Menora Egyenlőség, 1979. január-június (18. évfolyam, 739-764. szám)

1979-01-13 / 740. szám

MEN DEE

AZ (SZAKAMERIKAI MA6YAR ZSIDÓSÁG LAPJA

*Mr.August J. Molnár P.O.Box 1 o 3 4

New Brunswick, New Jersey o ^ 9 o 3 U.S.A.

Second class mail registration No. 1373.

VOL. 18. 740

Ára: 50 cent

JAN. 13. 1979

KOMMUNISTÁK HÁBORÚJA ÉS A DRUKKEREK

Két évvel ezelőtt olvastam Király Bélának az 1956-os magyar forradalmi nemzetőrség főparancsnokának egy tanulmányát, melyben azt fejtette ki, hogy az októberi forradalom egyik történelmi megnyilvánulása az volt: először háborúztak egymás ellen úgynevezett szocialista államok. Érdekes eszmefuttatás volt, sok igazsággal, de nagytudású, kitűnő barátommal mégsem értettem teljesen egyet. Véleményem szerint ugyanis az 56-os harcokból hiányzott a háborúk jogi része, illetőleg akkor a Szovjetuniónak ezt a jogi részt sikerült ügyesen elködösiteni.

Persze Király Bélának igaza volt abban a feltételezésben, hogy közösnek vallott ideológia ugyan nem fogja visszatartani egymás elleni tiáborútól azokat a határos országokat amelyek gazdasági érdekből, vagy hagyományos ellenérzésből szemben állnak Egymással. Ázsiában most kétségtelenül sor került az első kinyilvánított és egyértelmű háborúra kommunista országok között. Itt nem lehet félremagyarázni. Egyik fél sem minősíthető nagyhatalmú protektomak, akit “ rendhelyreállitásra" kértek fel. A két ázsiai kommunista ország közötti háború mély gyökerekkel rendelkezik. Vietnámink és Kambodzsaiak évezredek óta utálják, gyűlölik egymást. Hiszen szomszédok.

Nagyon nehéz lenne ennek a mostani háborúnak, melynek során a Vietkong párt országa már megszállta a Khmer Rouge párt országát — s a fővárost is már elfoglalta — ideológiai alapot adni. Nemcsak hogy mindkettő kommunista állam, de mindkettő ázsiai kommunista állam. Ezt nem földrajzi meghatározásként mondjuk, hanem annak alátámasztására, hogy még a kommunizmusok között is van különbség. A 940-950-es évek európai kommunista vezérei között többen voltak olyanok, akik vérgőzükben megközelítették Hitlert. Ha kissé keletebbre mentünk Moszkváig, Sztálinban megtaláltuk a német Führer egyenlő partnerét. És ha még keletebbre megyünk — ezt a nyugati olvasó talán el sem hiszi — olyan kommunista államrendszerekkel találkozunk, amikhöz képest még a náci Németország is mérsékelt államalakulatnak számít.

Aligha volt valaha is a történelemben példa arra, hogy egy polgárháború során győzedelmeskedő párt négy esztendő alatt saját lakosságának egyharmadát irtsa ki. Márpedig Kambodzsában ez történt. Igaz, lassan szivárogtak csak el hozzánk a részletek, mert a menekülés ritka volt, mint a fehér holló. De így is tudjuk, hogy amikor a Khmer Rouge csapatai bevonultak Phnom Penhbe, a fővárosba, hat órával később elkezdték a város lakosságának elhajtását az őserdőbe. Nem kiválasztással, hanem az utolsó emberig. Akit 1944-ben az óbudai téglagyártól a Bécsi utón hajtottak ,azok talán el tudják képzelni, hogy nézett volna ki, ha nem csupán a zsidók, hanem Budapest egész lakossága, katolikusok és protestánsok, gazdagok és szegények, magyarok és svábok, öregek és kisgyermekek együtt meneteltek volna a halál felé.

Phnom Penhben ez történt. A polgárháború befejezése utáni egy hétben elpusztult a polgári lakosság több mint 10 százaléka. Talán emlékeznek rá, ez akkor volt, mikor itt

Nyugaton az emberi szabadság bajnokai McGavern, Jane Fonda ,Abbie HofTman és társaik éppen ünnepelték a demokrácia győzelmét és azt, hogy az amerikaiak visszavonultak Keletázsiából, biztosítva ezzel az indokínai népek jól megérdemelt szabadságát.

