Menora Egyenlőség, 1978. január-június (17. évfolyam, 689-713. szám)

1978-02-25 / 696. szám

6. oldal MENORA 1978 február 25 MAGYAR GYÓGYSZERTÁR 378 Bloor Street West — Telefon: 923-4606 €íefc (ALLÉN PHARMACY) GYORS. UDVARIAS. LELKIISMERETES, RECEPT SZOLGÁLAT GYÓGYSZERKÜLDÉS AZ ÓHAZÁBA! Nyakas Kati és Elek Zoltán gyógyszerészek Nyitva: hétköznapokon reggel 10-tÖl este 7-ig szombaton 10-től délután 4-ig. Vasárnap és ünnepnapokon zárva. PATACSI CIPŐ SÁLON Magyar—Import fehér, piros, kék és barna vászon kismama cipők raktáron 6—10 számig. $ 10.99$ 11.99 Postán is bárhová Kanadában portokőltsíggel együtt előre kérjük beküldeni Postai, vagy Bank moneyorderrel Import námet gydgybetétes női es íerficipok extra széles lábakra is! 480 Bloor St W Toronto M5S 1X8 Ont Telefon: 533-8122 Volt már Ön a LEGYENA VENDEGÜNK Asztalfoglalás a 597-OHOI számon *AHMIOnitA delicatessen EURÓPAI csemege áruk, csokoládé, babkávé, magya hentesáru, sütemények. * GLÓBUS konzerv * Magya izu, hideg és melegi büfé-ételek. * Elvitelre vagy he *********............*beni fogyasztásra.***»*****»*••< Magyaros kerámiák ** Kézimunkák ** Folyóiratok ** ságok.Barátságos légkörben várjuk kedves Vevőinket 532 Eglinton A.W T:488-S092 Deutsch házaspár ojoulash IPcivty Ixestauvant ór T'avevvi 498 QUEEN ST. WEST 863-6124 Kitűnő magyar házikosztal várjuk kedves vendégeinket. Frissensültek, napi specialitásokat talál étlapunkon. Keresse fel a goulash PARTY restauranton, ez egy jó party. e^lo-nacjti: flzíííe. fZia/2 Több mint ezer markos kép közül válogathat kiállításán...! Toronto környékének legnagyobb művészi ORILLIA SUNOIAl Gallery Őri 11 iától 1 mérföldre északra a 11-es Highway-n a SUNDIAL HOTELBEN Ismert magyar mesterek, kanadai es európai festó'k képei mindenki altul elérhető árakon EGESZ HETEN NYITVA Tulajdonos FRIEDMAN II, Molnár Ferenc újságíró éveinek állandóan visszatérő színhelye az Erdélyi Borozó, amely konyhájáról, ételkülönlegességeiről volt neveze-,, tes. Átmulatott éjszakái után itt kezdte másnapját Az is gyakran megesett, hogy éjfél után hírlapíró társaival fiákkerbe vágta magát, és a Dalszínház utca meg a Révay ut­ca sarkán lévő étteremhez hajtatott (ma az Operaház klubja), ahol íny­csiklandozó különlegességek (bab­leves csülökkel, töltött káposzta) várták a társaságot Kísérete naponta változott. Volt azonban egy állandó, elmaradha­tatlan szereplője is ezeknek a ki­rándulásoknak: Molnárt és három évvel fiatalabb kollégáját Miklós Andort naponta együtt látták. Né­hány év múlva a magyar sajtótör­ténet addigi legnagyobb szabású hadműveletét, egy délutáni napi­lap megindítását is közösen készí­tették elő. Kipattant a titok Miklós Andor, mint hirdetési ügynök került a Pesti Naplóhoz, s ebben a munkakörben olyan ered­ményeket produkált, hogy közgaz­dasági rovatvezetővé léptették elő. Mivel érdemelte ki felettesei bizal­mát? Jó kapcsolatokat épített ki az üzleti élet és a bankvilág képvise­lőivel, rávette őket, hogy árucik­keiket, termékeiket hirdessék a lap hasábjain. Erre kétféle lehetőség is kínálkozott: az úgynevezett keretes hirdetéseken túl, amelyek reklám­­szerepe minden újságolvasó előtt nyilvánvaló volt, a közgazdasági rovat néhány cikke és híranyaga ugyanezt a célt szolgálta, de meg­tévesztően: rejtetten, burkolt for­mában. Ez utóbbi volt a hatáso­sabb. A hirdetőnek persze ezért is, azért is fizetnie kellett. S aki nem fizetett, vagy aki nem hirdetett, azt megzsarolták. Leleplező cikket ír­tak róluk. Így lett Miklós Andor a Pesti Napló legfontosabb