Menora Egyenlőség, 1979. január-június (18. évfolyam, 739-764. szám)
1979-01-06 / 739. szám
»ia r • A agu s t J , M o 1 n sfr /%/% j 1 ^ j ff) VOL. 18.739 AZ (SZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA ÁRA 50 cent J/.N. 6. 1979 HÁROM VÁLSÁG - EGYSÉGES VILÁG Három hónappal ezelőtt úgy tűnt, hogy a most kezdődő év egy leegyszerűsödött világpolitikai képet eredményez majd. s az optimisták még abban is reménykedhettek, hogy a demokratikus un. nyugati világ megerősödése várható. Ez közvetlenül Camp Dávid után volt, amikor abban lehetett reménykedni, hogy a harminc éves közel-keleti háború végülis befejeződik, s ennek következményeként a Szovjetúnió imperialista törekvései a világ legviharosabb, legveszélyesebb részében hajótörést szenvednek — legalábbis egy néhány esztendőre. Hiszen az senkinek nem kétséges, hogy a Földközi tenger keleti medencéje körüli viharzónában nem elsősorban arab és izraeli érdekek csapnak össze. Sokkal nagyobb dologról van itt szó. Ami a világpolitikai birkózásban hosszú lejáratú, az lényegében mind ezen a területen ütközik össze. A nagypéteri orosz álom, melynek célja a meleg tengerekre való kijutás ugyanúgy itt jelentkezik, mint az a kérdés, hogy ki fog a nagyhatalmak közül uralkodni a nyersolajkincseken, ami nélkül ma már modern ipar és iparosodás e! sem képzelhető a világban. Az, hogy mi történik Afrikában, vagy Dél- Amerikában, az esetleg tekinthető másodrangú kérdésnek, hogy mi történik a Közel- Keleten, az mindkét világnak élet vagy halál kérdése. Ebből a szempontból az arab és az izraeli nézeteltérés csak jelentéktelen mellékzönge. Hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint az elmúlt három hónap története. Nagy reményekkel indultak a washingtoni tárgyalások, s már úgy tűnt, hogy az egyezmény közvetlenül aláírás előtt áll, mikor egyszercsak kipukkant a luftballon. Ma már tudjuk, hogy Szadat hirtelen vonalváltoztatásának — amikben olyan követelményekkel állt elő, amikről pontosan tudta, hogy Izrael nem fogadhatja el — közvetlen oka két értekezlet volt. Az egyik a bagdadi megbeszélés, ahol Szaudi Arábia nagy meglepetésére maga is a szélsőséges állásponthoz csatlakozott, a másik az olajtermelő országok értekezlete, ahol ugyancsak a szélsőséges álláspont győzedelmeskedett, s ennek következtében 1979-ben 14 seázalékkal emelik meg a nyersolaj árát. Ha pedig a jelenségek folyamatosságát vizsgáljuk, rájövünk, hogy nemcsak Camp Dávid bukását idézte elő e két utóbb bekövetkező esemény, hanem eme két történés gyökere is megtalálható egy még később kirobbant válságban, az iráni polgárháborúban, illetőleg forradalomban. Irán a világ olajtermelésének élén áll, közvetlenül a második helyen Szaudi Arábia után. Nemcsak saját gazdasági ereje támaszkodik erre az olajkincsre, de erre támaszkodik-szinte egész Nyugat-EurópÁ ipari kapacitása, s többek között Irán látja el nyersolajjal Izraelt is. Ez a hallatlan gazdagságú ország az elmúlt hét folyamán olajbehozatalra szorult, mert az olajkutak munkásai sztrájkba léptek. Ez csak kísérő jelensége az általános iráni lázongásoknak, amik a sah trónfosztását követelik, s éppen ezért kevés a remény arra, hogy a sztrájkot egyszerű módon, vagy pláne iráni belső erőkkel le lehetne törni. Bármennyire szomorú is, számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy az iráni forradalom győzedelmeskedik, s a sah kénytelen lesz elmenekülni. Joggal vetheti fel valaki a kérdést: miért fáj nekünk a perzsa uralkodó feje és ugyan miért szimpatizálunk ezzel a feudális módon uralkodó