Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-03-05 / 647. szám

,Mr.August J.Molnar

P.O.Box lo34

New Brunswick, New Jersey o39o3 U.S.A. -------------------------------Second clast nail registration No. 1373.

AZ (SZAKAMERIKAI MA6YAR ZSIDÓSÁG LAPJA

Vol. 16. No. 647. 40 cent Márc. 5. 1977.

A gröl, a gróf a vízbe fúl....

A magyar nyelvben az operák végtelenbe nyúló párbeszédeit, s a közben való "semmi sem történést" szokták kifigurázni ezzel a pár sorral, melynek dallamát Rossini Teli Vilmos nyitányához kapcsolták. A gróf a vízbe fúl, állnak kezüket tördelve a vízparton a kórus tagjai, és válaszképpen megszólalnak rá a basszus szólam tagjai, hogy aszongya: mek, mek, mek-mek, újból mek, meg, mekmek, meg kell ötét menteni. De a mentés érdekében nem történik semmi csak állandóan ismétlik e sorokat, míg a gróf valóban vízbefullad.

Mek, mek, mek-mek, halljuk már napok óta a nemzetközi halogatókés semmittevők kórusát, akik most végre nem tudom hány év után felébredtek arra az eddig is közismert tényre, hogy a gróf a vízbe fúl, ha egyszer beleesett oda és senki sem húzza ki. A dolog persze áttételesen értendő.

Ezúttal Idi Amin Ugandájában fuldoklik a jelképes gróf, ebben a középafrikai államban, ahol még szakértők sem tudnak megegyezni abban, hogy az örjöngő diktátor áldozatainak száma az elmúlt néhány év alatt százezret tett-e csak csupán ki, avagy túlhaladta a negyedmilliót. Egy hét leforgása alatt Amin lemészároltatta az ország anglikán hercegérsekét, két miniszterét, aztán kiderült, hogy a hadseregen belül két néger törzs elégedetlen Amin vezetésével, s ezért a két teljes néptörzs kiirtását rendelte el, majd gyakorlatilag túszként foglyulejtette még az országban tartózkodó kétszáz amerikai állampolgárt.

Ez még a négerek csalhatatlanságában hivő amerikai liberális széplelkeknek is sok volt, s gyorsan össze is állt a kórus, és elmondották: mek, mek, mek, mek-mek, mek-mek. A boxbajnokból diktátorrá lett ugandai államfő azonban úgy látszik nagyobb zenei műveltséggel rendelkezik mint az amerikai kórus tagjai, nem rémült meg túlságosan; pontosan tudta, hogy komoly ellenlépéstől nem kell tartania. Ezért az amerikaiak Kampalából való kiutazása továbbra is tiltva vagyon, és Amin mind a 200 amerikai állampolgárt kihallgatásra rendelte, hogy válaszoljanak előtte arra a vádra, hogy nem voltak-e valamilyen formában részesei a megbuktatására irányuló angol-amerikai protestáns-cionista öszszeesküvésnek. Amin ugyanis 1977-ben is rendületlenül hisz nemcsak a hitleri terminológiában, de a hitleri megoldásokban is, amiket szorgalmasan gyakorol — és igaza van. Miért ne tenné, ha egy operett paródián kívül egyéb veszély nem fenyegeti.

De miért ne ? 200 amerikai állampolgárt törvényellenesen letartóztatnak, s életük még akkor is veszélyben forog, ha egy örjöngő diktátor egyelőre kegyes nyilatkozatokat tesz arról, hogy nem fogja bántani azokat, akik igazolni tudják magukat. Sőt állítólag még kegyesen azt is megengedi, hogy amerikai diplomaták egy csoportja jelen lehessen a kihallgatásnál. Az Egyesült Államok vezetői pedig, akik első nap " aggodalmukat" fejezték ki, most már hálálkodva nyilatkoznak arról, hogy " hála Istennek közvetlen veszély nem fenyeget", ez az Idi Amin azért talán mégsem fogja kiirtani mind a 200 amerikait. Lehet, hogy az utolsó pillanatban meggondolja magát és csak 20 ártatlan fehér embert fog legyilkoltatni, a többi 180-at majd helyettesíti 18.000 ugandai négerrel. Tehát, komoly, eröteljes fellépésre nincsen sem szükség, sem ok.