embere, aki mesés összegeket „gombolt le” az üzletemberektől lapjának, ami­ből neki, a felhajtóügynöknek is juttattak néhány százalékot. Nagy kísértést jelentett a sajtó­­hirdetéseknek ez a hirtelen virág­zásnak induló üzletága. Miklós An­dort önállósodásra sarkallta Egy saját lap alapításának gondolatát melengette. Molnár Ferencet az el­ső pillanattól fogva beavatta tervé­be. s mindvégig tőle kapta a leg­több segítséget. Miklóst, akinek az utolsó pillanatokban nehézségei tá­madtak, Molnár Ferenc látta el szellemi munícióval. Amikor kipattant a titok, hogy a közgazdasági rovatvezető önálló lap alapításán fáradozik, s ehhez a Pesti Naplónál szerzett kapcsolatait használja fel, sőt már a lap belső munkatársait is. megkörnyékezte, nagy .botrány támadt. A hűtlen rovatvezetőt elcsapták állásából, és még hathavi felmondási pénzét sem fizették ki. Olyan vádakkal illették (nem szolgáltatta be a vál­lalatoktól kapott „személyes” jut­tatásokat, lázította a lap munkatár­sait), amelyek további közéleti te­vékenységét lehetetlenné tették volna. Miklós Andor támadva vé­dekezett. Erre azonban már új lapjának, az Az Estnek hasábjain kerül sor. A Pesti Naplónál ugyanis túl ké­sőn ébredtek fel... Molnár Ferenc harminckét éves volt, és 1910. április 10-én az Az Est, a századfordulót követő évek legjobban .szervezett, legjellegze­tesebb délutáni napilapja az utcára került. Ez volt az első igazán mo­dern hazai bulvárlap, amelyet ak­koriban óriási összegnek számító, ötvenezer koronás reklámhadjárat­tal vezettek be. Ennyi volt az ala­pítási pénz, amelyet az Angol Ma­­gyar Bank és Kereskedelmi Rész­vénytársaság bocsátott Miklós An­­idor rendelkezésére. A szervező munkát indító „ötletvezérkar” Mol­­;nár Ferenc vezetésével látott mun- i kához. Molnár tolla alól került ki pél­dául az a röplap is, amelyet 1910. április 10. és 15. között több milliós példányban szórtak a pesti utcá­kon, s szövegében húsz helyen fordult elő az induló lap neve („Örömest ragaszkodik estilapjá­hoz / A pesti ember, tesittel-lélek­­kel ha / jól fest a lapja. Ha nem rest a / hírszerzésben, ha mesteri módon leste / el az Est és a reg­gel képéit, ha kereste / az igazságot örömest, ha utat egyenest / követ érdemest dicsér, tréfát szellemest / riportot szemest közöl, / nem res­téi megírni / kellemest, kellemet­lent és terjedelméhez képest / oly olcsó, mint Budapest legjobb esti lapja: Az Est.”) Visszavonulót fújtak Ez az ötletesen összeillesztett reklám több volt egyszerű szójá-A HADITUDÓSÍTÓ „Nem restel megirni” tékhalmazmál. Mindenki kihámoz­hatta belőle azokat a vezérelveket, amelyeket a születó újság bábái mindenképpen hangsúlyozni kíván­tak. „Az utca újságja akarunk lenni — írták az első szám élén, mint­egy kitágítva a hirdetésben meg­szabott programot —, mert az ut­ca mindenkié, az utcán mindenki­nek át kell haladni, azon fordul meg minden szomorúság és oda ragyog minden fény.” Az utcára hivatkozni, az utca emberét felkarolni, hízielegve a kedvében járni, szavára figyelni és megvédeni őt az ismeretlen Go­nosztól: mindez tetszetős frázis­­pufogtatás volt, amelynek sokan bedőltek. Az új lap olyan „igazság* szolgáltatást” ígért, amilyen csak egy bulvárújságtól telik ki. Mielőtt azonban erre sor került volna, iz­galmas órák, napok és éjszakák következtek: a lapszervezés nehéz, verejtékes pillanatai. Molnár Fe­renc az egyik körúti kávéházban, a Palermóban várta éjfél után Mik­lós Andort, aki „éjjel-nappal tár­gyalt, jött-ment, izgult új lapjának születésekor”. 