Menora Egyenlőség, 1978. január-június (17. évfolyam, 689-713. szám)
1978-04-15 / 702. (703.) szám
MEND Rn ^•August J.Molnár P • 0 . B o x l o 3 4 Ne* Bruns-.vie U.S.A. » iv ej e r s Sy o39o3 Second clot* Mil üjlpwliw No. 1373. AZ (SZAKAMERIKAI MA6YAR ZSIDÓSÁG LAPJA "ERRŐL A HELYRŐL ÜZENEM...“ Olvasóim, akik életkorban többnyire, történelmi korban ' teljes egészében társaim, nyilván emlékeznek még arra az időre, amikor ’’üzentünk”. Az un. hidegháború idején, tehát az 1940-es évek végén, 50-es évek elején volt ez; Magyarországon ekkor játszottuk néhány év alatt végig azt, amire a Szovjetunió Bolsevik Pártjának Története (rövid tanfolyam) szereposztása szerint Oroszországban két évtizedre volt szükség. Ekkor bizonyítottuk napról-napra lelkesen, hogy mi, a nép egyemberként állunk az Állam és a Párt mögött, és az amerikai imperializmus ördögi ármánykodása ellenére is, harcosan megvédjük a békét. Akkoriban nagy megelégedéssel olvastam az újságságban, hogy az egyik taggyűlésen a sajószentmiksai ’’Vörös köszörűkő” kaszagyár élfenőnője, Butucska Matild, az üzem kultúrházának szószékéről mennydörögte: ’’Erről a helyről üzenem Truman elnöknek, hogy el a kezekkel Koreától!” Még keményen maga elé is mutatott a földre, hogy az a Truman elnök el ne feledje, honnan is érkezett az üzenet. A dolog már síkkor is nagyon tetszett nekem. Elképzeltem ugyanis Truman elnököt, és szoros baráti társaságban be is mutattam, mennyire be lehet az elnök ’’rézéivé”. Arra még legmerészebb álmaimban sem mertem gondolni, hogy akadhat egyszer olyan amerikai elnök, aki döntését valóban attól teszi függővé, mit üzennek neki ’’erről a helyről”. Alig több, mint három évtized kellett hozzá, és ez is bekövetkezett. Jimmy Carter, ezidószerint az Egyesült Államok elnöke, múlt héten bejelentette, hogy egyelőre nem kezdi el az un. neutron-bombák gyártását. E döntésben állítólag két szempont vezette. Az egyik, hogy ezáltal ’lecsillapítsa” a ’’nemzetközi felháborodást”, amit a neutron-bomba terve okozott: a másik, hogy lehetőséget adjon a Szovjetuniónak jószándéka bizonyítására, vagyis arra, hogy ók £ liasonió engedményeket tegyenek saját atom-fegyvereik felfejlesztése terén. Az elmúlt évtizedek amerikai elnökeinek sorozatos baklövései közül valószínűleg ez az eddigi legsúlyosabb, s az intézkedés annyival hozta közelebb egy harmadik világháború lehetőségét, mint amennyire azt eltávolítani igyekezett. Évtizedek óta mondogatjuk az amerikai vezető garnitúrákról, hogy ennél rosszabb már . nem jöhet. Carter és külpolitikai tanácsadói ugyanis nem rossz világpolitikát csinálnak: amerikai külpolitika nincs. Hozzá nem értő, szürke emberek kapkodása, egymásnak ellentmondó intézkedése, "hétfőn igen, szerdán nem” megnyilatkozások vették át a távlati tervek helyét. Ez látszik meg a világ minden viharzónájában, Afrikában, a Közelkeleten, Délkelet-Azsiában és N yugateurópában. Lehetetlen minden ellentmondó nyilatkozatot hirtelenjében felsorolni. De annak még, nyolc hónapja sincs, hogy Carter kijelentette, hogy "Elmúlt az az idő, amikor Washingtonban mindenki megrémül, amiért Moszkvában Brezsnyev tüsszentett egyet.” Milyen jól hangzott. Még arra is mertünk következtetrii, hogy elÁbb-utóbb valamire nemet mernek mondani Brezsnyevéknek, és