Menora Egyenlőség, 1978. július-december (17. évfolyam, 714-738. szám)

1978-09-09 / 723. szám

VOL.17. 723.

AZ (SZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA

ÁRA 50 cent SEPT.9. 1978

Úgy húzzák a kötelet Camp Davidban, hogy el ne szakadjon

Tavaly november óta, mikoris An war Szádét a jeruzsálemi Kneszet szószékéről ajánlott fel békét a teljes megadás ellenében Izráelnek, nem volt ilyen horderejű tanácskozás, mint ezen a héten lesz Camp Davidban. Formálisan nézve még a Jeruzsálemi látogatásnál is fontosabb, hiszen ez az első eset, hogy az izráeli és egyiptomi állam-, illetőleg kormányfő ilyen magasrangú harmadik személy jelenlétében találkozik, mint az Egyesült Államok elnöke, Jimmy Carter.

Természetes, hogy mindenki a legószintébb szerencsekívénátokkal bocsájtja útjára — ha nem is Szádátot, de Begint. Igaz ugyan, hogy a tárgyalás előestéjén mindkét politikust hevesen támadták ellenfelei, de a kettő között mégis volt egy jelentős különbség. Begin ellen azért emeltek szót az izráeli ellenzék vezetői, mert véleményük szerint nem ad elegendő engedményt a béke érdekében. Szádát ellenségei az arab táboron belül viszont azt nem hajlandók neki megbocsátani, hogy akár egy lépést is tett azon úton, amely végső fokon a béke j felé vezethet. Az ellentáborból jövő kritikák e jelentős különbsége bizonyos fokig már eleve meghatározza a Camp David-i állásfoglalást. Az álláspontok olyan messze állnak egymástól, hogy megegyezésre sok kilátás nincs, de mégis érdemes alapos analízisben megvizsgálni, hogyj miként került sor erre a Camp David-i értekezletre és hogy egyáltalán várhatunk-e tőle valamit.

Igaz ugyan, hogy ez l találkozó Carter elnök kezdeményezésére jött létre, mégis a dolog szimplifíkálása volna, ha azt hinnénk, hogy a meghívottak csak azért jelentek meg, hogy ne haragítsák magukra az amerikai politikát. Az indokok ennél összetettebbek. Mindkét fél tudja ugyanis, hogy Carternek nem csak arra van szüksége, hogy lefínyképeztesse magát a két közel-keleti államférfi társaságában. Az elnök lassan már időszakának második évét fejezi be, de egyetlen komoly sikert sem tud felmutatni. Néhány jelentősnek mondott külpolitikai győzelmet aratott, de ezeket is csak inkább a washingtoni szenátusban, mint külföldön. Nagy általánosságban külpolitikájáról — ugyanúgy, mint belpolitikájáról is — csak az bizonyosodott be, hogy rossz. Itt az ideje egy komoly va banque játéknak. Ha a két felet sikerülne összehozni, és •sikerülne kétoldali kölcsönös béke nyilatkozatokat kierőszakolni belőlük, Carter egy csapásra visszanyerné népszerűségét, s ennek következtében politikai kezdeményező képességét is. Az amerikai lapok utalnak arra. hogy a század elején egy rendkívül népszerűtlen amerikai elnöknek sikerült Washingtonban összehozni az eg?ifiással háborúzó Oroszországot és Japánt, s ebből született meg a

portsmouthi béke, az addig ingatag elnök, Teddy Roseveit pedig diadalmas hősként vonult be az amerikai történelembe.

Egy ilyen lehetőséget Carter tehát minden körülmények között megpróbál megjátszani, s ennek érdekében még arra is hajlandó ^enne, hogy az Egyesült Államok hadseregét vesse be rendfenntartó erőként, vagyis, hogy amerikai alakulatok vegyék át a vitatott Jordán nyugati területeken a rendfenntartás feladatát az izraeliektől.