Milyen jó lenne, ha valaki figyelmeztetné Mr. Cartert, az Egyesült Államok nemrég megválasztott, s a jelek szerint becsületes szándékú, de külpolitikában egyelőre nem eléggé felkészült elnökét, hogy a teljes meghunyászkodáson kívül esetleg egyéb lehetőségek is volnának az Amin karmában lévő amerikaiak kiszabadítására, általában az Amin kérdés megoldására. 200 éves születésnapján az Egyesült Államok egy receptet kapott ajándékba, egy pici kis országtól, amelyben pontosan benne áll, miként kotyvasztandó ki az "Idi Amin elleni méreg" Tavaly július 4-e volt. Akkor is 200 túsz életéről volt szó, ugyancsak Ugandában. Tavaly július 4-e óta két ugandai várost ismerünk,

addig csak egyről tudtunk, Kampaláról. Azóta Entebbe híre is bejárta a világot. Bár büszkék vagyunk az izráeli hadsereg és az izráeli titkos szolgálat munkájára, mégsem vagyunk annyira naivak, hogy feltételeznénk: az Egyesült Államok hadserege nem képes ugyanarra a fegyvertényre, amit az izráeli hadsereg megtett. Izráelben nem énekeltek operát, hanem repülőgépre rakták katonáikat és "hajánál fogva kihúzták a piszkos tócsából a grófot". Vagyis kiszabadították a túszokat, lemészárolták ( igenis lemészárolták — sőt mégegyszer mondjuk, nem szégyelljük; lemészárolták) a repülörablókat és az őket segítő ugandai katonákat, és bebizonyították, hogy ebben a tragikomikus operában, ahol a grófnak vízbe kell fúlnia, még az a veszély sincs, mint egy valódi operai színpadon, ahol a karmester pálcája esetleg a hadonászásban kettétörik, s egyik elrepülő vége esetleg pont torkon szúrja a hős tenort.

Leegyszerűsítve a képet az Egyesült Államok, s vele a szabad világ ma már odáig jutott, önbűvölte gyávaságában, hogy bármilyen középafrikai, középamerikai, középausztráliai rablóvezér is azt csinál vele amit akar. Mert az úgynevezett "ágyúnaszád diplomácia" ideje örökre elmúlt, sőt Amerika annyira szégyelli magát amiért valaha gyarmatosító hatalom volt, sőt időnként hasznos gyarmatosító hatalom volt, hogy ma már egy csúzlit sem mer kiverni egy tízéves néger gyerek kezéből.

Tartozunk az igazságnak azzal, hogy ez a tehetetlenség nem a mai adminisztráció,nem Carterék bűne. Ilyen Idi-ellenes akciók végrehajtása mindig és minden országban a titkos szolgálat feladata volt. Amerikának — hála az előbb megdicsért széplelkeknek, ma már nincsen valamire való titkos szolgálata. A CIA az állandó támadások után már azért is hálás, ha egyáltalán megengedik neki, hogy adatokat gyűjtsön. Arra, hogy titkos szolgálatokat végezzen el, nincs módja. Tíz évvel ezelőtt egy Idi A min iá bal ól való el tétele még nem okozott volna gondot, de azóta sok víz folyt le a Potomac-on, Washington folyóján. Sikerült az emberi jogokat olyan tökéletesen biztosítani, hogy Idi Amint semmiféle veszély nem fenyegeti, legfeljebb ha kiderül, hogy áldozatainak száma mégis közelebb van a negyedmillióhoz, mint a százezerhez, akkor esetleg nemzetközi megrovásban részesül. "Mek, mek, mek-mek; mek, mek, mek-mek ".

Az erkölcs nem sikerkéidés

Trudeau kanadai miniszterelnök rendkívüli sikert aratott múlt hét folyamán washingtoni látogatásakor. Nemcsak Carter elnökkel tárgyalt, de a szenátus két egyesített háza előtt is beszédet mondott, és nemcsak a kanadai sajtóközleményeknek, de saját fülünknek is hinnünk kell, amikor megállapítjuk, hogy angol nyelvű beszédével lenyűgözte hallgatóságát. A szenátus és a képviselőház jelenlevő tagjai megállapították, hogy soha azelőtt ilyen kultúrált, intelligens, magasröptű beszédet külföldi vendégtől még nem hallottak.

Érdekes módon még Kanadában is hirtelen megfordult a közvélemény hangulata, s a miniszterelnök egyszeriben népszerűvé vált. Végeredményben nem csekélység az( így érzik a kanadaiak), ha a világ legnagyobb hatalmának törvényhozói elismerik, hogy ők rendelkeznek a legintelligensebb politikai vezetővel.

E sorok írója is szívesen csatlakozna az általános lelkesedéshez, de ó, nem lehet. Sajnos, nem lehet. Trudeau washingtoni megnyilatkozásaiban és beszédeiben ugyanis olyan elemeket fedeztünk fel, melyek inkább az eddigi szkepszis növelésére, mint növekvő lelkesedésre adnak okot.

