Menora Egyenlőség, 1978. július-december (17. évfolyam, 714-738. szám)

1978-09-02 / 722. szám

8. oldal

MENÖ1A * I97S

r 2.

40

hal-l m

eg

Karinthy Friyyaa

1938 augusztus 29-én, agyvérzés következtében meghalt Karinthy Frigyes. Az azóta eltelt 40 év egyetlen, szinte hiábavaló, egybefolyó kísérlet volt arra, hogy életművét kiértékeljék és helyét meghatározzák a világirodalomban.

A világirodalomban, mondjuk. Mert ahhoz már kétség sem férhet, hogy Karinthy messze kinőtt nemcsak kortársai, de az egész Magyarország irodalmából. Ha szerencsésen születik, angol vagy francia nyelvterületen már régen elkönyvelték volna az írás örökké élő klasszikusai közé. Egy kis nép nyelvén alkotott, s úgy tűnik, munkái lefordithatatlanok, vagy legalábbis évtizedekig, évszázadokig kellene várakozni, amíg egy újabb ugyanolyan zseni születik, mint ó, s az talán képes lenne az ó műveit világnyelvekre átültetni.

Az igazság az, hogy Karinthyt kevesen ismerték és kevesen ismerik. Nincs olyan év,/ hogy két-három új kötete meg ne jelenne; a magyarul olvasó emberek szinte bibliaként forgatják minden kötetét, s mégis, csak kevesen tudnak a mélyére hatolni. A közhiedelem még mindig kiváló humoristaként könyveli el. Pedig Karinthy nem humorista. Saját meghatározása szerint, humorista nem az. aki viccel, hanem az, akivel viccelnek. E meghatározás szerint talán tényleg

lehetne humoristának minősíteni; a valóság az, hogy Karinthy minden leírt szava véresen komoly. Élete tervezett nagy művét nem valósította meg. Új encyklopédiát akart írni. Hitte és tudta; szagaink, ismereteink, gondolkodási rendszerünk elavult; mindent át kell fogalmazni. Az egész világot újból kell kezdeni, s akkor talán értelmet lehet adni neki, helyére lehet állítani a dolgokat. Mindaz, amit csinált, tulajdonképpen ennek az encyklopédiának volt egy-egy címszava. Ezért lehetetlen ót az irodalomtörténetbe besorozni, ezért nem lehet meghatározni: drámaíró volt-e vagy költő, pamfletiró vagy filozófus. Egy biztos; aki Karinthyt valóban érteni akarja, annak fel kell készülnie arra, hogy minden másképpen van és nem úgy kell gondolkodni, mint ahogy ó gondolkodik, hanem kisérni kell a mestert gondolatmenetének különös, kiszámíthatatlan buktatói között, amik azonban végülis ahhoz a célhoz vezetnek, ahová hagyományos logikával eljutni nem lehet.

Nem feladatunk, nem is valósítható meg, hogy néhány sorban összefogó képet adjunk róla. A sikerekben gazdag élet végső fokon szerencsétlen volt. Mint írtuk, szerencsétlenül született; de lehet, hogy szerencsésen halt meg. 1938 nyár végén. így halálával megspórolta magának azt, hogy halálba

hajszolják, vagy halálba küldjék. Az 1938 után következett izmusok közül egyik sem

adott volna kegyelmet Karinthy Frigyesnek. A Martino les című verses elbeszélése például a háború előtt csak kivonatosan jelenhetett meg, lázító tartalma miatt. A Hajóhinta című kis elbeszélése viszont, melyben arról ir, hogy a hajóhintát (melyben ő ül) — noha ki akarna szállni —, egyre szédületesebb tempóban lökdösi kétoldalról a zergetollkalapos és a micisapkás, — 1945 óta nem jelenhetett meg Magyarországon. ó pedig megalkuvásra nem volt hajlandó. Élete vezérgondolata: egyik versének halhatatlan sora: Inkább egyenek meg a férgek, semhogy a férget megegvem.