Begin ehhez nem járulhat hozzá. Tehát az izráeli miniszterelnök mutatkozik a béke ellenségének. Begin látványosan hozzájárulhatna egy ilyen követeléshez, átpasszolva a felelősséget Szádátnak, hogy aztán most. másszon ki ő a bajból. De ezt mégsem teheti, mert tudja, hogy Szádát képtelen lenne kimászni ebből a bajból és fogcsikorgatva tudomásul venné, hogy követelésére, de akarata ellenére megszületik egy olyan állam, amit lényegében senki sem akar.

fogják neki megbocsátani, s arról, hogy ismét az arab front vezérévé válhasson, szó sem lehet. Tehát rövidesen megeszik.

Persze Szádát tudja, hogy Begin makacs ellenség bár. de azért abba mégsem fog beleegyezni, hogy Szádátot megegyék. Igenis, a jelenlegi izráeli kormány is tisztában van azzal, hogy Szádátnái csak rosszabb jöhet egyelőre, jobb nem. Meg kell ám becsülni az olyan ellenséget. aki után csak még súlyosabb ellenség következhet. Izráel merevsége — legalábbis ezt reméljük — ott kell végetér, jen, ahol Szádát bukása keztdódik.

P Tehát lényegében a "brink' manship” politikájánál vagyunk. amit Eisenhower külügyminisztere, Foster Dulles talált ki. s amelynek lényege az. hogy a játékban az győz, aki legtávolabb merészkedik a szakadék peremére, anélkül, hogy belezuhanjon. Veszélyes játék és jó idegek kellenek hozzá, deb«5* ez a világpolitika.

Mire ezek a sorok az olvasóhoz kerülnek, a napilapok hasábjairól már dőlni fognak a jelentések a Camp David-i találkozóról. Nyilván kianalizálják majd a hírszolgálati irodák, hogy mit jelent a kormányküldöttségek összetétele, mit jelentenek az üdvözlóbeszédekben elhangzott szóvirágok és így tovább. Mi is olvastunk már egy olyant, mely jelentőséget tulajdonit annak a ténynek, hogy Begint Mose Dáján külügyminiszter és Ezer Weizman hadügyminiszter kísérik útjára, viszont Jigál Jádin miniszterelnökhelyettes nem jön. Nem egészen értjük, miféle következtetést tud az éleseszú hírmagyarázó levonni abból a tényből, hogy a politikai fontosságban egyes számú személyt a kettes és hármas számú kíséri, viszont az ötös számú otthon marad. Talán csak nem azt, hogy a kettes és a hármas fontosabb, mint az ötös? Jádinnak eddig sem volt semmiféle befolyása a kormányhatározatokra.

Ugyanez a hírmagyarázó abban lát óriási magyaráznivalót, hogy Szádátot a külügyminiszter kíséri, a hadügyminiszter nem, márpedig köztudomású, hogy Egyiptomban a hadügyminiszter a békepárti, s a külügyminiszter a háború párti. Világos, hogy ez is sületlenség.

Tény az, hogy bár Camp Dávidtól sokat várni nem lehet, mégis felkészülhetünk egy olyan közös zárónyilatkozatra, amely a megegyezés hiányát nemcsak eltakarja szóvirágokkal, de még azt is kilátásba helyezi, hogy "a magas tárgyaló felek teljes egyetértésüket fejezték ki abbeli szándékukban, hogy továbbra is közösen folytatják erőfeszítéseiket a béke felé vezető út lehetőségeinek kipuhatolása érdekében.”

S a legkomikusabb az egészben az, hogy ez tulajdonképpen Így jgaz

Valószínű, hogy ebben a kérdésben nemcsak az izráeli kormánytényezők állnak szemben a Fehér Ház elképzelésével, de az Egyesült Államok törvényhozói is. Vietnam keserű leckéje után aligha mer egyetlen politikus odaállni választói elé azzal a programmal, hogy amerikai katonákat állítsanak be egy olyan veszélyeztetett területen, mint a Közel-Kelet. Tehát hiába lelkesedne egy ilyen megoldásért feltétel nélkül Szádát, az egyiptomi elnök, erre még akkor sem kerülhetne sor, ha Izráel is akarná, persze nem is akarja. Izráel állam védekezésének egyik morális alapja az a feltételezés és az a hit, hogy nincs szüksége arra, hogy bárki is harcoljon érte, minden ellenséggel szemben meg tudja védeni önmagát. Nemcsak Begin, de érzésünk szerint még egy munkapárti — tehát a jelenleginél lényegesen kompromisszumra hajlamosabb — kormány sem fogadna el egy ilyen megoldást.

