Menora Egyenlőség, 1977. július-december (16. évfolyam, 664-688. szám)
1977-10-22 / 679. szám
,!dr.August J.Molnár P.O.Box lo34 Ne* Brunstvick, Hew Jersey o39o3 U.S.A. Second clots «oil registration No. 1373. AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL 16 . 679 40 c^nt 1977 OCT 22. 1956 OKTOBER 23. ,,Az emberi élet annyit ér szabadság nélkül mint a bikáé, amelynek nincs szarva. Semmit." — Simon Bolivár. Korszakalkotó események során szerzett személyes élményeink nem rozsdásodnak meg az idő múlásával. Sőt, még olyan részletek is eleven képpé változnak, melyek az események forgatagában és hevületében jelentéktelennek tűntek. Az oknyomozó történelem erőssége abban rejlik, hogy a szemtanúk emlékező képessége — az idő előrehaladásával — kiszélesedik. Az ötvenhatos magyar forradalom eseményeivel rengeteg könyv, tanulmány és cikk foglalkozott az elmúlt huszonegy esztendőben. Igazi történelmi visszapillantásra, az események oknyomozó és logikus ábrázolására azonban csak a legutóbbi években került sor; azután, hogy a krónikásoknak alkalmuk nyílt minden emlékszilánk összegyűjtésére. A kommunista propaganda — a forradalom erőszakos leverését követően — arra az ostoba és szemérmetlen hazugságra alapult, hogy fasiszták, imperialista ügynökök és nyugat által pénzelt kalandorok robbantották ki az ún. „ellenforradalmat” de a „nép”nem vett részt abban. Történelmi tapasztalat, hogy bármilyen nagy és szemérmetlen egy hazugság, mindig akadnak, akik azt elhiszik, így volt ez a magyar forradalommal is. A francia és olasz kommunista pártok, melyek a szovjet tankok beavatkozását soha nem tapasztalt élességgel bírálták, rövidesen változtattak álláspontjukon, s bedőltek a szovjet propagandagépezetnek. (Az az igazi agymosás, ha a leglehetetlenebb koholmányt elfogadható valósággá sulykoljuk.) egy újabb megrázkódtatásra — a csehszlovákiai szovjet invázióra — volt szükség, hogy a nyugati kommunisták rádöbbenjenek a j hazugságra, s végre komoly lépéseket tegyenek a moszkvai ideológiai ellenőrzéstől való elszakadásra és egy sajátságos „nyugati kommunizmus" formálására. Ma már a francia és olasz (és görög, és spanyol, és portugál, stb) kommunista pártok is tudják, hogy a magyar forradalmat azok a diákok, munkások és írók kezdeményezték, akiknek nevében indultak meg a szovjet tankok az „ellenforradalom” leverésére. Kétségtelen, hogy a magyar forradalomnak két fordulópontja volt;az október 23-i „rádió-ostrom" és október 25-i ávós vérengzés az Országház tövében. Talán még ma sem tudják sokan, hogy a rádió épületének elfoglalása adta meg azt a lökést, melyre szüksége volt a forradalomnak. A város különböző részein gyülekező csoportok — Óbuda. Margit körút. Üllői út, Lágymányos, stb. —izgatottan várták a rádió épülete körül történtekről a hírt. A műegyetemi hallgatók tudtára adták a városnak, hogy az ávósok megerősitették — a hírhedt, tömeggyilkos Gortvai őrnagy parancsnoksága alatt —a rádió őrzését. Amikor aztán Szabó Ernő forradalmi diákcsoportjának tagjai (Szabó Ernő később Széna téri forradalmi alakulat legendás vezetője lett. A Szerk.) futárként száguldva közölték a különböző gyülekezeti csoportokkal az esló nagy győzelmet, a rádió elfoglalását, a forradalmi eszme megállíthatatlan lett. Még aznap éjjel megkezdődött a fegyverkezés és a munkások és diákok siettek meggyőzni a rendőrségi és honvédségi alakulatokat, hogy most vagy soha; elérkezett az idő a gyarmatosítás megszüntetésére. A kommunista párt és az ávó azonban még szilárdan ellenállt, bízva az országban tartózkodó szovjet erők támogatásában. Az október 25-i békés tüntetés a Parlament előtt egycsapásra megváltoztatta a