Menora Egyenlőség, 1978. július-december (17. évfolyam, 714-738. szám)

1978-09-30 / Supplement

ROKONAIKNAK. BARÁTAIKNAK, KEDVES VEVŐIKNEK KELLEMES ÜNNEPEKET ES BOLDOG ÚJÉVET KIVAN ALLÉN & TIBY'S BAKERY ALLÉN SPIEGEL ÉS CSALÁDJA KENT TIBOR ÉS CSALÁDIA 1128 EGLINTON AVLW. 781 8853 HIGH PARK TRAVEL CENTRE BARÁTAINAK ÉS ÜGYFELEINEK KELLENES ÜNNEPEKET ÉS BOLDOG ÜJÉVET KÍVÁN 19M ÍLOOR ST. w. (jeoige Morgan- 533-8235 - 533-8417 tulajdonos tanan naio Barátainak és ismerőseinek Boldog Új Évet és Kellemes Ünnepeket kíván COLUMBIA LUMBER Mr. & Mrs. KAROLI Folytatás az előző oldalról — Nem. ez nem a németek módszere egyik sem. Gázkamra — angol propaganda. Tarkólö­vés — orosz kivégzési mód. Kü­lönben, majd megtudják rövi­desen sorsukat! — Ezzel sarkon fordult és otthagyott bennünket. I bennünket. Falfehéren bámultunk egy­másra. Mégis igaz lenne? Nem tudom megmagyarázni miért, egy levélborítékot láttam magam előtt. Pár hónappal az­előtt kaptuk vissza. Egyik brünni rokonunkhoz volt cí­mezve. A címzés áthúzva, a bcÉ rítékon lakonikus rövidséggel ennyi: Jude! mit transport abge­­reist. Olyan hirtelen és váratlanul jött az elszállításunk, hogy még anyámat és húgomat, kik akkor még a nagykátai gettóba voltak zárva, sem tudtam értesiteni. Apámat, mint megbízhatatlan kommunista, angol-barát stb. még áprilisban, pár héttel a német megszállás után gyűjtő­táborba vitték. Most mindig csak arra gondoltam, mi lesz. ha a nekem címzett levél a fenti szöveg magyar változatával kerül vissza anyámékhoz. “Zsidó! szállítmánnyal el­utazott." Azt hittem Pest me­gyében ők biztonságosabb he­lyen vannak, az ő elszállí­tásukra már nem fog sor kerülni. De sajnos tévedtem. Sohasem tudtam meg, kaptak-e hírt felőlem, mert nem sokkal később őket is elvitték Nagy­­kátáról Monorra, majd elnyelte őket is, annyi sok százezer és millióval az “angol propaganda" az auschwitzi gáz­kamra és krematórium. Az út Karcagtól Szolnokig két óra személyvonaton, egy óra gyorssal, most mégis 24 óráig tartott, pedig délután 6 órakor már mind bent ültünk a marhavagonokban. Igen kí­méletesen, csak 65 személyt szorítottak egy kocsiba. Fel­tűzött szuronyú, élesre töltött fegyverű csendőrök vették át a kíséretet, a vagonok ajtaját gon­dosan lezárva. Nagyon meleg volt. úgyhogy többekről lekerült a dupla ruha mire megérkeztünk a szolnoki cukorgyár közelében lévő vasúti vágányra. A mi kocsink sorban a második volt. Feszúlt fi­gyelemmel hallgattunk. Odakint őrült kiabálás, gépfegyver csat­togás. Német és magyar ve­zényszavak. Egy erélyes kéz megrántja vagonunk ajtaját. Nyilvánvalóan azt próbálta ki. hogy elég erősen tart-e a zár? Lövés dördül. Majd egy irtózatos velőtrázó sikoly. Ki­abálás. — Segítség! Orvost! — Zsidó kutyának nem kell orvos! Dögöljetek meg mind valamennyien! Sírás, jajgatás, bot-ütések zaja hangzik fel hozzánk. Nem merünk szólni, halálsápadtak vagyunk és úgy érezzük, nem fog soká tartani, mert itt a vég. Mennyi idő telt