1935-ben, negyedszá­zaddal a nevezetes esemény után, így idézte fel % találkozásukat: ......Már hetek óta folyt a cím­keresés, eredmény nélkül. Jobb nem elmondani, miféle zseniális és ostoba címéket ajánlottak neki. De most már sürgős volt a dolog, végre dönteni kell. A beszélge­tés folyamán én vetettem fel a kérdést: Na, és mi lesz a címe? »■Már van címe« — felelte Miklós. Micsoda? Félve, bizonytalanul mondta ki: »Az Est«. Ki találta ki? »Én.« Hallgattam, ö várta a véle­ményt, én tovább hallgattam. Rám nézett gyanakodva: »Nos, ió cím?«. Szörnyű! — mondtam ...” Molnár azt is elmagyarázta, mit jelent egy jó cím, miért kelllett egy nagyvárosi hírlapnak „jóhangzású” nevet adni: „...Rikkancsnak me­lódia kell, mint a tenoristának. Hiá­ba jó a hangja, ha nincs hozzá ió énekelni való. Ha ilyen rövid szót, mint Est, kibök, attól még nem zeng az utca. Nem bánom: Este, vagy Pesti Este, vagy amit Bródy Sándor ajánlott: Napeste. vagy amif ép ajánlottam: Esti Posta, Pesti Posta, ezek ritmikus szavak, a Bródyé jambikus ejtásű, az én két címem trocfcaeus, ezeket lehet kiabálni, ezekkel 'ehet a rikkan­csoknak mulatságosan játszani, ezeket lehet skandálni, ezek száj­ba illő, népszerű címek. De szúrn: a szájat egy ilyen majdnem kí­­naondhatatlan szóval, mint Est, amely azonfelül még elő sem for­dul a köznapi beszédben, ez ka­tasztrofális!”. Miklós azonban nem hagyta le­beszélni magát, s neki lett igaza. Üj lapjának elsó számait, melyeket valósággal szétkapkodtak, százez­res példányszómban dobta utcára, (öt év múlva ötszázezer példány­ban jelent meg az Az Est.) Moz­gékony és színes napilap vonult be a pesti emberek mindennapos éle­tébe, amelynek úgynevezett fejlé­cét és belső tipográfiáját a legnép­szerűbb iparművész, Falus Elek tervezte: tehetséges fiatal képző­művészek (Hermán Lipót, Pólya Tibor és mások) készítették az in­duló lap plakátjait A külsőségek, melyek között az Az Est megjelent, elegánsak és nagyvonalúak voltak. Különösen jól műkdött az Az Est hírszolgálata; a lap tudósítói Európa nagyvárosaiból, a legfris­sebb események színhelyeiről je­lentkeztek. Az elsó évek csemegéi közé tar­tozott Miklós Andor visszavágása a Pesti Naplónak, egykori felfede­zőjének és kenyéradó gazdájának, Surányi József tulajdonos-főszer­kesztőnek, akit vitriolos, csípős ; megjegyzésekkel próbált lehetet­lenné tenni — és viszont: a Pesti i Napló Miklós Andor visszaéléseit szellőztette. Ez a rágalmaktól és kölcsönös vádaskodásoktól hem­­jzsegő cikkháboirú sajtóperrel zá­rult, amelyben mindkettőjük visz­­iszavonulót fújt! Túlságosan mesz­­szire mentek, felkavarták az üzleti világot, a bankokat. A bíróság megálljt parancsolt. („ ... a vádak |így valótlannak bizonyulva, a tör­­jténtek felett teljes férfias nyílt­sággal őszinte sajnálatomat feje­zem ki” — hangzott szóról szóra a két fél nyilatkozata.) KÜRTHY MIKLÓS: N apok sodrában... MottO: ... a vizen egv fehér hajó... de kár. hogy ez a drága élet már nem nekem való... (Zsolt Béla) I. — Asszonyom, hadd mondjam el. hogy a közelmúltban volt a születés­napom. Nem érdemes beszélni arról, hogy hányadik. A születésnapok hal­mazatiban egyszer elérkezünk ahhoz a születésnaphoz, amikor már nem pezsgővel, hanem Alka Seltzerrel ünnepelünk. És nem beszélünk arról, hogy hány évvel ezelőtt születtünk. S minél több születésnap tornyosul fejem fölé, annál jobban félek az öregségtől és a haláltól, amely egyre fenyegetőbben közeledik felém. Meg­próbálom magam filozófusokkal vigasztalni, de az egész kísérlet ered­ménytelen. Bármit is