Bár nem tartozik szorosan ehhez a témához, mégis megemlítendő, hogy az előbb felsoroltak közül egyetlenegy, az ultraradikális HofTman volt az, akinek a múló évek meghozták az eszét. Nemrégiben egy washingtoni magazinnak adott nyilatkozatot, melyben elismerte, hogy akkor Johnson elnöknek volt igaza és a hirdetett dominó elmélet valóra vált, “ha akkor nem engedjük be őket Vietnamba — mondja most HofTman — akkor soha nem vetik meg a lábukat a kommunisták Afrikában.”

Ez arról jut eszünkbe, hogy most is vannak olyanok, akik arra hivatkoznak: milyen okos dolog volt annak idején elhagyni az egykori francia Indokínát, hiszen lám, a vérengző kambodzsai elvtársakat most éppen a vietnámi elvtársaik fékezik meg. Ez rendkívüli bölcsesség. Körülbelül olyan okos, mint azt állítani, hogy a kannibálok ellen nem kell küzdeni, mert előbb-utóbb úgyis jön majd egy kulturált törzs, amelyik megeszi őket Kulturáltabb törzs az, amelyik nem növényevő embert, hanem emberevő embert eszik.

Ez a helyzet most a Vietnámkambodzsai háborúban is. A mi fejünk valóban nem a kambodzsai kommunista rendszer miatt fáj. Néha ugyan meghúzzuk a szemöldökünket a csodálkozástól, amikor olvassuk, hogy a kambodzsai pártfőtitkár egész magánvagyonát fölajánlotta a Vietnám elleni háború céljaira.

Hollandiában is

voltak nácik

A vallomás pontosan úgy hangzott, mint sok németé, aki készségesen engedelmeskedett Adolf Hitlernek: „Túl későn ismertem fel a nácizmus igazi jellegét.” Ezt a vallomást azonban a napokban Hollandia rangban második politikusa tette abban az országban, amely joggal büszkélkedik azzal, hogy a nácik európai uralmával szemben az ellenállás egyik erődje volt.

Willem Aantjest, az uralmon levő kereszténydemokrata koalíció parlamenti vezérét egy drámai hangvételű televíziós adásban leplezték le Hollandia Állami Háborús Dokumentációs Intézetének munkatársai. A leleplezésből kiderült, hogy Aantjes Hollandiában egy náci koncentrációs tábor őreként tevékenykedett és belépett a Waffen SS-be is. A hír amellett, hogy' megdöbbentette a hollandokat, és tönkretette Aantjes politikai pályafutását, veszélybe sodorta Hollandia egy éve uralmon levő kereszténydemokrata kormányát is.

Igaz, hogy Aantjes időnként említést tett ifjúkori „bűneiről”, mégis úgy tűnt, a holland polgár mintaképe. Rotterdam közelében, a Forradalomellenfes Párt kálvinista központjában

nevelkedett. Ez a párt irányította Hollandia rendkívül eredményes ellenállási mozgalmát a második világháborúban. Aantjes többször közölte az őt megintérjúoló újságíróKkal, hogy 1943-ban szólgálattételre kényszerítették Németországban a postánál, majd 1944-ben fogolyként visszaküldték Hollandiába, a Port Natal-i munkatáborba. Sohasem vonták kétségbe németországi tartózkodásáról adott magyarázatát, és azt, hogy milyen szerepet töltött be a táborban.

A felszabadulás után Aantjes húsz évet töltött parlamenti tevékenységgel, s közben állandóan emelkedett pártja hierarchiájában. Sok más politikussal ellentétben úgy látszott, hogy Aantjes képes megfékezni politikai ambícióit. Több esetben visszautasította a miniszteri tisztségeket, és éppen tavaly hárította el az igazságügyminiszteri megbízatást. A visszauiasitást azzai indokolta, hogy el akarja kerülni felesleges „pszichológiai terhek vállalását.”