Méltatás helyett inkább egykét részlet a 40 éve halott és egyre inkább élő Karinthy műveiből:

Reggel erősen sütött a nap és Balogh Lajos fintorogva, mérgesen pislogott, mikor leért az uccára.. Nagyon élesnek találta a napfényt, a gyomra is émelygett a sonkacsülöktől, amit reggelenként evett. Kabátját, ezt a furcsa kabátot begombolta elől; eredményesen felhajtotta a nadrágját. Minden ruhadarab egészen korrekt és elegáns volt Balogh Lajoson: hangsúlyozottan divatszerű, alkalmazkodó. A szabó, mikor mértéket vett, élénken és gyakorlott hangon diktálta segédjének a számokat: saccoöltönyről és zsakettről beszélt, élénken vitatkozott róla, hogy egysoros vagy kétsoros legyen és egyéb ilyen részletekről. Mikor a derékhosszúságot diktálta, olyan udvarias és természetes volt a hangja, mintha soha életében olyan háthosszúságot nem látott volna, ami legalább negyven centiméterrel hosszabb ne lenne a mellhosszúságnál; gyakorlott és minden meglepetéstől vagy csodálkozástól ment szavai úgy körülírták az esetet, hogy az ember azt hihetette: a legújabb párizsi divat a felsőkabátot hátban egészen bőnek és lötyögősnek írja elő és nadrágban az idén kizárólag hetvencentiméteres hosszúságot hordanak. És csinált Balogh Lajosnak szabályos saccót és őszikabátot: a gomblyukak legújabb divat szerint, horgosán körülvarrva, az ujjak alul bővülnek, a gallér erősen kihajtott, a mellény gallértalan. Oldalzsebet is csinált, saccóban az idén megint divat és hátul, a kabáton akasztó volt, alatta selyemszalag, mint ahogy egy rendes, divatos sacco-öltönynél már illik. Minden megvolt a ruhán, rávarrva, ráragasztva, beillesztve: és az, hogy az egész kabát, mikor az ember kézbe vette, valami értelmetlen, formátlan, képtelen rongydarab volt, mert nem volt kabátalakja: az a körülmény e kínosan korrekt és tökéletes részletek mellett valami olyan dologgá lett, amiről nem lehet beszélni, mert nem tartozott a tárgyhoz: a tárgy pedig az, hogy ez a kabát tényleg a legújabb divat szerint készült. Balogh Lajos ehhez a ruhához kifogástalan fehérneműt és gyémántos garnitúrát hordott; hozzászokott, hogy az emberek dicsérjék a gombjait és a nyakkendőjét és volt olyan, aki megkérdezte, ki a szabója. Balogh Lajos lassanként hozzászokott, hogy ő elegáns ember.

Ahhoz is hozzászokott, hogy vele mindenki végletekig udvarias és előzékeny. Az uccán megálltak az ismerősei, kezeltek vele és szinte túlzottan érdekelte őket minden, amiről beszélt. Ha valami vitába beleszólt: a kávéházi asztalnál udvariasan elhallgatott mindenki és végighallgatták. Mindenki kedves és jó volt hozzá: eléje tették a gyufatartót, rásegítették a kabátot. A viccein hangosan nevettek. Mindehhez hozzászokott, de valami kényelmetlen és fanyar íz maradt benne e jelekből, öntudatlanul: maga se tudta, mi az./Egy időben nőkkel kezdett foglalkozni: az, ami hozzájuk vitte,

kezdetben csak valami bárgyú, remegő és tompa ösztön volt; ismeretlen hatalmú, elérhetetlen és nagyszerű istenség felé emelkedő állati imádat. De meglepetve tapasztalta, hogy az istenség, legalább látszólag, nem is elérhetetlen: a nők mosolyogva néztek rá, épp olyan kedvesen és udvariasan beszéltek vele, mint a férfiak. Sőt megtörtént, hogy vele szívesebben beszéltek, mint szép, sudár férfiakkal: pedig nem volt még csak jó causeur se. Ehhez is hozzászokott hát és cinikusan viccelődve és fölényesen beszélt a nőkkel, mint az éjjeli mulatóhelyek habitüéi. De ebből is valami keserű íz maradt vissza, amiről nem tudott számot adni magának, de ami keserűvé, aztán hetykévé tette és érthetetlen módon gyanakodóvá. Hangosan és kihívóan beszélt, belevágott más emberek szavába, nem tűrt ellenmondást: a vitákat két szóval elintézte és elutasítóan hozzátette: passz. Lármázott a pincérekkel,

mindenből közkérdést csinált és fenyegetően szembehelyezkedett mások véleményével. Egyszer a színházban valaki lehajolt a kalapjáért és meglökte: ekkor elvörösödött, felugrott és rikácsolva, gorombán rákiabált a hatalmas termetű, szőke úrra, hogy miért nem vigyáz. A szőke úr zavartan mosolygott, bocsánatot kért, emelgette a kalapját. Balogh Lajos még vörösebb lett és a torkára gyűlt a tajték: még gorombábbat akart mondani, de nem lehetett. Rettenetesen gyűlölte azt az embert: szerette volna megfojtani, kikarmolni a szemét.

n.