zsarnokkal? A válasz roppant egyszerű. Először is. mert pillanatnyilag jobbat nem lehet elképzelni. Másodsorban, mert meg nem osztható világunkban az iráni válság nemcsak az iráni népet érinti, hanem mindenkit. Jobbat elképzelni nem lehet, bár az abszolút jótól Reza Pahlevi is nagyon messze van. A sah nem akar lemondani A perzsa nép többsége valóban olyan szegénységben él, ami nyugati szemlélő részére szinte elképzelhetetlen. De lényegesen magasabb szinten, mint amilyenen élni fog akkor, ha forradalma sikerül, és felszabadulva a feudális uralom alól. a szovjet birodalom egyik végtelen szabadságban élő gyarmatává válik. Itt ugyanis erről van szó. Egy pillanatig se higgyük el, hogy a perzsa nép demokráciára vágyik. Egyáltalán nem. Le kell számolnunk azzal az álommal, hogy olyan népek, akik ezt korábban sohasem gyakorolták, valóban demokráciában kívánnak élni. A jelenlegi iráni események különben is túl jól vannak egybehangolva ahhoz, hogy ezt tömegakciónak fogadhassuk el. A drótokat Moszkvából rángatják. Mégha elképzelhető is, hogy például az egész népmozgalom jelenleg Párizsban élő vezére, Ajatollah mohamedán vallási fanatizmusból kívánja a sah bukását, akkor sem kétséges, hogy tanácsadói között nagy számmal vannak Moszkva ügynökei. A Szovjetúniónak ugyanis alapvető érdeke, hogy bejusson erre POLITIKAI KÉP 1979 ELEJÉN ■ A tegnap még ellenséges kér világ vezetői Carter amerikai elnök es Teng Kína aieinoke a területre. Elég egy pillantást vetni a térképre, máris tudhatjuk, miről van szó. Az iráni forradalom győzelme esetén a Szovjetúnió lényegében kijutott a Perzsa öbölbe, s ettől kezdve teljesen szabad a mozgása a világtengerekre. Az Iránnal keletről szomszédos Afganisztán már közel egy esztendeje csatlós országnak tekinthető. Lényegében Irak is az, amely az utolsó hónapokban ugyan megpróbált némileg távolodni Moszkvától, de ha hatalmas közvetlen határai keletkeznek, ismét fenntartás nélkül áll be a sorba, s akkor Szíria is rögtön követi, hiszen még ütköző államok sincsenek a jövőben közte és a Szovjetúnió között. Stratégiai nyelven fejezve ki: a két szárnyon történő nyomás közben a Szovjetunió a középső fronton győzelmet arat és döntően előrenyomul. A következő természetszerű lépés Törökország és Pakisztán leválasztása lenne a nyugati erőkről. Törökországban máris nyugtalanság van, s a különböző frakciók egymás közötti harcában a szovjet politika ügyesen halászik. Pakisztánban csak oly módon lehetett fenntartani a nyugati világ érdekeit szolgáló kormányt, hogy azok a perzsa sah korábban biztosnak látszó uralmára építettek. Vagyis a Szovjetúnió egyszerre jut el a Perzsa öbölbe, a Fekete Tengerre, és közvetlenül fenyegeti Indiát. A dolog hadászati részéhez hozzátartozik az is, hogy Irán az elképzelhető legkorszerűbb hadászati felszereléssel rendelkezik. amelynek szovjet kézbe jutása komoly hadászati erőeltolódást jelentene. A mostani válságban sajnos ismét az derült ki, hogy a két nagy világblokk közül csak a Szovjetúnió az. amely tudományos alapon a távolba tekintő világpolitikai elképzeléssel rendelkezik. Az Amerika vezette nyugati erők csak reagálnak a történtekre, hol jól, hol rosszul, sajnos legtöbbször rosszul. A múlt hét folyamán, amikor világossá vált, hogy a sah bukása a küszöbön áll, nagy feltűnést keltett a hir, hogy az Indiai Óceánon tartózkodó 7. flotta jelentős egységeit a Perzsa Öböl felé irányították. Némi optimizmussal ebből sokan arra következtettek, hogy Carterék hajlamosak valami olyan eródemonstrálásra. mint amilyet Kennedy elnök mutatott a kubai