De akkor milyen megegyezés születhet egyáltalán?

Próbáljuk ebből a szempontból a nagy diplomáciai játékot játszani. Én is tudom, hogy te tudod, hogy én tudom, hogy te is tudod. Tehát ki mit tud?

Begin, az izráeli miniszterelnök pontosan tudja, hogy Szádát nem akarja azt, amit követel Begintól, nevezetesen, hogy a Jordán folyó nyugati partján egy önálló Palesztin Állam létesüljön. Szádát ettől talán jobban fél, mint Begin, de még jobban fél tőle két olyan állam, amely még a tárgyalásokon sem vesz részt azért, mert Izráel nem akar egy ilyen állam létrehozásában segédkezni. Szaudi Arábiáról és főleg Jordániáról van szó. Szádát tudja, hogy nyugodtan követelhet önálló Palesztinát,

Ha tehát valaki azt hiszi, hogy Carter Izráelre kíván nagyobb nyomást gyakorolni a tárgyalások folyamán és az engedmények érdekében, az téved. Mert, ha gyengék is a mai amerikai külpolitika irányítói. azért annyira mégsem ostobák, hogy ne tudnák, hogy a Camp David-i tárgyalóasztalnál ülő három félnek egyetlen közös érdeke mégiscsak van, ez pedig Oroszország kívül tartása a közel-keleti térségből. Tehát igenis elképzelhető, hogy Szádátra is ' nehezedik majd valamilyen nyomás és az “én is tudom, te is tudod" játék alapján az egyiptomi elnök direkt örülni fog, ha úgy mutathatja fel arab testvérei felé, hogy tett ugyan kompromisszumot a béke érdekében, de ezt amerikai nyomásra tette, mert hiszen Amerika barátsága sok mindent megér. Mert, ha ő ezt Amerika nyomása nélkül, csak úgy önmagában teszi, akkor a fejét viszi a vásárra és szinte biztos, hogy nem is hozza vissza. Ha viszont semmilyen kompromisszum nem születik, Szádát még nagyobb bajban van. mert ebben az esetben nincs más választása, mint hogy helyreállítsa a tíz hónappal ezelőtt szétzilálódott arab egységet, beismerje, hogy ő korábban tévedett, de most az egységes arab erők élére áll és hozzákezd a leszámoláshoz Izraellel.

Még Aesophus vagy Lafontaine állatmesében sem találkoztunk soha olyan példázattal, amelyben a bárány biztató és örömteli hírnek vette volna, | hogy a farkasok királyuknak választják meg, s ezentúl csakis az ó jelenlétében fogyasztják legkedvesebb csemegéjüket, a bárányhúst. Szádát hiába a legnagyobb' arab ország vezére, I977 novemberét, ha az végül is nem sikerül, arab társai nem

Vissza Indokinaba?

Lehet, hogy McGovern szenátor csupán ultra-liberális indulatain nem tudott erőt venni, de aZ is lehetséges, hogy csak hallatni akart magáról. Végre is közelednek az elnökválasztások és a hírek szerint meg akarja ismételni 1972-es teljesítményét, amire a kilátásai kétségtelenül kedvezőek. A déldakotai honatya a szenátus külügyi bizottságában a napokban azzal az elképesztő ötlettel állt elő. hogy küldjenek nemzetközi katonai erőket Kambodzsába. A cél az lenne, hogy vessenek véget az ott folyó öldöklésnek.

Kambodzsában szörnyű dolgok történnek ez kétségtelen. Talán nem árt emlékeztetni, hogy a hosszúra nyúlt, nagy áldozatokkal járó amerikai részvétel a vietnami háborúban egyebek közt éppen ennek az elkerülését célozta. Akkoriban McGovern élesen ellenezte az amerikaiak szerepét. Most viszont — ugyancsak morális | okokra hivatkozva — pontosan azt javasolja, ami ellen annak idején annyira tiltakozott.