szovjet katonaság magatartását; abban a pillanatban, amikor a Földművelésügyi Minisztérium tetején megbúvó ávósok tüzet nyitottak a tüntetőkre, az oroszok rokonszenve a forradalmárok felé nyilvánult meg. Tankokat és páncél kocsikat adtak a diákok kezébe, s türelmesen magyarázták meg nekik e járművek kezelését. Berzsenkov ezredes, a Parlament őrzésére kirendelt szovjet egységek parancsnoka nyíltan közölte a patkányként rejtőző pártfunkcionáriusokkal, hogy további őrzésre nincs szükség; a hatalom azok kezében van, akiket megillet. Néhány órával később Nagy Imre végre kormányt alakíthatott a moszkvai szekértolók kizárásával A forradalom ezáltal hivatalosan is győztesnek nyilváníttatott. Október 26-án vettem át a nagy forradalmi napilap szerkesztését. A koradélutáni órákban a már említett Szabó Ernő keresett fel irodámban. Az amerikai követség épületéből operáló nyugati riporterek egyike angol, francia és amerikai lapokból kivágott cikkeket és fényképeket adott neki, melyek — többek között — egy ávós akasztását írták le és ábrázolták. Mint később kiderült, ez a bizonyos ávós a Hősök Tere közelében megtámadott két ifjú forradalmárt; az egyiket hasbalótte, a másikat pisztolyával verte agyon, amikor egy forradalmi járőr cirkáló autója ért a színhelyre. A lefegyverzett ávós zsebében megtalálták személyazonossági igazolványát; egy . parancsot, amely szerint „minden ellenforradalmárt" meg kell semmisíteni, s több tízezer forintot készpénzben. Két vérbefagyott bajtársuk láttán a fiatalok úgy feldühödtek, hogy a helyszínen szolgáltattak igazságot; az ávóst lábánál fogva felkötötték a lámpaoszlopra, a zsebében talált pénzt a szájába gyömöszölték és meggyújtották. A Bajza utcából távozó két amerikai és egy angol riporter éppen akkor sétált arra. Azok akik tisztában vannak a nyugati Országok újságíróinak módszereivel, elképzelhetik, hogy micsoda „csemegét" jelentett ennek az incidensnek a leírása, és lefényképezése. Szabó Ernő azért keresett fel a szerkesztőségben, hogy lapunkon keresztül adjuk tudtára a nagyvilágnak: hasonló eseményekre többé nem kerülhet sor. A forradalmi bizottságok megkapták előző este a parancsot, hogy a forradalom tisztaságát minden körülmények között meg kell őrizni. Önkényes igazságszolgáltatás nincs többé, az elfogott ávósokat be kell kísérni a Fő utcai volt katonai fogházba; az üzleteket fosztogatókat pedig a legközelebbi rendőrőrszobára. Két nappal később Széna téri lakásomból a szerkesztőségbe menet, a következő incideas tanúja voltam (Bibó István és titkára társaságában); az Ostrom utcáról lefelé száguldó személyautót a tér közepén forradalmi járőr állította meg. A soffór mellett egy nő, a hátulsó ülésen két férfi ült. Az igazoltatási felszólításra a nő pisztolyt rántott és belelett az egyik igazoltató fiúba. A járőr többi tagja pillanatok alatt lefegyverezte a nőt, majd valamennyi utast — és a soffört — megbilincselték. A zsebekből előkerülő igazolványok szerint a két férfiutas egyike a budapesti pártbizottság tagja volt, a másik férfi, valamint az orvul lövöldöző nő és soffór ávósok voltak. A forradalmi gyerekek berakták a megbilincselt delikvenseket a járőr-autóba és a Fő utcai fogházba száguldottak velük. (A novemberi szovjet orvtámadás szabadította ki mindnégyüket; az eltelt hét napban a hajuk szála sem görbült me;z.) Mé'-’ jyi statisztikai adat: a noveiJtfert szovjet beavatkozást megelőzően ezeregyszáz forradalmár, de csak kétszázharminc ávós halt meg. Több mint kétezer ávós élve aszta meg a forradalmi tizenkét napot. * Albert Camus, Nobel-dijas író közölte a nagyvilággal 1956 december J8-án:„... A világtörténelem legtisztább és legmeghatóbb