el? Egy fél óra. egy óra? Vagy egy egész örökkévalóság, — magunk sem tudjuk. Az ajtó zórren. majd hangosan kicsapódik. Két­­három német egyenruhás katona és magyar csendőrök csoportja látható. A csendőrök vállán fegyver, kezükben gumi­bot. Egy középtermetű, fekete bajuszú, sötét tekintetű, mar­cona kinézésű Németh nevű csendőr, ki a nagyváradi depor­tálásoknál már a kellő gyakor­latot megszerezte és szadista hajlamait most itt kielégíthette. Élet és halál ura volt most ő és ennek biztos tudatában intézte hozzánk szavait: — Zsidó kutyák ide hallgas­satok! Mától kezdve nem vagy­tok magyarok! 3 perc időt adok. Dobáljátok ki csomagjaitokat és kabátjaitokat. Nem maradhat senkin csak egy ruha. írást, ceruzát fényképet, pénzt, állam­polgársági okmányt, mindent adjatok ki, mert személy szerint mindenki át lesz motozva és akinél csak egy fillért, vagy egy darab klozett-papírt találunk, úgy jár, mint azok a társaitok. SZOLNOK 1 9 4 4 akik ott fekszenek átlőtt fejjel az árokparton. Jól megértsetek! Mindent leadni, — csak egyet nem. Bicskát, zsilettet, borotvát tarthat magánál mindenki egyet, azzal megölhetitek magatokat. Legalább előbb jut­tok a mennyországba — ha,-ha­­ha. Kajánul felnevetett. Dermedten hallgattuk a szónoklatot, de nem sokáig, mert működésbe léptek a pribékek gumibotjai és rásu­hintva a legközelebb állóra, biz­tatták: — 3 perc! Gyerünk! Gyerünk! Gyorsabban! Repültek a csomagok, a gon­dosan összekészített útipoggyá­szok, élelmiszerek, retikülök, kabátok. Közben szorgalmasan működött a gumibot. — Letelt a 3 perc. kutyák! Az ajtó ismét ránk csapódott. Mit csinálnak vajon? A félelem­nél is erősebb volt a kíván­csiság. Odalopódzkodtam a rá­csos ablak mögé és lestem kifelé. Láttam, hogy a kofferek tar­talmát mind egy halomba öntik. A jobb ruhákat, prémmel dí­szített kabátokat, füstölt húst. szalonnát, szappant félreteszik. Volt olyan bőrönd, amit ki sem nyitottak, tartalmával együtt félretették. A fényképeket, írásokat egy halomba gyűjtötték és meggyújtották. Izgatottan meséltem a látottakat. Az ajtó ismét feltárul. A gumibotos csendőrök újra működnek. — 3 perc! A csomagokat fel­szedni! Ne nézzétek, hogy me­lyik csomag kié! Odabent majd el osztozkodtok! Mindenki annyi csomagot vesz fel amennyit elbir. Indulás! Gondolkozni nem lehetett. Ugráltunk le a magas vagonról, amilyen gyorsan csak tudtunk. Az öregebbeknek bizony nehezebben ment. de egy ta­szítás. vagy egy gumibotos fi­gyelmeztetés a csendőr részéről és már ők is lent voltak. Csomagokkal megrakodva el­indultunk és 2-300 méterrel beljebb már várt bennünket a kínok első állomása, a szolnoki cukorgyár egyik munkás-épü­letének szögesdróttal körülvett része. Az épületet mély futó­árok vette körül. A futóárok és drótkerités között, mindjárt a bejáratnál halottak feküdtek. Volt olyan is, aki lepedővel le volt takarva, de a legtöbb viasz­sárga arccal, nyitott szemekkel meredt felénk. Az egyik halott­ban borzalmas érzéssel