Most ne időzzünk McGovern javaslata mögött rejlő következetlenségnél. A szenátor maga mondta, hogy prepozíciója bizonyára félreértéseket válthat ki. Erről nincs szó. Nem értjük félre a szenátort. Egyszerűen csak nem értjük. McGovern azt javasolja, hogy valaki valamit csináljon Kambodzsa kapcsán. Ugyan ki? — kérdjük, rezignált nosztalgiával, az ENSz nemzetközi békefenntartó szerepének múltjára célozva. Mert ugye. azt a szenátor sem gondolja, hogy — akár egy ENSz erő keretében — majd visszaküldjük a liukat Indokinába, hadd vérezzenek csak. mert ugyebár, nyilván nem virágesővel fogadnák őket. Minthogy arra józan ésszel nem lehet gondolni, hogy Amerika mégegyszer akár a tájára is megy Indokinának — pláne fegyveresen — nyilván az ENSz-től várja McGovern a felszabadító csapatok küldését. Ennek a meg nem kerülhető nemzetközi jogi akadálya az. hogy a Biztonsági Tanács határozata kell hozzá. Még a szenátorhoz hasonló, politikai álomkórosok sem gondolják komolyan, hogy a Biztonsági Tanácsban benn ülő Kina ehhez hozzájárulna. Aztán, ha valaminő csoda folytán — annak célszerűségétől teljesen függetlenül — csakugyan elhatároznák az ENSz erők Kambodzsába küldését, ki adná a katonát és ki adná hozzá a pénzt? És nem akármilyen összegről lenne szó.

McGovern humanista ihletésű politikai elmezavarában megfeledkezik a délkeletázsiai politikai realitásokról is. Például arról, hogy folyik a Vietnam és Kambodzsa közti határháború. amelyben jelentősen érdekelve van — és szemben áll egymással — Moszkva és Peking. A kínaiak véletlenül éppen Kambodzsát támogatják politikailag és fegyverrel. Azt a Kambodzsát, ahová a szenátor nemzetközi csapatok küldését látná jónak. Arról nem is szólva, hogy — bár politikai haszna vitatható — éppen mostanában normalizálódnak Peking és Washington kapcsolatai. Vájjon mit szólnának a kínaiak, ha McGovern humanista ötletéből amerikai hivatalos javaslat lenne, amiről szerencsére nincs szó.?

Amerikának kívül kell maradnia a kibontakozó indokínai konfliktusból, nekünk ahhoz immár semmi közünk, a kommunista államok belső ellentéteiről van szó. Oldják meg úgy, ahogy tudják. Az egyetlen —valóban humánus lépés — amit Washington tehet az az, hogy segíti az indokínai menekülteket akik egyre menekülnek Vietnamból, Laoszból és főleg Kambodzsából, mert elegük van az ottani, kommunista rendszerekből. Ezeknek a szerencsétleneknek a nehéz sorsán kell enyhíteni, őket kell a lehetőségek szerint bebocsájtani az Egyesült Államokba. Ez igazi humanista feladat sót kötelesség. Ne csörtesse tehát a szenátor az álhumanizmus véres kardját, mert azzal senkinek sem használ; sem a jobb sorsra érdemes kambodzsaiaknak, sem a nemzetközi enyhülésnek, sem Amerika érdekeinek. A saját, minimális elnöki esélyeiről, vagy akár jelöltetéséről nem is szólva.

Síit él a nagyvilág

Ha lettek volna, Hua Kuo-feng kínai pártelnök külföldi útjával eloszlatta a maradék kételyeket arról, hogy befejeződött Kínában a Mao