válság, vagy Nixon elnök az 1973-as Jóm Kipuri háború idején. Ezt a reményt azonban a washingtoni adminisztráció órák alatt eloszlatta. A nyilatkozatokból kitűnt ugyanis, hogy az amerikai flotta egységek parádéjának csak az a célja, hogy biztositsa a perzsiábán élő amerikai polgárok biztonságát, de nem óhajtanak beavatkozni közvetlenül a válságba, és nem kívánnak katonai támogatást nyújtani a sah trónjának biztosítására. Ez a lépés azonban a jelenlegi helyzetben ,.iár kevés. Azt mondják, hogy a perzsa sah nem is kért amerikai katonai beavatkozást. Persze, hogy nem kért. Teljesen világos, hogy mielőtt egy uralkodó hivatalosan segítséget kér, előbb titkos tárgyalásokat folytat és biztosítja magát arról, hogy segélykérése nem talál süket fülekre. Pahlevi ezirányú érdeklődésére azonban Washingtonból negatív válasz jött, s így a sah nem tehetett okosabbat, minthogy hivatalosan nem kért segítséget. Ez azonban semmi esetre sem mentesíti Washingtont az amatórizmus súlyos bűne alól. Különben is, érdemes kissé foglalkozni azzal a kérdéssel: hol és mikor kell megvédeni az amerikai polgárok életét és biztonságát. Csak azok szorulnak-e rá a védelemre, akik Amerika népének nyersolajellátását, tehát gazdasági jólétét Iránban a termelésben való részvétellel biztosítják, vagy pedig azok is. akiknek jóléte általában függ a perzsa olajérdekektól. Ez pedig az egész amerikai népre egységesen vonatkoztatható. Soha az utolsó évtizedekben nem fenyegette Amerika gazdaságát semmi olyan mértékben, mint a jelenlegi iráni válság. Egy amerikai katonai beavatkozás talán rosszalló ejnye-ejnyét váltana ki azokból a széplelkekból, akik naiv, s minden realitást nélkülöző idealizmusukkal eddig is egyre lejjebb szorították az Egyesült Államokat a politikai és gazdasági lejtőn. Talán nem tűnne túlságosan erkölcsösnek egy ilyen lépés, de mindenképpen az egyedüli lehetőség volna a hasznos felé; márpedig erkölcstelen ellenség ellen nehéz más szempontot tekintetbe venni, mint a hasznossági kérdést. Vagyis az újév küszöbén nem túl optimistán tekinthetünk a várható alakulások felé. A jelenlegi iráni rendszer bukása menthetetlenül maga után vonja a világ gazdasági válságának kiéleződését és még jobban megingatja az amerikai szövetségesek biztonság-érzetét, s azt a feltételezést, hogy Amerika garanciájában hinni lehet. Ehhez a kérdéshez csatlakozik az elmúlt hetek másik világpolitikai szenzációja, az Egyesült Államok és Kína kapcsolatának rendezése. Ez természetesen rendkívüli felháborodást váltott ki Taiwanban, a 14 milliós kínai szigetállamban, melynek vezetői és népe joggal állíthatja, hogy Amerika cserbenhagyta őket. Ezzel korántsem azt akarjuk mondani, hogy helytelenítjük a kínai-amerikai megállapodást, s nem találjuk megnyugtatónak, hogy a két ország a jövőben normális diplomáciai kapcsolatot fog fenntartani egymással, sőt, nyilván rövid idő alatt kialakítanak egy olyan gazdasági együttműködést, melynek éle a Szovjetúnió ellen irányul. Ez már évek óta időszerű volt. Ha a taiwani állam csalódottnak érzi magát, ez nagyon érthető, de hiszen a külpolitika nem erkölcsiség kérdése. Az új amerikai-kínai paktum legalább másfél milliárd ember érdekeit befolyásolja hasznosan, és így kevés lehetőség marad a 14 millió vesztes iránti szimpátiára. Különben is Formoza kérdésében nem is volt olyan nagyfokú az "amerikai árulás". A jelek arra mutatnak, hogy jó néhány évtizeden belül nem kerül sor a szigetország Vörös Kína általi lerohanására annak ellenére, hogy Amerika visszavonja onnan csapatait és megtagadja