akkor bekövetkezik az az egyesek által hihetetlennek vélt csoda/y mások szerint természetes következmény —, hogy a szovjet birodalom urai megvonják a vallókat és azt mondják: ”Ha nem. Hat nem”. A carteri adminisztráció, amely működését azzal kezdte,' hogy leállította a B-l bombázók gyártását, de helyébe legalább a "cruiser program’’-ot állította be, most azzal folytatja, hogy leállítja a neutron-fegyver gyártását és helyette nem gyárt semmit. Néhány héttel ezelőtt már megírtuk, hogy az un. neutronbomba semmivel nem erkölcstelenebb, és nem is kegyetlenebb, mint bármely más modern fegyver. Az egyetlen, ami a mesterségesen felszított világfelháborodást okozta, az, hogy a Szovjetunió egyelőre nem tudja gyártani. A kommunista világ ezzel szemben jelenleg háromszor annyi nehézpáncélzatú tankot gyárt, mint a Nyugat, és az európai demokráciák évet óta joggal félnek attól, hogy egy szovjet támadás estién Amrnka. nem fogja megvédeni őket, mert ágyúi lassanként már képtelenek áttörni ezeknek az acélkolosszusoknak páncélzatát. A neutron-bomba egy csapásra megváltoztathatta volna az európai felfegyverkezés egyensúlyát, s az évtizedes szovjei tank-felfegyverkezést újra kellett volna kezdeni. Ez azonban évtizedes feladat, s ezért Moszkva helyesebbnek látta, ha ismét a politikai csodafegyvert veti be. Butucska Matild, az élfenőnő már leöregedett a maga-mutatta "erről a hely”-rői, de szerencsére a vörös nyakkendős moszkvai pioníroknak egy új generációja állt csatasorba, s a nyugati lapok oldalain láthattuk a parádés felvonulást, amint a 14-16 esztendős politikai bölcsek tiltakozó szavukat felemelve, üzennek Carter elnöknek. És lám, az elnök meghallotta az üzenetet. Meghallotta azt is, hogy szövetséges államok kormányszervei is aggodalmaskodnak a neutron-bomba ügyében, és ezért szíve szerint tett az amszterdami tüntetőknek is, mert hogy a neutron-bombát állítólag ők sem akarták... Ki az, aki akarta? Nyugat- Németország külügyminisztere múlt héten Washingtonban járt. Útjának egyetlen lényeges feladata volt: megsúgni az amerikai adminisztrációnak, hogy a látszólagos vacillálás el-, lenére, a német kormány helyesli a neutron-bomba programot, csak éppen nem akar a NATO-n belül első lenni, aki ezzel nyíltan előáll. Ezért azt javasolják, hogy Amerika legalább a belga kormányból húzzon ki egy helyeslő nyilatkozatot, és akkor ahhoz Nyugat-Németország csatlakozik. Hiszen a neutron-bombák bevetésére — ha egyáltalán sor kerül — Németország területe van kijelölve. Vagyis éppen az utolsó hetekben úgy nézett ki, hogy a nagy szovjet propaganda léggömb kipukkad és hosszú idő után ismét megerősödik a NATO egysége. Mint ismeretes DeGaulle tábornok annak idején éppen azért léptette ki Franciaországot a NATO-bóI, mert nem bízott Amerika védelmi elszántságában. Sajnos az események a tábornokot igazolják. Carter múlt heti döntésének legsúlyosabb része nem is az, hogy egy bizonyos fegyver legyártására nem kerül sor. Bármilyen hasznos lenne is az, nyilván pótolható, és valami mást majd előbb-utóbb gyártanak helyette. Az a politikai és erkölcsi kár viszont, amit ez a döntés a NATO-n belül okozott helyrehozhatatlan. Sikerült az úgynevezett nyugati védelmi közösségnek feladni az utolsó kenetet. Ezen még az