utódlásáért folyó hatalmi harc és azt Is, hogy a harcot Hua nyerte meg. Bár továbbra is Maora hivatkozva, de az új pekingi vezetés lényegében az ortodox Mao-vonal revíziója mellett döntött. Tegyük hozzá, hogy bölcsen. Kina két irányban aktivizálódik, hátat fordítva a Nagy Tanító nagy tanainak. Belpolitikai téren máris sokat lazítottak azon a doktrinér kollektivista falanszterrendszeren, amely a Mao-rezsimet jellemezte. Az új vezetők modernizálni akarják az ország elmaradott gazdasági berendezését és az ezredfordulóra fel akarnak zárkózni a közepesen fejlett államok színvonalára. Ennek érdekében enyhítenek az eddigi társadalmi szigoron, az erőltetett egvenlősdin, nagyobb teret adnak az egyéni kezdeményezésnek, anyagi ösztönzésnek. Az új vezetők természetesen nem gondolnak valaminő parlamentáris demokrácia bevezetésére, a szocialista berendezkedés megváltoztatására. Inkább arról van szrí, hogy Kínában úgv látszik befejeződik a fejlődés radikális szakasza. A forradalom kifutotta magát, eljött a békés, fokozatos fejlődés ideje. Nem akarnak többé Nagy Ugrást és Kultúrforradalmat.

Az új pekingi vezetők ezzel egy időben ablakot nyitnak a Külvilág felé is. Céljuk,kettős, de hátterükként egyaránt a Moszkvától való, növekvő félelem szolgál. A hivatalos szakítás oka világnézeti ellentét volt, még a 60-as évek elején. Az azóta is tartó polémiák érvei közt még mindig sokat szerepeI az ideológia. Valójában azonban, az ideológiánál súlyosabb, nemzeti ellentétek vannak a szakítás hátterében. Pekingnek területi követelései vannak Moszkvával szemben és Moszkvát riválisnak tekinti Ázsiában és a harmadikutas világban egyaránt. Ezen kívül, de ezzel összefüggésben — biztonságát félti Moszkvától. Pekingben tudják, hogy Kina mindaddig sebezhető lesz. amíg nem rendelkezik megfelelő atomfegyveres ütőerővel és egy nagyhatalom számára elengedhetetlen ipari kapacitással. Kina iparilag ma még egv közép nagyságrendű ország kapacitását sem éri el. Minthogy önerejéből nem tudja magát megvédeni egy szovjet támadás esetén, Kína barátok, szövetségesek után néz. A nyitás egvik iránya az el nem kötelezett, fejlődő országok tábora, a másik pedig a Nyugat; Amerika és Nyugaleurópa. Persze ez a nyitás ideológiai szempontból nem probléma nélküli. Pekingből a Nyugat 30 éven át elég sok radikális szólamot hallott és bizalmatlan. A pekingi "Három világ" elmélet sem igen tetszik a világ nyugati felében. Másrészt Nyugaton — a növekvő szovjet fegyverkezéssel a háttérben — egyre jobban felismerik egy leradikalizálódott Kínában rejlő, potenciális politikai és katonai lehetőségeket Moszkva féken tartására, ellensúlyozására. Ez az oka annak, hogv — bár érthető fenntartásokkal — a nyugati országok, közte Amerika, ott tartják a politikai kártyák közt a kínai ",adut", Moszkva nemtetszése közepette. Ebben a politikai erőátcsoportosulásban igen nagy jelentősége van a japánkínai barátsági szerződésnek, amelyet nemrég írtak alá Pekingben. Kína és az ipari világhatalom Japán közeledése, barátsága aggodalmakat váltott ki Moszkvában, ami érthető is. A Szovjetunió mindig rettegett egv kétfrontos . háború lehetőségétől. Moszkva agresszív világpolitikájával, fegyverkezésével elérte azt, amit el akart kerülni: a Szovjetunió bekerítését. Nyugaton Európa és Amerika, Keleten Kina és Japán kerülnek lassan közös táborba. Bár sok köztük még az ellentét, az alapvető érdek — Moszkva fékentartása — azonos. A fejlemények Uyen alakulása kedvez az Egyesült Államoknak. Ilyenformán, — bár Pekinget egyáltalán nem tartjuk politikailag, világnézetileg szobatisztának — mégiscsak örülnünk kell, hogy a kínai Izolációs politika a múlté és Peking bekapcsolódik a világpolitika vérkeringésébe. Amerika teendője és érdeke, hogy segítse Kína gazdasági fejlődését és bátorítsa a belső átalakulását, csakúgy mint Peking orientálódását — a helyes leányban.

«k I ,Sr. August

M I I ■ ■ I ■ ■ P.O.Box lo3 4 registration No. 1373.

l^l\Ymm |\| I I |^ I I s:;.rn,,ta*’