forradalma zajlott le Magyarországon 1956 októberében' S azok, akik ott voltunk, mondhatunk-e egyebet? Losonczy László EGRI GYÖRGY: Ismét Dáján dicsérete Nem Ígérem olvasóimnak, hogy képes leszek megmagyarázni a közelkeleti politika cikkcakkos és az elmúlt két hétben szinte óránként történő változásait, azt viszont szeretném, s talán be is tudom bizonyítani, hogy ezekben a válságos időkben a zsidó állam külpolitikája a legjobb kezekben van. A személyi kultusz világéletemben ingerelt, inkább ellenkezésre mint elismerésre ösztökélt, és ez nemcsak olyan politikai vezetőkkel szemben nyilvánult meg bennem akiket ellenségesnek éreztem, de olyanokkal szemben is, akiknek politikájával alapvetően egyetértek. Töredelmesen be kell vallanom, hogy világéletemben kimaradtam az ütemes tapsokból, nemcsak ha Rákosi atyánkat kellett éltetni; én ütemre még \ Ben Gurionért sem tudtam lel- j kesedni. Ha valakit túldicsérnek azzal szemben én eleve, bizalmatlanná válók. Viszont rögtön föltámad az érdeklődés bennem olyan em- > berek iránt, akiket embertársaik szinte kizárólag szélső-| séges lelkülettel támadnak! meg, szenvedélyesen imádják,, vagy szenvedélyesen gyűlölik. Ez — és nem az 1967-es zseniális győzelem — volt, amely figyelmemet Moshe Dájánra leginkább ráfordította. Nem lehetett kétség sem afelől, hogy kivételes képességű, zseniálisan okos, csavarosagyú, hidegvérű emberrel van dolgunk. Szóval olyannal aki politikára termett. Nem szeretném ha apám lenne, nem kívánnám őt rabimnak, nem kívánnék közös üzletbe menni vele, de mint hadvezért és most mint külügyminisztert fenntartás nélkül elfogadom. Mikor a választások után becsapott a bomba és Dáján, otthagyva a régi pártját, elvállalta a Begin kormányban a külügyek vezetését, egykori híveinek nagy része legszívesebben elevenen falta volna fel. Akkor ő úgy nyilatkozott, hogy vannak bizonyos elképzelései, amiket mint külügyminiszter keresztül szeretne vinni, de amiket ellenzéki politikusként nem tud. Azóta kiderült, hogy ez nem üres magyarázkodás volt, hanem komoly alapja van. Én nem lennék meglepve, ha 1977 végén, amikor a Time magazin kijelöli az év emberét, a választás Dájánra esnék. Amit ugyanis ebben az elmúlt három hónapban nagyon nehéz helyzetben produkált, az valóban káprázatos. Nincs őszinte barát Próbáljuk először nagy vonalakban körülrajzolni azt a “játékteret” amin Dájánnak mozognia kell. Izráel egyetlen hatalom ő-Folytatás a 2. oldalon. Nem értem miért nem bíztok bennem? HABSBURG OTTÓ: __ - _ - _ — -FRANCIA FÖLDCSUSZAMLÁS A 60-as évek elején Franciaország Európa-politikája újra és újra sok gondot okozott és Pán-Európa atyja, Coudenhove Kalergi akkor tette ezt a találó megjegyzést: „Európát építeni Franciaországgal igen nehéz, Franciaország nélkül lehetetlen.” Erre a mondatra kell gondolnunk most, amikor minden oldalról azt halljuk, hogy Franciaországban a jövő évi márciusi választások révén hatalomra kerül a Népfront, vagyis a szocialista-kommunista szövetkezés. Persze, még egyáltalán nem biztos, hogy ez így lesz, az eshetősége azonban nincs kizárva és ezért jó szemügyre vennünk a problémát. Különösen, hogy a legutóbbi francia községi választásokon a baloldali pártok tagadhatatlanul jelentős sikereket értek el. Egyesek úgy vélik, hogy azért nem kell túlságosan aggódni. Hiszen — mondják — Európában számos országban szocialisták kormányoznak és ezek szerepe az Európa-politikában meglehetősen pozitív. És Franciaországban sem kell csupán a kommunistákra gondolni, hisz a szövetségben a szocialista párt számszerűleg nagyon is fölényben van, a szövetkezés vezető személyisége pedig a szocialista párt elnöke, Mitterand. A