sem változtatna, ha mostantól kezdve Washingtonból csupa helyes álláspont kerülne ki, amire az esély pontosan annyi, mint hogy az égből manna hulljon. A New York Times idézi ezt a washingtoni viccet, két szenátor beszélgetéséről. — Úgy tűnik — mondja az egyik, — hogy Carter csak egyetlen időszakon át lesz elnök. — Igen-igen — válaszol a társa —, de mikor kezdődik ez az időszak? Moszkva mindenesetre ügyesen kihasználja az elnök nélküli, elnökség időszakát. Az egyetlen olyan fegyver gyártását, amely ellen ez idő szerint nem tudnak védekezni sikerült talonba helyeztetni. Az elkövetkezendő pár évben Amerika várni fogja a szovjet jószándék bizonyítását. Azt hihetnénk, hogy Moszkva megpróbálja játszani a jó fiút — legalábbis addig, amíg technológiája felfejlődik annyira, hogy ők maguk is képesek neutronbombát, vagy neutron-bomba elleni védekező fegyvereket gyártani. De még jrről sincs szó. A Szovjet hadügyminisztérium máris hivatalosan kijelentette, hogy ez az egész csak amerikai blöff, amivel az ő éberségüket akarják elaltatni, de ez nem fog sikerülni, mert "a munkásosztály ökle nem alszik” és ók változatlan erővel fegyverkeznek tovább. Ha ezt egyszerű nyelvre próbáljuk lefordítani az körülbelül így hangzik: A Szovjetuniónak már hazudni sem érdemes, hiszen Washingtonban olyan agyalágyultak ülnek, akik a kommunizmus segítsége nélkül önmagukat vezetik félre. A legfélelmetesebb, hogy ebben a nagyképű és öntelt kommunista megállapításban van némi igazság. A moszkvai úttörők nemet mondanak a neutral bombának. Ettől ijedt meg Carter elnök. —-----------------------------------------------—-------------------------TORONTÓI MAGYARAJK!) ZSIDÓK SZÖVETSÉGE Izróel állam önállóságának 30—ik jubileumi évfordulóját a hagyományos IZRÁEL NAP keretében 1870 lÜIS M 7-Ól vasárilf l.l. 4 Órai kizilttll ünnepeljük az III ll tfcl Park dísztermében (EgTmton Are. East & Leslie) Belépődíj uzsonával együtt személyenként $10.Jegyek rendelhetők: Stefi lám Mi Oscar-líjas terrorista A Lillian Heilman ’’Pentimento” című memoárja alapján készült ’’Julia” című középszerű filmmel érdeménél részletesebben foglalkoztunk e lap hasábjain. A sztárral, Jane Fondával együtt játszó Vanessa Redgrave-t érdemtelenül tisztelték meg az Oscar-díjjal. A szélsőbaloldali angol filmszinésznö kitüntetése megdöbbentő. Korunk világnézeti káoszára jellemző, hogy a náci-ellenes film főszereplője a díj átvétele alkalmával módot talált arra, hogy a zsidó népet becsmérelje. Az áráfáti terminológia csak a politikailag iskolázatlanokat tévesztette meg. A "gonosz cionistákat” támadta, mert úgymond ó nem antiszemita, sót a fasizmus ellen hősiesen küzdő zsidók barátja. Hasonló módon igyekszik éket verni Arafát a zsidóság soraiba. Mi tudjuk, hogy aki a cionisták ellen támad, ütése a zsidókat éri. Zsidó és cionista között csak a fasiszták és a velük cinkos újbalosok tesznek különbséget. A lóláb kilátszik. Kár volt Redgrave-nek megveregetni a zsidóság vállát, hasztalan Ígérgette, hogy folytatni fogja a harcot az antiszemitizmus és a fasizmus ellen. A zsidóságot nem lehet megtéveszteni. Nem tudjuk, milyen művészi vagy politikai szempontok vezették a zsűrit a díj odaítélésénél. A múltban olyan kitűnő alkotások, mint a ’’Kané polgártárs”, ’’Bonnie