírók szenzációért halásztak és követelték hogy az új miniszterelnök nyilatkozzon, hogy fogja betartani választási ígéreteit. Azt, hogy Joe Clark jó miniszterelnök lesz-e vagy sem, a jövő fogja megmondani. Azt, hogy politikailag gyakorlatlan, ezt mindenki megmondhatta, megmondhatja, és ez alapjában véve természetes is. Mit válaszolhított volna? A Petrocanada állami vállalat magánkézbe való átadása hosszadalmas, komplikált feladat. Az állami bürokrácia leépítése egyrészt rendkívül kényes, mésrészt a munkanélküliség növelése nélkül nem képzelhető el csak úgy, hogy kivárnak bizonyos természetes csökkenést, nem pótolják a kihalást, nyugdíjba vonulást. Az adócsökkentésekről azóta már kiderült, hogy azt Clark saját hibáján kívül nem hajthatja végre, mert a bukott liberális kormány szinte teljesen üresen hagyta az államkasszát, s a konzervatívok fantasztikus mennyiségű nemzetközi tartozást örököltek. Itt volt azonban egy kérdés, ami — úgy vélte Clark — egy egyszerű nyilatkozattal, egy költözködéssel megoldható. Ez az idejekorán tett nyilatkozat azonban nem vitásan hiba volt. Kanada és Izrael kapcsolata a lehető legbarátibb, s akkor is az maradt volna, ha a követség áthelyezése megmarad elvi álláspontként, de arra gyakorlatilag még egy ideig nem kerül sor. Gyakorlati értéke a dolognak Izrael szempontjából nincs. Kanadai szempontból sincs. Az, hogy az arab államok.......... Ez az idő előtt tett nyilatkozat azonban nem vitásan hiba volt. Kanada és Izrael kapcsolata a lehető legbarátibb, s akkor is az maradt volna, ha a követség áthelyezése megmarad elvi álláspontként, de arra gyakorlatilag még egy ideig nem kerül sor. Gyakorlati értéke a dolognak Izrael szempontjából nincs. Kanadai szempontból sincs. Sőt! S ez a dolognak nevetséges része, arab szempontból sincs. Az, hogy az arab Folytatás a 2. oldalon... 1 SILT II m HOZ MEGEGYEZÉST Olyan feszülten merednek a szemek Bécs felé, mintha a Salt II aláírásának idején és azzal kapcsolatban valóban történne valami. Az érdeklődés persze érthető, hiszen nem minden órában van csúcstalálkozó a világ két vezető hatalma államfői közt. Hogy mennyire nehéz egy ilyet összehozni, annak bizonyítéka: Carter amerikai miniszterelnök már két és fél éve van pozíciójában, és hivatalba lépésének órájában jelentette be. hogy szeretne személyesen találkozni Brezsnyevvel. A szovjet pártfőtitkár azonban csak akkor volt hajlandó egy ilyen látványos együttmutatkozásra, ha az a stratégiai fegyverek korlátozásának kettes számú egyezménye aláírását is magával hozza. Márpedig ezek a tárgyalások nem voltak könnyűek, 1972 óta folynak; közvetlenül az első szerződés aláírása után kezdődtek meg. Mint ahogy a Salt II. június 18-i aláírása is rögtön magával hozza a Salt III. tárgyalások elkezdését amelyen első ízben lenne szó konkrétan az európai csapat- és fegyverzet-csökkentésekről, s amiben éppen ezért már nemcsak a két szuperhatalom, de európai szövetségeseik is érdekeltek (erre vonatkozóan lásd lapunk 6. oldalán lévő cikket). Egyelőre azonban maradjunk a Salt Il.-nél. Mi ennek a jelentősége? Semmiképp se vagyunk a megegyezéses lefegyverkezés ellenségei. Tökéletesen osztjuk azoknak véleményét, akik szerint a jelenlegi fegyverkezés. hacsak azt nem sikerül időben korlátok közé szorítani, _ a teljes emberiséget kipusztulással fenyegeti. A Bécsben aláírt Salt szerződésnek azonban mégsem tudunk örülni, s ugyanakkor nem vagyunk egyáltalában biztosak abban, hogy a szerződés valaha is életbe lép. Bizonytalan annak életbe léptetése szovjet részről. A Bécsből jött jelentések és televíziós képek csak megerősítették azokat a híreket, hogy Brezsnyev a végét járja, de még ha esetleg súlyos betegen el is tengődik egy darabig, semmiképp se tudja a hatalmat aktívan gyakorolni. Ennek önmagában nem lenne jelentősége, hiszen az elfogadott szerződés egy államfőcsere esetén is kötelező. Csakhogy a Szovjetunió hatalmi csere rendszere immár 60 év óta a belső palotaforradalom. A bukott, vagy távozó államfő helyét az foglalja el, aki az adott pillanatban az ót támogató katonai egységeket tudja a Kreml körül elhelyezni. S éppen ezért a szovjet vezetők jogfolytonosságra nemcsak hogy nem hivatkoznak, hanem szinte hivatalos programként vallják, hogy az új vezért nem kötelezi a régi által kötött szerződés. Amikor tehát Brezsnyev színpadról való lelépése után megkezdődik a küzdelem, lehet, hogy az ó irányzatának támogatói győznek, de az is lehet, hogy egy nála sokkal szélsőségesebb katonai csoport — persze ennek ellenkezője sincs kizárva, az, hogy egy olyan technokrata gárda győzedelmeskedik, amely változatlan marxista halandzsával tovább enyhíti a diktatúra gazdasági részét. De abban bízni, hogy ez a szerződés Moszkvát kötelezi, naivitás lenne. — Márpedig Carter nem naiv. Semmiképpen sem nevezhető külpolitikai zseninek, de azt, hogy a Szovjetunió nem tartja be szerződéseit, már ő is tudja. Sót, azt is tudja, ő sem adhat személyes garanciát az aláírt szerződés betartására. Persze, más okból, mint a szovjet fél. A Salt II szentesítéséhez ugyanis a képviselóház és a szenátus hozzájárulása kell, és Carter e téren a legnagyobb bajban van. Úgy tűnik, hogy a képviselőházban ha sikerül is egy minimális többséget szerezni az egyezmény elfogadásához, a szenátusban meg fog akadni a javaslat. Az amerikai törvényhozók ugyanis egyre világosabban látják, hogy az első Salt egyezmény aláírása óta az amerikai béketábor tagjai által ideálisnak vallott erőegyensúly alaposan eltolódott, s ma már egyetlen szakember sem vonja kétségbe a komoly szovjet erőfölényt. Az a vélemény, hogy minden nap, amit elmulasztanak a hátrány mielőbbi behozására, katasztrofális lehet. A szenátusban a kés élén billeg a javaslat sorsa, s külön komplikálja a helyzetet, hogy természetesen Henry Jackson szenátor, a szovjettel szembeni erőteljes fellépés ideológiájának egyik vezetője. Carter elnök e kérdésben élesen szembenáll Jacksonnal, de ugyanakkor félszemmel már a jövő évi elnökválasztás felé kell kacsintgatnia, s fölkészülni arra, hogy Teddy Kennedy esetleg a Demokrata Folytatás a 6 oldalon... A lábunk is használható valamire Első olvasásra nem látszik többnek a hír, mint egy furcsa világrekord amilyeneket Guinness világrekord könyvében szoktak megörökíteni. Például ausztráliai diákok tartják a telefonfülke megtöltési világrekordot, 32-en préselődtek be a kis bódéba. I Allén Bryan 26 éves amerikai fiatalember házikészítésű repülő biciklivel átrepülte a La Manche csatornát. A 36 kilóméteres utat 2 óra és 49 másodperc alatt tette meg, s mert ő volt az első aki emberi erővel győzte le hosszabb távon a levegőt, 240 ezer dolláros jutalmat