ismer­tem fel egy Balogh nevezetű karcagi szabómestert. Karjából még akkor is csörgött a vér. Ugyanazzal a szállítmánnyal ér­kezett, mellyel mi. 0 az első vagonban volt. Már akkor háromezren voltak a kb. 500 munkás befogadására készült épületben. A termekben való elhelyezkedé­sünkről szó sem lehetett. Szigorúan kiadták a parancsot, hogy a már régebben itt­­lévókkel beszélni nem szabad. Kijelölt helyünket elhagyni, — nem szabad! Kérdezni semmit, — nem szabad! Ha meg­szólítanak. — felelni kell! Vi­szont megszólítani zsidónak (kutyának) sem rendőrt, sem csendőrt, sem semmiféle hiva­talos személyt (embert). — nem szabad! A parancs ellen vétők első, legkisebb büntetése: 25 bot­ütés. Második büntetés: kikötés. Harmadik (de nem a legsú­lyosabb): azonnali agyonlövés! Nekiláttunk kiválogatni hol­mijainkat. Kisfiamnak a rajta lévő ruhán kívül még két kis nadrág, átmeneti kabát is maradt. Nekem szintén még egy ruha (a tilalom ellenére rajtam volt kettő) egy kabát, harisnya, a lábamon egy fél­cipő. Az élelmiszerfélékből sajnos csak a süteményfélék és egy kis fdtíott kalács maradt, a többit a zsírt és füstölthús félét, elraboltál*. Sajnálam, hogy anyám kötötte meleg szvet­teremet és kisfiámét elszedték. De hát —, ki tudja, lesz-e rá szükség? Az épület közvetlen szélét, az ereszcsurgást már elfoglalták a “szerencsésebb" előttünk jövők. Mi a járdán túl helyezked­hettünk csak el. Természetesen a puszta földön. Újabb parancs. 5 perc alatt mindenki foglalja el a helyét és feküdjön le. (Nagy haladás, már nem 3 perc.) Kisfiámat belecsavartam egy plédbe és lefektettem. Fáradt volt szegényke. Rövidesen el is aludt. En is mellé feküdtem. Az idő este hűvösebbre fordult. Lassan permetezni kezdett az eső. majd mind sűrűbben és sűrűbben hullott az égi áldás. Szerencsére a piros plüss ágy­takaró is megmaradt. Ezt még magunkra terítettem. Alattunk tócsában állt már a víz. Most láttam csak. hogy milyen rossz helyet választottam, épp egy mélyedést. A terítő is átázott, a piros lé arcunkra és ruhánkra folyt. Halálosan fáradt voltam. Elaludtam. Nem is tudom, mikor állt el az eső. Másnap. Hajnali ébresztő. Újabb csomag-vizsgálat. Akinél a legcsekélyebb pénzt, értéket, írást stb. stb. találnak: első bün­tetés: 25 botütés. nagyobb érték esetében: agyonlövés. A vizsgálat nem ért el hozzánk, mert újabb vonat transzport érkezett Mezőtúrról és Szarvasról. A júniusi nap forrón sütött. — Kalapot le! Kendőket le! Ha rendőr, csendőr, vagy más hivatalos személy ér a köze­lünkbe, felállással kell tisz­telegni! Ez a parancs átlag minden 10 percben elhangzott. A forróság kezdett elviselhe­tetlenné válni. Megengedték, hogy kannáinkba az épületben lévő vízcsapból vizet hozzunk. A kalács fele elfogyott. Az éjjel átázott ruháink is megszáradtak a napon. A gyerek éhes volt. Adtam neki a süteményből. Egyre újabb és újabb transz­portok érkeztek. Az udvaron újabb és újabb embersorok keletkeztek. Szép derűs idő volt. Remélhetőleg az éjjel nem fog megint esni és nyugalmunk lesz. Enni. úgy látszik nem ad­nak. de még mindenkinek van valami a hozottból. A tűző naptól, egész napi fel­állás, leülés, parancs hallgatás, ütlegelés után fáradt mindenki. 