és Clyde”, ’’Érik a gyümölcs” nem részesültek díjazásban. Ha érzékeltetni tudnám a különbséget Vanessa Redgrave és Gréta Garbo vagy Jane Fonda és Barbara Stanwick között, akiket nem tüntettek ki — akkor jobb filmkritikus lennék, mint Pauline Kael. Férfi sovinizmusom berzenkedik az álobjektivitás ellen, mely a múltban elütötte a díjtól Edward G. Robinsont, Cary Grantot és Paul Newmant, hogy egy-két ismertebb film-' színészt említsek. Pedig az Oscar-díjak kiosztása körül elég nagy volt az infláció az utóbbi 50 évben. Nem mi csinálunk politikai kérdést Redgraveból, a zsidóság ellenszenvét ő maga kiprovokálta. Veszedelmes precedenst teremtett azzal, hogy politikát kevert a művészetbe és felszínre hozta azokat az okkult erőket, amelyeknek a díjkiosztás csak ürügy volt arra, hogy világnézeti csatát vívjanak. Nem a művészet szent ügyét védelmezték a PLO hívei, a nácik, a homoszexuálisok és a különböző vallási szekták képviselői. Bár Redgrave az ünnepély előtt megigérte a ’’Julia” producerének, hogy tartózkodni fog minden propaganda-szónoklattól, ígéretét megszegte és az ellene tüntető zsidókat ’’gyülevész cionista bandának” nevezte. Csak korrupt világunk fertőzött légkörében történhet meg, hogy az emberség és haladás nevében kiáll a pódiumra a szélsőséges nézeteket valló filmszinésznó és megköszöni a zsűrinek, hogy a zsidók támadásával szemben megvédte. Redgrave-t nem kell az olvasónak bemutatni. A trocdijizmussal kezdte és akárcsak elvtársnője, Jane Fonda az új baloldalnál kötött ki. Ez a baloldal nyíltan arab-barát. A Zsidó Védelmi Liga nem a művész, hanem a szélsőséges zsidógyűlölő Redgrave ellen tüntetett, aki szíwel-lélekkel és pénzzel támogatja az Izrael megsemmisítésére törő PLO-t. Redgrave finanszírozta Aráfát Izrael-ellenes dokumentumfilmjét, melynek ő a narrátora. Otromba grimasza az újbalosok szellemiségének, hogy ók a sértődöttek, a felháborodottak. A provokátor Redgrave megköszönte a zsűrinek, hogy ’’nem hagyta magát befolyásolni és megfélemlíteni a cionista banditák által.” Józan ésszel nehéz a történteket megérteni. A provokáció ellenére elégtétellel tölt el, hogy Richard Dreyfuss és Woody Allen méltó elismerésben részesült Ki vonja kétségbe a zsidó filmszínészek, világhírű producerek, szcenárium-írók hozzájárulását az egyetemes filmkultúrához? Kivételes tehetségükkel, zsenialitásukkal Hollywood-ot naggyá tették. Egyre sorolhatnám a zsidó tehetségek neveit, akik Redgrave előtt nem ismeretlenek. A zsidó és nem zsidó filmművészek többsége Izraelbarát A nehéz problémákkal küzdő zsidóság önzetlen barátai. Redgrave a szélsőséges trockijista mozgalom aktivistája. Ez a radikális szervezet magába foglalja a régi és új balosok elemeit Programja: Izrael felszámolása. Segítőtársaik az u.n. "har-Vanessa Redgrave madik világ” népei. A szervezet együttműködik az Izrael-ellenes arab csoportokkal Algériától Líbiáig. Izraelt az amerikai imperializmus előretolt bástyájának tekintik a középkeleti térségben. Nézetük szerint az Izrael-elleni háborúkat nem a zsidó állam ellen felvonuló hadseregek idézték elő, azok az izraeli teijeszkedő politika következményei. A palesztiniaiak luddi, müncheni, mááloti és telavivi terrorja szerintük jogos, mert csak így szerezhetik vissza a menekültek