Azon még kevésbé akadnánk meg, hogy a miniszterelnök valóban rendkívül intelligens, szellemes, jólhangzó beszde másnapján az amerikai törvényhozók egy része keserű szájízzel ébredt.

" Hogyan ? — mondották. — A kanadai miniszterelnök meggyőzött minket arról, hogy országában minden a legnagyobb rendben van. Olyan elsöprő erejű volt, hogy lehetetlen volna el nem hinni. Kanada, jó szomszéd, biztos szomszéd, építeni lehet rá.

Igen, igen — mondták a törvényhozók, — de hiszen ugyanez a Trudeau néhány évvel ezelőtt moszkvai beszédében az oroszok segítségét kérte ahhoz, hogy Kanada ellenállhasson a hatalmas déli szomszéd befolyásának. Meg aztán az egyik legjelentősebb tar-Feliben oszlott meg az Izraeli Munkapárt

Az izráeli Munkapárt múlt heti kongresszusa sok fontos kérdésről tárgyalt, jelentős határozatokat hozott. Hogy valamit megoldott volna, ezt nem merjük határozottan állítani, ámbár lehetséges. A választásra készülő országban semmiképp sem közömbös a legnagyobb párt konferenciája, pláne ha még azt is el kell dönteni ki lesz a szavazásokon a listavezető, s ennek következtében ki tölti be az ország miniszterelnöki- székét, amennyiben a jelenleg is kormányon lévő Maarach és koaliciós társai ismét meg tudják szerezni a választók többségének bizalmát, s ezzel a kormányzás lehetőségét.

Talán még sosem volt ekkora nemzetközi érdeklődés izráeli pártkongresszus iránt mint most. Megjelent többek között Willy Brandt volt kancellár a nyugatnémet szociáldemokraták elnöke, Brúnó Kreisky osztrák kancellár. Olof Palme, a volt svéd mi- Iniszterelnök, Mitterrand, a francia szocialisták vezetője, aki a legutóbbi elnökválasztásokon a szavazatok 50%-át megkapta, Joop den Uyl, a holland Mniszterelnök, de küldöttség érkezett szinte minden országból, a norvég, a portugál, a dán szocialista pártoktól amelyek éppen most kormányon vannak.

dgy tűnik, hogy a Szociáldemokrata Inter nációnál é pártjai erkölcsi segítséget kívánnak nyújtani a Mapajnak, amelyik nehéz választások előtt áll. Hogy erre mi ösztönzi őket, azt nehéz pontosan megállapítani, hiszen jó egynéhányan a jelenlévők közül éppenséggel nem tüntettek Izráel barátságukkal az elmúlt években, sőt Kreisky kancellár még izráeli beszédei során sem nagyon titkolta, hogy akár az ország érdekei ellenére is szeretne rájuk erőszakolni valamilyen békét. Ettől függetlenül azonban tény, hogy olyan politikai tüntetés volt ez, amilyenre Jeruzsálemben, az ország fővárosában még nem volt példa.

Maga a kongresszus ülése l azonban kevésbé mutatta a “szocialista egységet”, mint ahogy azt a vendégek megjelenéséből feltételezni lehetett volna. Nyílt titok, hogy az izráeli Munkapárt mostanában

két vezető körül kristályosodik ki és hogy Jicchák Rábin miniszterelnök, valamint Simon Peresz hadügyminiszter személy szerint nem túlságosan rajonganak egymásért. Nem egészen három évvel ezelőtt amikor az akkori pártkongresszuson Ráhint választották listavezető miniszterelnök-jelöltté, 54%-ot kapott, Peresz 46-jával ellentétben. Holott akkor “egyenlő plattform”-ról indultak el. Most Rábin magának vindikálhatta a miniszterelnökséggel járó nimbuszt, — ha ugyan egyáltalán van ilyen, — vagyis ő volt birtokon belül. Igaz, a párt nagyágyúinak támogatása megoszlott. Például Golda Meir, Rabinovitz pénzügyminiszter, s a kormány legtöbb tagja Rábin mellett állt ki, ezzel szemben MoseDajan, sőt a kimondottan galambnak tekintendő Aba Evan is Peresz hadügyminiszter mellett állt ki. Hogy a kettő közül ki győz, az utolsó pillanatig sem lehetett tudni, mert a közel háromezer leadott szavazat után Jicchák Rábin öszszesen 41-gyel több delegátust tudott maga mellé állítani, mint ellenfele, vagyis a párt 50,7%-ának bizalmát vallhatta magáénak, míg Peresz 49,3%-ot kapott. Egy ilyen eredmény ugyan elegendő ahhoz, hogy eldöntse ki lesz a pártlista vezetője, de ahhoz nem, hogy ki lesz az úr a pártban. Peresz tudniillik a párt felének továbbra is vezetője, vagyis gyakorlatilag Izráelnek (ismételjük, ha a Mapaj győz) esetleg két miniszterelnöke lesz.

A kongresszuson mindenki azt hangoztatta, hogy tulajdonképpen csak személyi versengésről van szó, s a szavazás után a pártegység teljesen helyreáll. Ez szépen hangzik, de nem egészen igaz. Igenis vannak differenciák a különböző felfogások között, például a hadügyminiszter, a keményebb külpolitikai tárgyaló modor híve, és bár természetesen ö‘is békére vágyik, nem akar olyan könnyen kompromisszumokba menni, mint Rábin miniszterelnök.

Hogy milyen mélyek az ellentétek az a vezető választás utáni napon derült ki, amikor a párt választási programjáról folyt a vita. Ismeretes, hogy a jelenlegi kormánynak nincs felhatalmazása arra, hogy Jordániával eredményesen tárgyalhasson békéről, mert az 1973-as választások megtiltották a kormánynak, hogy JudeaésShomron kérdésében koncessziókat tegyen, hogy azokról a területekről visszavonulhasson.

Mivel a béke lehetősége ezúttal közelebb áll, a Mapaj most programjába vette ezeknek a területeknek Jordániához való visszacsatolását megfelelő békegaranciák és békekötés esetén. Tudni kell, hogy ezt nemcsak a legnagyobb ellenzéki pártcsoportosulás, a Likud, de az eddig a koalícióhoz tartozó vallásos pártok is ellenzik. Vagyis a Mapaj teljes egységére lett volna szükség, hogy az izráeli polgár realizálja a Jordán folyótól nyugatra lévő megszállt területek visszaadásának fontosságát és azok sürgősségét. Azt is hitték a pártkongreszszus szervezői, hogy a plénum az előterjesztett javaslatot kézfelemeléssel fogja elfogadni. De nem így történt. A párt jobb-szárnya részéről Moshe Dajan ki akarta venni ezt a koncessziós javaslatot a pártprogramból és a vártnál nagyobb megértésre talált ezzel. Szavazásra került a sor, s a hivatalos álláspont végül is 659 szavazattal 606 ellenében győzött, vagyis a párt itt is szinte 50-50% arányban oszlott meg.

Felmerül a kérdés; vajon tényleg kész van-e az ország népének hangulata egy koncesszióra a Jordán nyugatparti területeket illetően, ha még a Munkapárt is 50%-ban oszlik meg, míg a vallásos pártok és az ellenzék szinte teljesen egyetért ebben a kérdésben.

A Munkapárt megoszlása viszont a legnagyobb bizakodással töltötte el az ellenzéki Likud pártot, melynek vezetője Menachem Begin, 29 évnyi ellenzékiség után úgy érzi, hogy a május 17—i választásokon eléri a régen áhított miniszterelnöki széket. Ennek a fejleménynek a Likud párt körein kívül kevesen örülnének a világban. Nem örülnének a tárgyalásokat szorgalmazó nagyhatalmak, nem örülne az arab blokk, mely minden jel szerint elérkezett a béke szükségének

tományban, Quebecben, most éppen olyan kormány van hatalmon, amely a kanadai konfederáció szétbomlasztásán fáradozik, na meg erősen gyanítható némi marxista szimpátiákkal is. Na meg az elmúlt három hónap alatt a kanadai dollár 7%-ot romlott az amerikai dollárhoz viszonyítva, mely ugyancsak nem a legerősebb pénz a világpiacon. No meg mialatt a nyugati világ többi országaiban túljutottak a gazdasági válság mélypontján, addig Kanadában 700 ezer a bevallott, egymillió 100 ezer a tényleges nmunkanélküliek száma, vagyis a munkaerő kapacitás köze közel lo százaléka. Bármilyen intelligens legyen is a miniszterelnök beszéde, valami baj úgy látszik mégis van."

De mint mondottuk, nem is ez volt ami miatt a legnagyobb csalódást éreztük, hanem Trudeau beszélgetése Carter elnökkel. A két kormányfő kötetlenül, kellemesen szerény módon beszélgetett egymással, valószínűleg őszintén kérték ki egymás tanácsait.Carter arról kért véleményt, ami most legjobban foglalkoztatja őt; vajon helyes-e kiállása a Szovjetunió és a csatlós országok szellemi ellenállói érdekében, helyes-e, hogy az emberi lelkismereti szabadság megvédését nemcsak amerikai, de nemzetközi kérdésnek tekinti.

Mi volt erre Trudeau válasza ? Ezt csak a jövő dönti el, — mondotta. — Ha valami sikeres, az helyes. Ha az ügy nem sikerül, akkor helytelen. Ez ugyan államférfiúi bölcsességre vall, de csak akkor, ha elismerjük, hogy az államférfiúi, képesség az erkölcstelenség maximumával jár együtt. Trudeau szerintCarter tiszteletben alakarja tartatni az emberi szabadságjogokat. Ha sikerül neki, úgy az emberi szabadságjogok tiszteletreméltó dologgá válnak, ha nem sikerül, úgy — nem azokat kell a történelem szemétdombjára szórni akik megsértik az emberi szabadságjogokat —, hanem az emberi szabadságjogokat. A sokat kárhoztatott machiavellista alapgondolat "acél szentesíti az eszközt" újfajta alkalmazásáról van itt szó. Eddig csak diktatúrákban mertek hivatkozni rá, Trudeau miniszterelnök most a demokráciák szótárába is bevette. A mi felfogásunk szerint az emberi méltóság független annak eredményességétől. Trudeau miniszterelnök Washingtonban járt, Carter elnök valami fontosat kérdezett tőle. Szívből reméljük, hogy Jimmy Carter nem fog figyelni a válaszra.

realizálásához, talán még azt is hozzátehetnénk, hogy a jelenlegi ellenzék győzelme mindenképpen feszültebbé tenné a közelkeleti helyzetet. A végső döntés azonban mégis csak az izráeli választó kezében van letéve, ebbe kívülről senki, még egy nagyhatalom sem szólhat bele. Különben is az egyetlen nagyhatalom amelyiknek véleménye fontos, az Egyesült Államok, s e pillanatban még nem lehet tisztán látni, milyen vonalat akar vinni az új Carter adminisztráció. A legérdekesebb ebben a kérdés-komplexumban Szádát egyiptomi elnök múlt heti nyilatkozata, aki kijelentette: az arab világ bízik az Egyesült Államokban, most már csak az kell, hogy Izráel is megbízzon benne.

Persze abból a szempontból Izráel is bízik.,aogy nem vonja kétségbe Cyrus Vance amerikai külügyminiszter múlt heti nyilatkozatát, mely szerint Amerika mindéképpen biztosítani fogja Izráel határait és fennmaradását. Nem a jóindulatot vonjuk kétségbe, hanem az erkölcsi képességet.

Bob Woodworth a Washington Post munkatársa múlt héten nemzetközi botrányt kavart azzal a leleplezésével, hogy a CIA megveszteget külföldi állampolgárokat. A vihar még nem csitult el, bár Carter elnök bizonyos fokig a kérdésben sarkára állt. Igaz - ugyan, hogy leállította Huszszein királynak a további megvesztemetéseket, de ugyanakkor kihangsúlyo z t a , hogy véleménye szerint az ilyen megvesztegetésekre igenis szükség van. Persze, hogy van. De ha van, miért szüntette meg Husszeinnak, holott még mi az izráeli ügy elfogult szemlélői is állítjuk, hogy a Husszeinnak juttatott megvesztegetés helyes és okos dolog volt.

Aztán az is napvilágra került, hogy Izráel évtizedek ót kapja a “megvesztegetési” pénzt a CIA-tól. Mire használták ezt? Nem arra, hogy egyes vezetők jobban éljenek belőle. Hanem arra, hogy az afrikai országokban működé izráeli segélyprogramot ebből finanszírozzák és így megerősítsék Izráel afrikai pozícióját. Igaz ugyan, hogy ez a program nem vezetett nagy sikerre, de a befektetett pénzt még így is megérte,, mert még ma is jónéhány ország van Közép-Afrikában, amely az Izráel által kezdeményezett programoknak, s az Izráel által kinövelt vezetőmnek köszönheti, hogy eddig nem estek a bolsevizmus markába.

Mindezzel azt akarjuk mondani, hogy az Egyesült Államok politikáját nem csupán a megválasztott elnök és kormánya irányítja, hanem egyéb erők is. Izráelnek tehát ezek ellen az egyéb erők ellen is fel kell készülnie védekezésre, s miután ezeknek az erőknek irányát és szándékait nehéz kiszámítani, ezért nehéz állást foglalni abban, mi a jó az izráeli belpolitika változásaiban és mi a rossz. Ismételjük, erre a feleletet kizárólag csak az izráeli szavazópolgár adhatja meg és meg is fogja adni május 17-én.