Felment a hivatalba és délután kettőig ült a kényelmes bőrkaros szék tág öblében. Azután egy előkelő Andrássy-úti étterembe ment ebé-A PÚPOS

delni, de semmi sem ízlett neki. Majd a kávéházban lóversenyekről, színházakról, nőkről beszélgetett néhány hivatalnok-társával, újságírókkal. A szokottnál is izgékonyabb és fanyarabb volt ezen a szép, langyos őszi napon. Bántó maliciákat mondott mindenkiről, aki szóbajött; válogatott a szivarokban. Estére szabadjegyet szerzett magának a színházba, hogy valamivel elüsse az időt. Színház előtt sétált a körúton, az ismerőseivel megállt néhány percre. Szidta azt a darabot, amit tegrapelőtt láttak együtt valakivel: ostobaság, mondta, a ‘férj megbocsát egy ilyen bestiának — egyszerűen gyávaság, mondta.

Az affér az Aréna-úton történt, egy kávéház előtt.

Valamelyik ismerősével sétált arra, öt óra lehetett. A kávéház terraszán egy kisbajuszú, barna úr ült, szép hölgy társaságában. Balogh Lajos torkába megint felgyűlt a keserűség: valahonan ismerte a hölgyet és a barátjának elég hangosan megjegyzést tett rá. A következő dolgok egy félperc alatt történtek. A barna úr nyugodtan megfordult és rájuk nézett.

— Ennek a púposnak járt a szája? — mondta, kérdően a nőre nézve és egyenesen rámutatott Balogh Lajosra.

Balogh Lajos elhült Csodálatos, de még sohasem mondták ezt a jelenlétében. Balogh Lajos életében először hallotta, úgy bevallottan, hogy ő púpos.

De nem sokáig tűnődhetett ezen az új szenzáción: a következő pillanatban hatalmas pofon csattant el Balogh Lajos arcán: az arcához kapott és életében először érezte, hogy az az arc, amit most a Dofon felhevített, milyen lötyögős, ráncos, formátlan valami.

Azután zavarosan hallott még hangokat, valaki lármázott, mintha ilyesmit beszélt volna: „pfuj, szégyen gyalázat, egy nyomorékot megütni, nem szégyenli magát?“ Megpróbálta, hogy ismételje magában ezt a mondást és dadogó szájjal, hülyén meredt arra, aki megütötte. De nem tudta őszintén érezni, amit mondani akart. Hideg, kicsit durcás, de szép férfiarc nézett rá. Aztán ő lassan és támolyogva ment előre az úton: valakik mentek el mellette, beszéltek hozzá, mintha heccelték volna. De ő csak legyintett: kiálló pofacsontja határozottan égett és fájt az ütéstől.

Egyszerre egyedül maradt, később jutott eszébe, hogy néhány embertől elkezelt. Körülnézett: a Thököly-út végén járt, hol apró munkásházak kezdődnek és gyárfüst terjeng. Hoezszú kerítések mellett baktatott: egyszer kifogyott alóla a kövezet és egy tócsa mellett megállt. Az őszi alkonyat finoman permetezett: a púposnak eszébe jutott az arca, mert még mindig fájt: lehajolt és megnézte a tócsa vizében. De azonnal elkapta a fejét: riasztó, ostoba kép nézett vissza arcába — először látta az arcát így. A felöltője széle beleért a vízbe: a púpos lassan, gondolkodva levetette felöltőjét és nézte.

Nézte ezt a furcsa felöltőt, a korrekt gombokkal és az oldalzsebekkel, amiből selyemkendő csücske állott ki. Micsoda pokoli gúny volt, kinek a gonosz, kegyetlen tréfája ez a kabát, amit az ő testére szabtak? Eszébe jutott, gyermekkorában a fiúk egy dinnyének kifúrták a belét, szemet, szájat, orrot rajzoltak rá, emberfejet csináltak belőle: még monoklit is tettek a szemére. Egyszer meg valaki egy majmot felöltöztetett frakkba és a cirkuszban mu- • togatta. A púpos riadan nézett körül: mintha felharsant volna valahol az a hahota, amit akkor a cirkuszban keltett a majom — és amit azelőtt és azóta nem hallott soha eddig. Lehetséges ... lehetséges ... lehetséges volna...

hogy mindez csak tréfa volt... hogy őt csakúgy felöltöztették ... mint más embereket... és beszéltek vele... és rámosolyogtak... és aztán, mikor gőgösen és kihúzva magát elfordult ... akkor kitört a hahota...

Most jött rá, hogy mindig gyűlölte a ruháit. Mintha hályog esett volna le a szeméről! Hiszen ezek nem neki való ruhák! Velazquez képei jelentek meg előtte, amiket nőkkel csacsogva és szellemeskedve nézegetett pompás múzeumok csarnokaiban. Látta a törpe púposokat, a király bolondjait, bohóc-sipkával, furcsa, rojtos-bojtos bársonynadrágban, piros zekében. Szegény, bolond, kijátszott púpos — valaki álmában leszedte róla ezeket a ruhákat, amiket rászabtak, amik neki valók voltak — és az udvaroncok ruháit adták rá, hogy mindenki kacagjon, mikor illegve végigmegy az uccán.

Azt hitte, megreped a halántéka, úgy elöntötte a szégyen — futni kezdett, a tócsa szélén otthagyta az őszikabátot. A gyerekek megfordultak utána és sikongva rámutogattak: nini, púpos, mondtákj Megállt és félszeg, hülye mosollyal nézte a gyerekeket. Apró, piszkos boltok ajtajában legények álltak — tisztelettel elódalgott mellettük és sóváran végignézte termetüket. Egy boltajtó fölött a nevét látta: Balogh Lajos — de nem csodálkozott rajta — milyen ostoba dolog, lám, persze, hiszen ez nem az ő neve: itt van az igazi Balogh Lajos, aki egy ép ember — neki csúfságból és gonosz tréfából adták ezt a nevet — nevet adtak neki, komoly, igazi nevet, vezetéknévvel és keresztnévvel, mint az igazi embereknek — holott neki nincs neve.

Mind hosszabb és hosszabb kerítések következtek: beesteledett. A púpos egyszerre megállott, körülnézett, leült egy padra. A kerítés mögött verkli szólt. Előtte, Soroksár felé, már mezők és vetések következtek. Az égen halványan kiütköztek a csillagok és közvetlen közelében egy tücsök szólalt meg: valószínűleg a kerítés alján serkedő fűből. A verkli ezt játszotta: „A faluban a legárvább én vagyok ...“ a púpos elandalogva hallgatta a nótát és most végre sírni kezdett Felnézett az égre, mely barátságosan és lágyan takarta be őt, éppen úgy, mint a nyomorult kis tücsköt és a roppant hegyeket. Maga elé nézett és egy görbe, nyomorult fát látott sok más, egyenes fák közt; ott állt és friss, zöld iszalag futott rá, veréb ült az ágai közt és a méhek és darazsak sem kerülték el. Kitárta vézna karját a lebukó nap felé, mely fényt és meleget árasztott rá, éppen úgy, mint másokra — beszívta a levegőt, mely lágyan, békésen folyt be tüdejébe, nem bánta, hogy ő púpos, de nem is mondta, hogy nem az. Üjra egy tócsa fölé hajolt — és a víz barátságosan nézte őt; púpos vagy, mondta neki nyíltan és őszintén, de nem nevetett és nem haragudott Púpos vagy, mondták a fák barátságosan, mint ez a púpos fa itt te szegény, szegény púpos. Gyere, szomorkodj bátran, szabadon, amiért ilyen nyomorult vagy, gyere ülj le ide, sírd ki magad, van rá okod. Sírj, sírj, te szegény, szegény, szegény púpos. Sírj, teneked szabad, senkinek annyira nincs joga sírni: a gonoszok és rosszak el akarták venni a könynyeidet a te édes, egyetlen könnyeidet, mikor egyebed sincs, csak az, hogy sírhatsz. De jött egy jó ember, aki visszaadta. Sírj, semmid sincs és nekik mindenük: sírj, a világra szenvedni és gyötrődni születtél és arra, hogy mások felüdüljenek s örüljenek, hogy nem oly nyomorultak, mint te: mások, akiknek gyönyöröket és mámorokat nyújt az élet, míg neked csak nyomort és szégyent adott, mindhalálig. Sírj, sírd ki magad, te szegény púpos, úgy-e jó, úgy-e édes?

A púpos hallgatta a fákat és most már úgy zokogott, hogy egész teste vonaglott bele: egyetlen, forró vágy olvasztotta szívét — csókolni szerette volna, soká és sírva, a kezet, mely ma délután megütötte őt.______________

1 932-bsn Hitler

uralomrajutisa •lőtt I «vv«l •zt (rta a na'eizmusről

Ha egy világ- és nemzetmegváltó politikus olyan alkotmányt javasol, amelynek törvényei szerint minden kilencedik embert hétfőn délelőtt be kell kenni szilvalekvárral, és szavazati jogot csak tüsszentőpor ellenében szerezhetnek a géplakatosok, akkor én ezt a pártprogramot figyelemmel elolvasom, és gondolkozom rajta, mert ezt az alkotmányt még nem próbálták ki, és ez illető talán rájött, hogy a haza és emberiség boldogulása szoros összefüggésben van a tüsszentőporral, a szilvalekvárral és a géplakatossal.

De a Hitler-féle részletes programot és annak legújabb magyar változatát nem olvasom el, mert a cikkelyek címébd azt látom, hogy országok és társadalmak betegségét a nemzeteknek egymással szemben való fegyverkezésével, polgári jogok megszorításával, faji különbségek törvénybe iktatásával, kasztrendszerek életbe léptetésével, az alkotmány törvényei alá tartozó alattvalóknak rémítgetésével és fenyegetésével akarja meggyógyítani. És ezeket a dolgokat, különkülön és együttvéve, nem azért vetem el, mert elvi gyűlölet él bennem minden erőszakkal szemben (általában nem is mondhatnám), hanem egyszerűen nem érdekelnek, mert ezeket évezredeken át számtalanszor kipróbálták, és soha nem gyógyítottak meg velük semmit, és soha nem vitték élőre a rend és öröm és boldogság utópiáját senki számára, csak nagyobb bajokat és zavart csináltak az eredendő betegség tetejébe. _____ _______

A Jó TANULÓ FELEL

A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek : ő a középen, a jó tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál : — szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet. „A Steinmann miért tudja megtanulni?” kérdezi otthon harminckét apa harminckét fiútól. „Kérd meg a Steinmannt, hogy magyarázza meg”, mondja az apa és a fiú valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna. Matematikai lapokba dolgozik és titokzatos szavakat tud, amit csak az egyetemen tanítanak. Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a biztos, az az egyedül helyes, az az Abszolút. Steinmann felel.

Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt, halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia Rémuralom történetét olvastam, mikor a Conciergerie foglyai közül előszólítják a halálraítélteket: mindig így tudtam csak elképzelni. Az agyak utolsó, véres erőfeszítésben kapkodnak lélegzet után — még van két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a mértani haladvány tételeit. Tanár úr, én készültem, mondja az ember magában. Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé, mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merően szembenéz a tanárral, szuggerálja. A harmadik, idegember, egész elemyed és behúnyja a szemeit : hulljon le fejére a bárd. Eglmayer az utolsó padban egészen elbújik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszönöm szépen, nem tud semmiről,őt írják be a hiányzók közé, törüljék ki az élők sorából, őt felejtsék el, béke poraira, ő nem akar résztvenni a közélet küzdelmeiben.

A tanár kettőt lapoz, a K betűnél lehet — Altmann, aki az év elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az elhamarkodott lépést. De aztán nagyot lélegzik : egyszerre megállnak és a tanár becsukja a noteszt.

Steinmann ! — mondja egész halkan és kivételesen.

Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann gyorsan feláll — a mellette ülő gyorsan kiugrik a pádból, szerényen és udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a pádból: taint egy testőr, néma és mellékes, dekorativ szereplője egy nagy eseménynek.

Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre és összetett ujjakkal gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát és sebesen törülni kezdi táblát; ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel azt akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, míg a felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráért gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére és letőrüli a táblát.

— Hát — mondja a tanár és elgondolkodva húzza a szót — majd valami érdekes példát veszünk ...

A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenwel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbűvöli a grófot s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.

— Vegyünk egy kúpot... — mondja a gróf.

— Egy kúpot — mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtan lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen és megbirkózom vele.

— különben — mondja a tanár hirtelen — vegyünk inkább égy csonka gúlát.

— Csonka gúla — ismétli a jó tanuló, ha lehet, még értelmesebben. ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni — csak le van vágva belőle egy másik gúla.

A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokoulélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciál-egyenletek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése. A jó tanulónak be sem kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be tudja fejezni?

A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy még egyszer összenézzen vele és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő és hogy mit kellett. volna felelnie.