elveszett hazájukat. Nem csinálnak titkot abból, hogy az izraelieket a tengerbe akarják szorítani, mert faji alapon nyugvó osztálytársadalmát hoztak létre, mely nem csak az arabokat, hanem az arab országokból származó zsidókat is elnyomja. A felszámolt Izrael helyébe egy demokratikus, világi államot kívánnak létesíteni. Krédójuk: a cionizmus elleni harc döntő része a világforradalom harcának. Követelésük: az USA szüntesse meg az aggresszív Izrael uralkodó köreinek támogatását. Redgrave és társai abban reménykednek, hogy akárcsak a vietnámi háborúban, az USA a Középkeletról is visszavonulni kénytelen. Nézetük megegyezik Moszkva külpolitikai irányvonalával. A trockijisták szerint az arab gerillák nem ismerhetik el Izrael államát, mert a zsidó állam léte az arabok nemzeti öngyilkosságával egyértelmű. Mégis akadnak zsidók, akik Redgrave nézeteivel szimpatizálnak, mert rettegnek a jobboldaltól. Zsidó-ellenességben, ugyanígy cionista-ellenességben nincs különbség jobboldal és baloldal között. Mindkét irányzat a zsidó állam erőszakos megdöntésére törekszik. Mindegy, hogy álhumanizmus vagy üzleti érdek késztette a 20 Century Fox filmvállalatot arra, hogy megtagadja a Zs.V.L. kérését: ne szerződtesse a jövőben az egzaltált trockijista filmszinésznőt. A filmvállalat az ötvenes évek McCartysta boszorkányüldözésére hivatkozva a kérést visszautasította. A szinfalak mögött az újságírók intervjút készítettek Redgrave-vel. A valóságérzékkel nem rendelkező angol filmszinésznő kérte, hogy az általa pénzelt arab dokumentumfilmet iktassák a tévé műsorába, hogy az amerikaiak meg tudják végre az ’’igazságot” az izraeli terroruralomról. Mintha az amerikai közönség Redgrave tájékoztatására szorulna. Hasonló propagandafilmek tucatszám készülnek. Egyik olyan, mint a másik. Azt is bemutathatnák az amerikai közönségnek, hogyan számoltak le Aráfát terroristáival a szíriaiak, Husszein beduin hadserege, hogy a libanoni testvérgyilkosságról ne is szóljunk. A szemellenzős Redgrave politikai kérdésekben naiv kezdő. A napokban az egyik lapban megemlékeztek a harmincas évek nagy francia filmcsillagáról, Danielle Darrieux-ről. Mint művészt nem lehet egy kalap alá venni Redgrave-vel. Charles Boyer volt a partnere a Mayerlingi tragédiában. A második világháború idején Maurice Chevallier-vei a németek által megszállt Franciaországban készített filmeket. Mindketten együttműködtek a nácikkal. A francia ellenállók halálra ítélték Darieux-t, de az ítélet végrehajtására nem került sor. A háború után ő is, Chevallier is ismét filmezett hazájában és Amerikában. Chevallier meghalt, Darrieux él. Bűneiről rég megfeledkeztek a franciák. Nemrég a becsületrend kokárdáját tűzték kosztümjére. Hogy ezt Laval nem élhette meg... Mert napjainkban minden a visszájára fordul. Hova lett az ünnepélyesen hangoztatott humanista lelkiismeret? Milyen filmkultúrát képvisel Redgrave és Fonda? A ’’lenni vagy nem lenni” nehéz kérdésére kell válaszolnia a hivatott művésznek. Ehelyett embertelen eszmék szolgálatába szegődik és embertársai kiirtására uszít. Művész-e a bonyolult emberi lélek ismerője Redgrave, vagy politikai szélkakas, vásári kikiáltó, aki szerepét rosszul játsza? Lehet, hogy egy nap az arabok szentté avatják. Farkas Imre