baloldali totalitáriusok, még ha bekerülnek is a kormányba, úgyis csak alárendelt szerepet játszanak — fejeződik be az okosok okfejtése. Erre a legutóbbi állításra a világ legegyszerűbb dolga, ha utalunk arra: Hitler is, amikor először részesült a hatalomban, csak három nemzetiszocialista minisztert állított a kormányba. És mint annak idején Németországban a nemzeti szocialista párt, úgy ma Franciaországban is a kommunista párt rendelkezik a legkitűnőbben szervezett bázisokkal. A francia szocialisták viszont nem alapszervezeteik révén erősek, hanem elsősorban notabilitásokra támaszkodnak. Ehhez jön még, hogy a kommunisták a hatalmat akarják, a legtöbb francia szocialista viszont csak előnyökre törekszik. Figyelembe kell venni a két partner, a szocialista Mitterand és a kommunista Marchais jellemét és alaptulajdonságait is. Mitterand az az ember, akinek meglehetősen kacskaringós múltja van, s ebben a múltban hiába keresünk következetességet vagy elvhűséget. Mitterand tulajdonképpen már minden volt: ; a szélsőjobboldaltól jelenlegi beállítottságáig majdnem minden. A kommunista Marchais viszont, legalábbis az utolsó 30 évben, mindig ugyanahhoz a párthoz tartozott, nem változtatott politikai alaoállást. Ráadásul rendkívül kemény és energikus, ha már a „brutális” szót nem akarjuk használni. Elég csak szemügyre venni a két embert, Mitterand és Marchais arcvonásait és máris tudjuk, hogy ha majd kettőjük között vita támad, melyik győzi le a másikat. Éppen ezért semmi kétség az iránt, hog> ebben a szövetkezésben melyik a ló és melyik a lovas. Egy népfrontban, amelyben totalitárius partnerrel szövetkezünk, nem az a döntő, hogy melyik párt rendelkezik több szavazattal. Ügyelnünk kell azonban arra, hogy a népfrontszocializmust ne tévesszük össze a szociáldemokráciával. Olyan férfiak, mint például Helmut Schmidt vagy Brúnó Kreisky, igazi szociáldemokraták. A „szocializmus” és a „szociáldemokrácia” két alapvetően különböző realitást fejez ki és tulajdonképpen nagyon is különböző két ideológiát takar. Nyugat-Európában létezik nagyon is tiszteletreméltó szociáldemokrácia. A szociáldemokrácia a 19. század kapitalizmusának a jogtalanságaival szemben támadt tiltakozó mozgalom. A szociáldemokrácia elismeri a fennálló társadalmi rendet, ámbár, nagyon helyesen, javítani akar rajta. A szociáldemokrácia: demokratikus. Tiszteli a többség akaratát, hajlandó távozni a hatalomból, ha a szavazatok révén kisebbségbe kerül. Jó példáját láttuk ennek, többször is, Angliában. A másik oldalon viszont a szociáldemokraták mellett vannak, mégpedig egyre növekvő számban, igazi marxisták, és a különös, hogy ezek szinte kivétel nélkül nem a szociáldemokráciából jönnek, hanem máshonnan. Ilyen éppen a francia Mitterand vagy újabban a spanyol szocialista vezér, Felipe Gonzales, aki falangista volt. Ismét mások korábban a kommunista párt tagjaiként működtek. És ami a legfigyelemreméltóbb, általában ezeknek egyike sem volt munkás, mert mindegyik polgári származású apparatcsik. A szocialista-kommunista népfront győzelme Franciaországban szükségképpen messzemenő következményekkel járna az európapolitikára nézve is. Kezdődnék azzal, hogy a hatalom új birtokosai — máris kitervelték — lemondásra kényszerítenék Giscard államelnököt, még az 1981-es elnökválasztás időpontja előtt. Erre gyakorlati okaik vannak. Mindenekelőtt az, hogy a népfrontpolitikusok jól tudják: ha kormányra jutottak, rövid idő múltán megszűnik az eufória, a lelkesedés, a közvélemény csakhamar újra megfordulna. És akkor, ha az elnökválasztással négy évig várnak, 1981-ben ez a választás úgy végződhetnék, hogy legveszedelmesebb ellenfelük, Chirac kerülne az elnöki székbe. És hogy ezt eleve megakadályozzák, az új államfőválasztást szeretnék minél gyorsabban, mindjárt a 78-as parlamenti választás után lebonyolítani, addig, amíg a választók nem ábrándulnak ki a népfront iránti illúzióikból. Ha pedig közvetlen a 78-as választás után sikerülne a népfront jelöltjét megtenni államelnöknek, ez egészen a 80-as évek közepéig maradna hivatalban. Ez aztán elég hosszú idő lenne ahhoz, hogy a baloldal megszilárdítsa hatalmát, még mielőtt a választóknak módjuk lenne arra, hogy 78-as döntésüket helyreigazítsák. De még ennél is lényegesebb következményekkel járna a francia népfront uralma a nemzetközi politikára, Franciaország külpolitikájára. Az első nagy csuszamlás gazdasági téren következnék be. A népfront kormányrakerülése ugyanis, tekintve a szocialista-kommunista közös program számos pontját, óhatatlanul a tőke katasztrofális meneküléséhez vezetne. A francia frank ezt nem élné túl. így aztán kényszerintézkedésekhez kellene folyamodni, ami viszont az Európai Közös Piac partnereivel vezetne válságra, válságos összeütközésre. Mindenesetre Franciaország lenne Európa beteg embere és az Európai Gazdasági Közösségen belül az egyensúly valószínűleg megbomlana. Előre látható, hogy a szocialista-kommunista győzelem nagyarányú államosításokat hozna maga után, ez viszont konfliktust idézne elő a Közös Piac brüszszeli központjával. A francia államosítások teljesen felborítanák a Közösségen belül kialakult versenyviszonyokat, konkurrencia helyzetet és ezzel megbontanák, mint azzal ellentétesek, a római szerződéseket. A NATO is nehéz helyzetbe kerülne, mert bár Franciaország nem tagja a védelmi szövetség katonai szervezetének, de politikailag mindenütt jelen van a védelmi szövetségben. Ezenkívül Franciaország lelki odatartozása nélkül hitelképes és hatásos nyugati védelemről aligha lehetne beszélni. Ily módon tehát, ha Franciaországban olyan kormány kerül hatalomra, amelyben a Varsói Paktum is képviselve van a kommunista miniszterek révén, akik minden államtitokhoz hozzájuthatnak — akkor a NATO-nak egész organizációját át kellene alakítania és minden eddigi tervét tökéletesen megmásítania. Csak néhány okot, jelenséget és következményt soroltam fel, de ez is elég arra, hogy lássuk: mit gefront. Éppen ezért helytelen, ha egyesek úgy vélik: lentene Európára, ha Franciaországban győzne a nem is volna baj, nem ártana, ha Franciaország egy kis leckét kapna, mert úgy talán végre félreteszi ábrándjait. Ez az okoskodás talán helyes volna nyugodtabb és biztonságosabb időkben. Manapság azonban, amikor Európát az agresszív szovjet hegemónia-politika fenyegeti, az ilyen kísérletezésnek könnyen halálos kimenetele lehet. Mert számtalanszor megmondtuk és mindig újra és újra meg kell mondanom: a kommunista pártok, ha csak önmagukban állnának, moszkvai háttámasz nélkül, akkor ezek a pártok lényegesen gyengébbek lennének és bár jelenlétük kellemetlen volna, de nem döntő és nem veszedelmes. A kommunizmus a Szovjetunió nélkül alárendelt, másodrangú probléma lenne. A kommunista pártok Nyugaton egyedül és kizárólag azért jelentenek veszélyt, mert ezek a pártok a szovjet titkosrendőrség, a KGB meghosszabbított karjai és a hatalmas Vörös Hadsereg segítői. A kommunista pártok Nyugat-Európának nem belpolitikai, hanem kifejezetten külpolitikai problémát jelentenek. (u.E.) MEGHÍVÓ TORONTÓBAN 1977 OKTÓBER 23 vasánap du. 4 érakor a TMZsSz és a New Horizons közös rendezésében Belépődíj: New Hoiizons tagoknak ingyen vendégeknek *3.00 I I V icwinount Ave. alatt. KOVÁCS DÉNES iró előadói estje. "Örömmel értesítjük" című könyvének megjelenése alkalmából