Nagyon kevesen gyanították, hogy miben rejlik ez a megterhelés. Aantjes múltjának‘ felderítése néhány héttel ezelőtt kezdődött, amikor is két ügyvéd azzal a feltevéssel fordult Louis de Jonghoz, a dokumentációs intézet vezetőjéhez, hogy Aantjesnek rejtegetnivalói vannak.

Az informátorok egyike, Aantj Co egyik volt iskolatársa elmondotta, hogy a politikus még rotterdami középiskolás korában nyíltan fitogtatta nácibarát érzelmeit. Utalt továbbá arra is, hogy Aantjes nyilván attól való félelmében mondott le a miniszteri tárcákról, hogy ismeretessé válhatnak kollaboráns múltjának őt súlyosan terhelő részletei.

De Jong és munkatársai megkezdték a vizsgálatot. Meglepetésükre a Port Natal tábor volt foglyai leleplezték, hogy Aantjes őrként volt ott, nem pedig fogolyként. Néhány nappal később pedig a német postaügyi minisztérium dokumentációjában a vizsgálatot folytatók bizonyítékot találtak arra, ami végül Aantjes bukására vezetett: írásbeli adatok bizonyították, hogy Aantjes 1944. október 12-én azért utazott Hamburgba, hogy felvétesse magát a Landstrom Nederland tagjai közé, amely a Waffen-SS holland hadosztálya volt.

Katasztrofálisabb vádakat nem is emelhetnének egy holland politikus ellehetséges volna, hogy a fókommunista magánvagyona komolyan képes megváltoztatni az ország haderejét? S tegyük hozzá

A vietnámiak semmivel, vagy esetleg csak egy árnyalattal jobbak a kambodzsaiaknál, nem pusztították ki népük egyharmindjárt: lehetséges. Tiszta szívből -ülünk tehát, hogy a Khmer Rouge vezérgárdája most valahol a dzsungel mocsaraiban bujkál és reszketve várja végzetét. Megpróbáltak ugyan átmenekülni Kínába (Kambodzsa Kínának volt a szövetségese), de ez nem sikerült nekik, mert nem tudtak átjutni azon az ütköző államon Laoszon, ami viszont a Szovjetunió járszalagján van, ugyanúgy, mint Vietnam.

És itt jutunk el a lényeghez, t

len, hiszen Hollandiában a náciellenes érzelmek még ma is igen erősek. Andreas van Agt kereszténydemokrata miniszterelnök azonnal magához rendelte Aantjest, hogy megbeszélje vele: alkalmat kap arra, hogy szembenézzen vádlóival. Aantjes kezdetben tagadta a vádakat. De Jong és munkatársai mégegyszer ellenőrizték hírforrásaikat, majd elmondották vizsgálódásaik eredményeit az országos televízióban.

A vallomásra kényszerült Aantjes azt mondotta egy sajtókonferencián a feszülten figyelő újságíróknak, hogy azért lépett be az SS-be, hogy visszatérve Hollandiába megszökhessen, és csatlakozhasson az ellenállási mozgalomhoz. A szemmelláthatóan megrendült férfi elismerte, hogy „valószínűleg szkizofréniás”. Azután zavaros magyarázkodásba kezdett. Közben még azt is mondta: „Nem hiszem, hogy valaha is beléptem volna az SS-be Miért kell ezt újból és újból felhozni?” Engedve a közfelháborodásnak, Aantjes lemondott minden párt- és állami funkciójáról „a holland politikai élet és a kereszténydemokraták ügye érdekében”.

Aantjes bukása rendkívül kedvezőtlen időpontban következett be a kereszténydemokraták számára. A koalíció mindössze egy szavazatos többséggel rendelkezik a parlamentben, s elkeseredett belső viták osztják meg a protestáns és a római katolikus frakciókat

madát, de egyötödét igen. Ók viszont a Szovjetunió érdekkörébe tartoznak. Kína és a Szovjetunió, a két kommunista gigász, gyakorlatilag már elkezdte háborúját; egyelőre megbízottak útján. Ez az első menet a Szovjetunió győzelmével ér

véget. A harcok Kambodzsában rövidesen befejeződnek s most már teljesen világos, hogy Kína nem képes a velük rokonszenvező kommunistáknak segítséget nyújtani.