vágott érte zsebre. Még egy bolond — mondhatnánk, unottan továbblapozva az újságban. Pedig nem erről van szó. Ha nem is Allén Bryan, de a légibicikli tényleges tervezője és építője az 54 éves Paul Mac- Cready történelmet csinált, mégpedig olyan történelmet, mely halvány reményt csillogtat az egyre reménytelenebbül technologizálódó emberiségnek. Mert az, ami ma szenzációt keltő kuriózum, aminek végrehajtására csak különleges erejű és sokat gyakorlatozott atléta képes, az néhány év, vagy évtized múlva a mindennapok gyakorlatához tartózó átlagteljesítménynek számit majd .Alig 100 éve, hogy az első ormótlan egyenlőtlen kerekű bicikli megjelent a nagyvárosok utcáin, gyermekek ujjongó örömét és meglett polgárok kételkedő fejcsóválását váltva ki. Nem is kell különösebb jóstehetség annak megjövendöléséhez, hogy néhány évtizeden belül utódaink viszonylagos kényelemmel fognak biciklizni a levegőben. S a legszebb, hogv ehhez az újabb levegőmeghóditáshoz nincs szükségünk mesterséges energiára, amelynek hiánya egyre krónikusabb lesz, amely beszennyezi városainkat, folyóinkat. tengereinket. Nem kell háborút viselni érte, hogy kinek jusson több a földgolyó vagv a világűr kincseiből, nem kell magas áron előállítani szénből, olajból, neukláris energiát felszabadítani, napenergiát átalakítani. Végre valami fejlődés, valami szép, amelynek hordozója maga az ember. Egv öröm, melynek energiaforrása ő maga. Az emberiség egv régi álma közeledik megvalósulásához. Az aerodinamika törvénynek legyőzése már előbb keletkezett, mint a törvény ismerete maga. Az ősrómai legenda szerint Daedalus úgv akarta megmenteni fiát Kréta szigetéről, hogy madártollból és viaszból szárnyakat gyúrt neki, de Ikarus túl közel került a naphoz, amely megolvasztotta a viaszt s a fiatal fiú az Egei tengerben nyerte halálát. De ezen a történeten kívül is a “madárember'’ a ",sárkányember” a ”Csapkodó és pedálozó ember” számtalan példáját ismerjük Bacontól, Leonardo da Vincin keresztül Damienig. S mivel atomtechnikához, rakétáinkhoz, kibernetikánkhoz viszonyítva a bicikli lánc csak igazán primitív meghosszabbítása, illetőleg fölsokszorítása a láb taposóerejének, büszkén hivatkozhatunk arra, hogy ime, mi emberek most először szálltunk fel a levegőbe — eddig csak agyunk tudott repülni, a testünk nem. Köszöntsük hát örömmel ezt a sikert és reménykedjünk abban, hogy testünk repülése Igaz emberi örömöket, szép sétákat, frissebb levegőt, egészségesebb életformát, több mozgáslehetőséget, s ezzel több emberi kapcsolatot teremt majd és nem vet fel olyan sok. olyan keserű és olyan csúnya problémát, mint amit agyunk repülése okozott. ttARZILAY ISTVÁN: Nekünk a gyermekek is kellenek Sokszor tesszük fel a kérdést Izráelben, vajon valóban akarja-e Izrael népe Izrael államát. Miért él csak 3.150,000 zsidó a zsidó államban és 10 millió a szétszóratás országaiban? Miért van az, hogy most, amikor nagyon nehezen kiharcoltuk annak a lehetőségét, hogy az oroszországi zsidók elhagyják a Szovjetuniót és Izraelbe vándoroljanak, minden 100 ilyen zsidóból 70 folytatja vándorútját, amelyet ősei 2000 évvel ezelőtt megkezdték? Miért hiszi a szovjet zsidó azt, hogy a vándorbottal nem Erec-Jiszráél felé kell haladnia, hanem olyan országokba, amelyekben telibb a húsosfazék? Hát persze hogy nehezebb Izraelben élni, mint az Egyesült Államokban, vagy Kanadában. Hogyne volna nehezebb, ha Izráelben még 30 évvel ezelőtt alig 650 ezer zsidó élt, Tel-Aviv hosszú utcáin hatalmas rések tátongtak, és csak akkor kezdtek beérni az első almák a fiatal fákon, meg kellett teremteni mindent ami most van, és ami alapja lehet majd egy olyan fejlett civilizációnak,mint az amerikai.Hogy lehetne könnyű Izráelben, ha az arabok milliói vicsorgatják ránk a fogaikat, ha itt-ott még ma is bomba robban piactereken, autóbuszállomásokon vagy akár iskolákban? Persze, hogy kényelmesebb élni három-négy hálószobás kis házban, tágas alagsori szobasorral három fürdőszobával, és minden felnőtt családtag számára autóval Persze, hogy el lehet fordulni olyan országtól, amely az arabokkal folytatott kis és nagy háborúkban I I ezer gyermekét veszítette és temette el. Miidez igaz, de ha az orosz zsidót példájánál akarunk maratni egy darabig, akkor szögeztük le mindjárt, hogy Izráel nevével való súlyos és megboisáthatatlan visszaélés történil nagybefolyású zsidó világservezetek részéről, amelyel alijja helyett kivándorlásiig segítik őket. Mert a nagy vvmány éppen az volt, hogy a Szovjetunió kormánya elismert« Izráel jogát a zsidó diaszpoa befogadására. Az orosz zsdók nem az USA-ba, vagy Ktnadába szóló bevándorlási eigedélyt kapnak. Arról soha nen volt szó. Azt sikerült hosszú is nehéz diplomáciai küzdelen után az amerikai kormány és a kongresszus két háza sejkségével, a nyugati közvélemény mozgósításával elérni, hogy azok a szovjet zsidók, akik ezt nagyon akaiják, i a zsidók lazájába, Izráelbe vándoroljamk. Nem angolokat vagy a dominiumok lakóit, nem íreket vagy skótokat engednek ki, ezekVől a fajtákból nem élnek tönegek a Szovjetunióban, de sítek és élnek benne németek és lengyelek, s ugyanazon elv alapján, hogy azoknak, akik hazájukban akarnak élni, megengedik a kivándorlást, meg is adták a kiutazási engedélyt, belenyomva útlevelükbe, hogy az hova szól. Lengyeleknek Lengyelhonba, németeknek Németországba és zsidóknak Izraelbe. Számunkra szívetmelengetó érzés volt a hatnapi háború után amikor nyilvánosságra került, hogy egyre több szovjetzsidó kér kivándorlási engedélyt Izráelbe.és a moszkvai kormány adogatja is a vízumokat -— de Izraelbe. ...Micsoda óriási siker volt ez alig 25 évvel államunk létrehozása után, hogy ugyanaz a Szovjetunió, amely kétszer is megszakította velünk a diplomáciai kapcsolatokat s az Izráel ellen szervezkedő arab és úgynevezett fejlődő világ élére állott, a kivándorlási engedélyek szempontjából egyenlőnek tekinti Izraelt a sokkal nagyobb európai államokkal. Nekünk szükségünk van azokra a zsidókra, mert gyermekeikkel együtt hagyták el régi hazájukat; szükségünk van dolgos kezeikre is, meg gondolkozó agyaikra. Szükségünk van rájuk, mert meg kell védjük a zsidó hazát, fel kell virágoztatni sivatagjait, be kell népesíteni új városait, három szakmánybán kell működtetni gyárait, amelyek munkáskezek hiányában képtelenek teljesítőképességüket maximálisan kihasználni. Miért van tehát az, hogy a HIAS,a nagy zsidó szervezetek támogatását élvező egyesület, amely az Amerikába való kivándorlást segíti elő nyomorúságból és elnyomásból menekülő zsidók számára, elirányítja az orosz zsidókat a helyes útról, táborokban tartja őket Róma mellett, és millió Folytatás a 3. oldalon