mondtak a filo­zófusok a halálról — meghaltak. Schopenhauer szerint értelmetlen dolog félni a haláltól, hiszen szüle­tésünk előtt végtelen idő telt el és ez az időszak — nemlétünk követ­keztében — szenvedésmentes volt számunkra — halálunk után végtelen idő fog eltelni, amely — nemlétünk következtében — ugyancsak szenve­désmentes lesz. Megpróbáltam magam egyideig ezzel vigasztalni, de aztán rájöttem, hogy önmagámnak hazudok. A halál problémája volta­képpen nem a halál, hanem az élet. amelyet félek elveszteni. Rettegek a haláltól és rettegek attól, hogy nem­sokára — nem fogok tudni rettegni. Talán sohasem hittem annyira a fia­talságban, mint amióta meg­öregedtem. Azt is megpróbáltam magammal elhitetni, hogy a fiatalság elmúlásáért az vigasztal, hogy ma már bölcs vagyok. Az igazság azonban az, hogy — ez sem igaz. Elsősorban is egyáltalán nem vagyok bizonyos abban, hogy ma bölcsebb vagyok, mint huszonöt esztendős koromban, ügy érzem, hogy mai meggondolatlanságaim csupán az öregkor meggondolatlanságai és bolondságai, nem a fiatalkoré. S még akkor is, ha elhiszem, hogy ma böl­csebb vagyok valójában nem bölcs, hanem 25 éves akarok lenni. Saj­nálom, hogy a kirakat elválaszt ben­nünket egymástól. Szeretném meg­fogni a kezét és együtt dalolnánk az életről, amely szörnyű és gyönyörű, együtt dalolnánk az életről, amely örökkévaló, akkor is ha mi ketten, ön és én, meghalunk. Dalolnánk a fiatal­ságról és tavasszal kézenfogva szalad­nánk a park mély füvében és az égen bárányfelhők foszlányai ringatóz­nának... és hinnénk abban, hogy ön sohasem lesz öregedő próbababa és én sohasem leszek öregedő férfi. Nem igaz, hogy az öregség bölccsé és higgadttá tesz bennünket... Asszonyom, nem hiszek az epekő és az aranyér üdvözítő csodájában... köszönöm, hogy meghallgatott, most hazamegyek, mert be kell vennem az orvosságokat. — Amikor ellépek a kirakat elöl, visszanézek a próba­babára és látom, hogy hirtelen fájdal­masan megvonaglik a teste és az arca eltorzul. Talán epeköve, vagy aranyere van... a sűrűn hulló hó­­pelyhek elhomályosítják a kirakatot. II. Tegnap, amikor munka után haza­felé mentem, velem szemben ült a földalattin. Körülbelül 40 éves lehetett, fekete haját fehér csíkok pásztázták és kétségtelen, hogy nem is olyan régen nagyon szép nő lehetett. Egyedül ült és nevetett. Magában és magának nevetett. Azután kacagni kezdett. Szeme a messzeségbe bámult, talán a műitat látta, talán a jelent, talán a jövőt kép­zelte el. Azután hirtelen sirni kezdett és szürke szeméből potyogtak a könnyek és a könnyektől nedvesen, fényesen ragyogott az arca a homályos fényben. Kezét összekul­csolta ölében és láttam az arcán és egész magatartásán, hogy szenved. Szája mozgott... nem tudom, mit mondott... valamit önmagának mondott, vagy talán másnak, aki nem akarta meghallgatni... talán éppen csak beszélni akart, hogy a szavak megnyugtassák. Néhány perccel később kisimult az arca. felemelte jobb kezét és legyintett. Nem sírt és nem nevetett, arcvonásai nyugodtak voltak és láttam, hogy felengedett benne a feszültség. Maga elé nézett, azután mégegyszer legyintett és a következő megállónál leszállt. Azt hiszem, ekkor már tisztában volt azzal, hogy sem sirni. sem nevetni nem érdemes, mert alapjában véve minden mindegy. Azt hiszem, ekkor már belenyugodott a múltba, a jelenbe és a jövőbe. Az egész folyamat fájdalmas lehetett: a földalattin való utazása összesen 8 percig tartott és ez alatt az idő alatt keresztül ment az élet minden fázisán. Kegyetlen élmény lehetett számára ez a 8 perc.