őrüljünk ennek, vagy sem? V alóban az a legjobb, ha erkölcsi szempontból nem foglalunk állást. De azért nem árt elgondolkodni a jelenségek fölött. Kína és az Egyesült Államok között éppen most alakul ki egy olyan együttműködés, melynek célja a Szovjet terjeszkedés megfékezése lenne. S ugyanakkor, a Szovjetunió a világ két fontos stratégiai és gazdasági frontján döntő, terjeszkedő győzelmeket arat. Persze, e sorok íróját könnyű lenne sarokba szorítani, ha azt kérdeznék tőle. hogy vajon erkölcsileg helyeselné-e, ha Amerika Kínával közösen segítséget nyújtana a mai, illetőleg a tegnapi kambodzsai rendszernek? V iszont a politika nem erkölcsi tudomány, itt nagyon érvényes a közmondás, hogy aki Á-t mond, mondjon B-t is. Hiszen pontosan tudtuk a kínai nyitás óta. hogy á, kínai kommunisták semmivé!; sem erkölcsösebbek, semmivel sem jobbak a szovjet vezetőknél. Mégis helyeseltük ezt a politikai sakkhúzást, örültek neki a kínaiak is. De vajon nem merül-e fel az ó agyukban is az, hogy ennek az új frontnak bizony nincsenek nagy lehetőségei. Még azt sem tudjuk például, hogy a 19 milliós Taiwan elismerésének visszavonása valóban olyan jó hatást tett-e a szárazföldi Kína

vezetőire, mint ahogy azt hangoztatják. Miért ne juthatna például eszükbe, még ezzel a számukra oly előnyös szerződéssel kapcsolatban is az. hogy egy amerikai elnöknek egyetlen tollvonással jogában áll felrúgni egy olyan szövetséget, amit a kongresszus törvényben szentesített. A perzsa Sahnak biztos eszébe jut, Menahem Beginnek biztos eszébe jut. Miért ne jutna eszébe a kinai politika vezetőjének Tengnek? S ha eszébe jut, miért ne vonná le belőle azt a következtetést, ami Mao Che-tung piroskönyvecskéjében olyan szépen van kifejezve: bármilyen kiélesedett is most a helyzet a Szovjetunióval, a végső, a világ sorsát eldöntő megegyezés mégis/inkább a hatalmas északi szomszéddal képzelhető el. Tehát lehetséges, hogy Peking urai lelkűk mélyén jobban örültek volna annak, ha az Egyesült Államok barátságáért nagyobb árat kellett volna fizetniük, mint amit fizettek.

Múlt heti összefoglalónkban írtuk, hogy új világpolitikai felállításnak vagyunk a tanúi. A csapatok most alakulnak ki. Hogy a mérkőzésnek mi lesz az eredménye: persze, hogy nem tudhatja senki. De mi van abban meglepő, ha a drukker aggodalommal megy ki a mérkőzésre, amikor tudja, hogy az a csapat amelyiknek ó drukkol, súlyos testi és lelki sérülése következtében, erősen tartalékos fölállításban veszi fel a küzdelmet.

A szabadságnak is van határa

Olvasom egy torontói napilapban, hogy az Ontario parti metropolis a világ homoszexuális központja. Százalékszerűen sehol nem él ennyi szexuális ízlésben elferdült ember, mint itt.

A bejelentés semmi különös emóciót nem váltott ki bennem. Őszintén be kell vallanom, hogy semmiképp sem tudom azonosítani magamat ebben a kérdésben a sokezeréves törvénnyel, mely az azonos neműek egymás közti szerelmi életét halálos bűnnek nyilvánítja. Ezzel szemben teljesen értetlenül állok az új irányzatok előtt is, amelyek azt követelik, hogy törvénykönyvbe iktatott egyenlóségi jogot biztosítsunk azoknak, akik ebben a lelkibetegségben szenvednek (ha ugyan ők hajlandók ezt lelkibetegségnek minősíteni).

Már pedig Torontóban valóban nehéz az embernek kivonni magát a kérdés körül folyó vitákból. Ebben a pillanatban két nagy vihar is dúl. Az egyik az, hogy a város újító szellemű polgármestere díszszónok volt egy, a homoszexuálisok részére rendezett gyűlésen, s ott kiállt a mellett az elképzelés mellett, hogy valóban törvényben kell biztosítani azt, hogy a homoszexuálisokat polgári életükben minden diszkrimináció ellen meg kell védeni. A másik egy itteni homoszexuális magazin képes cikke, amiért bírósági eljárást indítottak a

lehetne büntetni minden házasságon kívüli nemi együttlétet, különösen a házasságtörést. Mégsem jut senkinek eszébe, hogy ilyesmi miatt eljárást indítsanak. Ehhez ugyanis olyan börtöntársadalmat kellene kialakítani, amihez képest a szovjet Gulagvilág teljesen jelentéktelen. Szögesdróttal kellene körülvenni az egész Földet. A társadalom viszont ma már elfogadta azt, hogy a szerelmi élet két kölcsönösen egyetértő felnőtt közötti abszolút magánügy. Véleményem szerint ugyanez a helyzet azonos nemű emberek esetében is. De miért kellene éppen a homoszexuálisok között erre speciális törvényt hozni? Ebben az esetben tudniillik az a furcsa helyzet állna elő, hogy egy kisebbségnek egymáshoz való jogát törvény biztosítja, a többségét viszont nem. A homoszexuálisokat természetesen nem szabad semmilyen formában üldözni vagy hátrányos helyzetbe hozni, de ehhez semmiféle törvényre nincs szükség. Bizonyos viszolygással nézem azokat, akik "titkuk” nyilvánosságra hozásához ragaszkodnak. Miért kell nekem az ó nemi prferenciájukat tudomásul venni, akkor, amikor a dolog engem egyáltalán nem érdekel. Akkor se figyelek oda, ha egy társaságban izgalmas pletykákat suttognak X úr és Y-né törvénytelen kapcsolatáról, tehát miért akarnak törvényesen kényszeríteni arra, hogy két úr, vagy két hölgy ilyennemű viszonyát tudomásul vegyem? Természetesen ismerek számtalan homoszexuális kapcsolatban élő párt, akik azonban ennek keretén belül normális életet élnek, s az ügyet nem verik nagydobra. Gondolom ,ez a normális emberi álláspont. Magam részéről nem szeretem, még heteroszexuális kapcsolatban sem azokat, ahol az ilyen aktusoknál ragaszkodnak a nagy nyilvánossághoz. Gondolom, jó lenne, ha az emberek legprivátabb magánügyét továbbra is meghagynánk legprivátabb magánügynek.

A szóbanforgó újságcikk ellen viszont fel vagyok háborodva. Az úgynevezett girly magazinok is úntattak, s valószínűnek tartom, hogy az is gyomorkavargást idézne elő bennem, ha egy újlap ellen. A cikk ugyanis ázzál foglalkozik, hogy ságban fényképsorozatot látnék felnőtt férfiak és milyen a felnőtt férfiak szerelmi élete 10 éven aluli 10 éves kislányok, vagy felnőtt nők és kisfiúk kapkisfiukkal. A bírósági tárgyaláson érvek és ellenér- csolatáról. Honnan veszi tehát a lap szerkesztője a vek csapnak össze, hogy vajon jogos és erkölcsös-e jogot magán ik ahhoz, hogy igazságról beszéljen egy ilyen cikk. csak csak a/ t. mert a gyermekekkel való szeret-Bár, mint mondtam, különösebben a kérdés kezést azono, neműek között írja le? A pornogránem izgat, mégiscsak el kivánom mondani egyszer fia nem lesz ugyan erőteljesebb attól, hogy homoa véleményemet. A polgármester beszédén nem vagyok felháborodva, bár nem értek vele egyet.

Szerintem semmiféle törvényre nincs szükség. A szexuális erkölcs kérdésében számtalan olyan régi

H törvény van életben, amit senkinek nem jut eszébe magazin szerkesztőjére ezúttal mégis csak rajár a j alkalmazni. A régi törvények alapján például meg rúd.

szexuális aktusról van szó, de mindenképpen Ízléstelen. Nálam hevesebb védelmezője valószínűleg kevés van a sajtószabadságnak, de ezúttal mégis azt remélem, hogy a “Body Politics" című