9 óra. Ismét hallatszik a parancs. — Öt perc alatt elhelyezked­ni! Csend! Aludni! Már félálomban vagyok, amikor előbb halk nyöszörgés, hörgés. sikoltozás zavarja meg a csendet. — Orvost! Orvost! Jaj meg­halok. Nem akarok meghalni! Átkozottak! Mit tettetek velem? Borzalmas kín. Nem bírom! Nem bírom tovább! Kutyák! Kutyák! Ti vagytok a kutyák, átkozottak! Jaj! Mentsetek meg! Vagy lójjetek le! Nem bírom, nem bírom a kínt tovább! A hörgés és hisztériás kiál­tozás egyre hangzik. Nem messze tőlem, de mozdulni nem mer senki. Német szó üti meg a fülem: — Mi történt? Magyar rendőr hangja: — Semmi, csak öngyilkosok lettek. Az ember már meghalt. Az asszony még hörög, de a lánnyal úgy látszik nehezen bír a méreg. A német tiszt hangja a lány­hoz: — Mit tett? — Megmérgeztem magam! — Miért tette? — Mert nem akarok kutya lenni, félek tőletek, úgyis meg­öltök. — Ki mondta ezt? — Nem kellett ezt senkinek sem mondani. Látom én magam is. de mindenki tudja. De jaj, nekem már végem van. Ha olyan jó, akkor most segít­sen. Nem akarok meghalni és úgy félek a haláltól. — Hány éves? — Tizennyolc. — Kár magáért. Nem kellett volna félni. Ostobaság, hogy úgy félnek tólúnk. Nem va­gyunk mi ördögök. Nem akarunk mi maguktól semmi rosszat, higgye el. Tizennyolc éves korban nem szabad az élettől így elfutni. — Hallgasson! Orvost... or­vost... nem birom már sokáig... hóhérok,... átkozottak legyenek az idők végtelenségéig... meg­halok... én már úgyis meg­halok. Isten, ha vagy, bosszuld meg a halálomat... — Vigyék a lányt a kór­házba! Hozzanak hozzá orvost! — hangzik a parancs. Egy testet emelnek. A rendőr hangja: — No, ezt ugyan csak az árok szélére vihetjük. Meghalt. Megint eggyel kevesebb. Ez sem átkozódik már többet. Most legalább kedvére vesze­kedhet az Istennel. Csend borul ismét a táborra, de nem az emberi szívekre. Másnap szétosztják az ön­gyilkosok ruháit. Egy gyógy­szerész házaspár és a lányuk volt a három öngyilkos. Folytatás a kővetkező oldalon MINDEN KEDVES BARÁTJÁNAK, AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓ EGYESÜLETEK ÉS HITKÖZSÉGEK VEZETŐSÉGÉNEK ÉS TAGSÁGÁNAK, A MENÓRA MINDEN OLVASÓJÁNAK* BOLDOG ÚJÉVET ÉS KELLEMES ÜNNEPEKET, . •' IZRÁEL ÁLLAMÁNAK PEDIG BÉKÉT KÍVÁN Vl BÁLLÁ ERZSEBET KEDVES VEVŐIKNEK, ISMERŐSEIKNEK. ROKONAIKNAK ÉS BARÁTAIKNAK SZERENCSÉS, BOLDOG ÚJ ÉVET ÉS KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNNAK ELECTRA AUTÓ ELECTRIC LTQ 208 Gerrard St. East TULAJDONOSAI MESSERSCHMIDT LÁSZLÓ ROKONAIKNAK, BARÁTAIKNAK, ISMERŐSEIKNEK ÉS TORONTO MAGYAR ZSIDÓSÁGÁNAK BOLDOG ÚJ ÉVET ÉS KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNNAK BORÍTS JÓZSEF és EDITIj MAYER LAJOS és ÉVA WEISEL SÁNDOR és IBI , és ísaládjuk

Next

/
Oldalképek
Tartalom