a diplomáciai elismerést. Úgy tűnik, a megegyezésnek volt egy titkos záradéka. mely a katonai megoldást kizárja. Erre több jel is van. Először is a kínai vonal valóban megváltozott. A politika tényleges irányitója az alelnök Teng. Bár arra nincsen ok, hogy kommunista meggyőződését kétségbe vonjuk, mégis világos, hogy a pragmatikus iskolához tartozik. A gazdasági fellendülést fontosabbnak tartja az ideológiai kérdéseknél, s ezért hihetünk ama szándékában, hogy az amerikai kapcsolatokat hosszú időn keresztül fontosnak tartja. Lehet, hogy ez az elkövetkezendő hónapokban csak azzal az áldásdús hatással jár, hogy 900 millió kinai szabadon fogyaszthatja a Coca Colát, az Egyesült Államok italkedvelője pedig az eddigi választék mellett kínai sört és kínai vodkát is élvezhet. Ez azonban csak első lépés, amit rövidesen sokkal nagyobb méretű amerikai tőkeexport is követ majd, s elkezdődik Kina fogyasztó társadalommá való átalakulása. Márpedig mennél jobban haladnak ebbe az irányba, annál inkább csökken a kommunista ideológiai veszély. Ne feledjük el. a Szovjetunió már régen nem a kommunista ideológia miatt, hanem egyszerűen pánorosz terjeszkedési vágya miatt veszedelmes a világra. Egy ugyanilyen irányú fejlődés Kínában esetleg már eredményhez vezetne. A kinai történelem hagyományai között az imperializmus nem szerepel és így nem tartozik az álmok világába az az elképzelés, hogy a két társadalmi rendszer közös nevezőre jut. Hogy ez mennyire így van, annak bizonyítéka az a kínai kezdeményezés, amivel a taiwani kormányhoz fordultak. Fegyveres összetűzés helyett szoros gazdasági együttműködést. technológiai tapasztalatcserét, kereskedelmi szerződést ajánlottak fel. Bár ezt Formozában egyelőre elutasították, nyilván előbb-utóbb beadják ebben a kérdésben a derekukat, hiszen más választásuk nincs. A most következő év tehát mindenképpen egy kinai-amerikai tengely kialakulását mutatja majd. Moszkva természetszerűen rendkívüli módon prüszköl emiatt. Erőit még inkább kell két irányban megosztania, mint eddig. A jövőben nemcsak egy 900 milliós mammutbirodalom veszélyezteti majd 2000 kilométeres határát, de arra is fel kell készülnie, hogy ez az iszonyatos embertömeg jelentős gazdasági erőt képvisel és az Egyesült Államok gazdasági támogatásával, sót, esetleg fegyversegítségével is rendelkezik. Amikor ez a pillanat elérkezik, alaposan meggyengül a világ más részei felé irányuló bajkeverő kapacitásuk. Egy okkal több arra, hogy a szovjet birodalom addig kaparja ki az összes lehetséges előnyöket, amíg ez az új helyzet nem stabilizálódik. Ezért is vált olyan sürgőssé a középső fronton, tehát Irán, Pakisztán, Törökország felé történő előrenyomulásuk. Nehéz e pillanatban megállapítani, hogy miért nem lép fel ez ellen élesebben az Egyesült Államok és általában a szabad világ, holott tudhatnák, hogy egy ilyen lépés a legmesszebbmenő helyeslést váltaná ki a jövőbeni szoros szövetséges Kinából. Talán nyugtassuk meg önmagunkat azzal, hogy végső fokon ez a helyzet alakulás lesz, amely megszabja a világ sorsát. Ha a jelenlegi amerikai külpolitikáról nem is vagyunk túl jó véleménnyel, az a meggyőződésünk, hogy a kínaiak nagyon is tudják, hogy mit csinálnak. Természetes, hogy a frontvonalak, s főleg a stratégiai vonalak meg nem alakultak ki teljesen világosan, de mindezek felvázolása után talán az elkövetkezendő év, évek várható fejleményét így fogalmazhatnánk meg: a mi oldalunkon egymás után követik el a hibákat aminek eredményéként még az is előfordulhat hogy a végén győzni fogunk. Egri György