*, mielőtt két állomással később magam is leszálltam a földalattiról, meg­próbáltam nevetni sírni és legyinteni... egyik sem sikerült... minden száraz és kiégett volt bennem és a félig őszhajű nőt irigyeltem a 8 perces érzelmi válságért, amelyre képes volt. III. Az utóbbi hetekben úgy érzem magam, mint Zeus, aki ha mérges volt, összezárt ökléből villámokat bocsátott ki. Valahányszor rádióm­hoz televíziómhoz, vagy valamelyik állólámpához nyúlok, elektromos ütést kapok és a lángok a szó valóságos értelmében felvillannak. S néhány nap óta ugyanez történik, bármihez nyúlok a lakásomban. A szálloda villanyszerelője, aki meglehetős büszkeséggel elektromér­nöknek nevezi magát (a lakbér nagyon magas ezen a környéken és ezért nem villanyszerelőnk, hanem elektromérnökünk van) azt mon­dotta, hogy az épületben “statikus elektromosság ’’ van. A villanyszere­lő-elektromérnök, — aki filippino — véleménye szerint olyan készüléket kellene vásárolnom, amely állandóan nedvesen tartaná a lakást és ennek következtében a “statikus elektro­mosság" megszűnnék. Majdnem megfogadtam a tanácsot, amikor hirtelen arra gondoltam: miért szün­tetném meg a statikus elektromos­ságot? Miért ne lennék életem fogyó éveiben kis Zeus. akinek érintésére villámok csapnak ki? Annyi megalá­záson mentem keresztül életemben, mivel történelmi idők szenvedő fia vagyok, hogy ezt a kis elégtételt meg­engedhetem magamnak. Hirtelen bekapcsoltam a rádiót és az elektromos sercegő fény nyomban felvillant: kis Zeus voltam egy pil­lanatra és alighanem ez életem leg­nagyobb teljesítménye. S azóta is, ha ügy érzem, hogy az élet reménytelen, kezemet hirtelen a televízióra, a rádióra, vagy az ajtóki­lincsre teszem és amikor az apró és gyorsan eltünÓ1 lángok felvillannák, büszkén mondom magamnak: — Ez vagyok én! Ez vagyok én. aki öklömből lángot csiholok... és velem nem lehet akárhogy bánni, velem nem lehet kukoricázni! Kis Zeus lettem, apró. sercegő lán­gokkal és apró büszkeségekkel — ez maradt meg abból amit fiatal koromban terveztem. IV. — Sok a hó. Gazda — mondta kiskutyám Sweetheart, amikor tegnap hazaérkeztünk a belvárosból és miközben lábát langyos vízzel megmostam, megnyalta az arcomat. — Mondd. Gazda, lesz tavasz? Lesz nyár és kimegyünk majd megint a szigetre? — kérdezte Sweetheart, miután figyelmesen ellenőrizte, hogy a langyos víz után megszárítottam-e a lábát. — Persze — nyugtattam meg — tavasz és nyár mindig lesz és majd ki­megyünk a szigetre esténként és ha visszanézünk Torontóra, ragyogni fog a fényekben a város. — Az újság azt írta. hogy kétmillió év múlva teljesen kihűl a Föld és nem lesz élet. Ez nyugtalanít. Gazda — mondta Sweetheart, miután be­fejezte a láb-inspekciót. — Mit csinálunk majd akkor? Megcsókoltam az orrát és óriási, ragyogó, fekete szemébe nézve, feleltem: — Nem tudom Darling, hogy mit csinálunk majd kétmillió év múlva. Az az érkésem, hogy addigra meg­lehetősen öregek leszünk mindketten. Amikor lefeküdtünk és Sweetheart bebújt az ölembe, mielőtt elaludt, hátrafordította fejét és panaszosan mondta: — Gazda, a kétmillió év nyugtala­nít... lehet, hogy hárommillió év lesz? Akkor talán tényleg már olyan öregek leszünk, hogy semmi sem fontos. — Igen — feleltem — lehet, hogy három millió év lesz és akkor már nem kell nagyon idegesnek lennünk. Egy perccel később Sweetheart elaludt és nyugadtan feküdt az ölemben... valószínűleg megnyug­tatta az, hogy 3 millió évig semmi baj nem lesz. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom