Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)
1977-06-25 / 663. szám
1977 június 25 * MENORA 3 oldal VANDORBOTTAL A NAGYVILÁGBAN Menekültek s az állítólag őket "védő" bürokrácia Az alábbi cikksorozat többhónapi kutató búvármunka eredménye. Dr. Losonczy László, lapunk munkatársa, aki az ötvenes évek végén a Menekültügyi Főbizottság alkalmazottja volt világszerte elismert és megbecsült szakértője a menekült problémáknak. Cikksorozatának angol, francia, orosz és spanyol fordítása ugyanúgy elkerült az ENSz főtitkárához, mint az amerikai elnök és a kanadai miniszterelnök irodájához. “Szakértők állítása szerint minden ötödik ember a világon nem saját hazájában él. Pesszimizmus vajon azt állítani, hogy a világ egyötöde — ezek szerint — boldogtalan?’ — Willy Brandt, volt német kancellár, Nyugat-Berlin egykori polgármestere. (folytatás előző számunkból.) A menekültügyi főbiztosság hatáskörét két fontos dokumentum szabályozta: az 1922— ben létrehozott, s 1939-ben, 1943-ban és 1951-ben megerősített Nemzetközi Vöröskereszt alkotmány, valamint az 1951-ben elfogadott, s az ENSZ által “szentesített” menekültügyi egyezmény. A Vöröskereszt alkotmány különösen a második világháború alatt vált ismertté, a hadifoglyokkal való bánásmód kapcsán. A menekültügyi egyezmény sohasem vált ismertté, mert labilis nyelvezete miatt ezerféleképpen értelmezhető. Hitler és a náci gépezet még az aránylag szilárd Vöröskereszt alkotmányt is léptennyomon felrúgta; elképzelhető, hogy mit tettek a kommunista országok a menekültügyi egyezmény értelmezésével. Az alapvető emberi jogokról szóló nyilatkozat ugyanúgy szerepel az ENSZ alapokmányában mint a Vöröskereszt és a menekültügy egyezményeiben. Az eredetileg ötvennyolc ország által aláírt okmány (azóta további ötvenhat ország írta alá) szerint menekültnek tekintendő az a személy, aki biztonsági okokból kénytelen elhagyni saját országa területét; aki politikai felfogása miatt üldözésnek lenne kitéve; saza személy, akit a gazdasági körülmények éhezésre kényszerítenek. Normális felfogás szerint ez az egyszeű meghatározás irányítja a menekültügyi főbiztosság munkáját, vagy kellene, hogy irányítsa. Csakhogy a nemzetközi politikai arénában minden egyszerű meghatározás bonyolult és kibogozhatatlan hülyeséggé formálódik. Az ötvenhatos magyar forradalom után a menekültügyi főbiztosság lázas tevékenység színhelye lett. A genfi irodán kívül két fiókiroda működött (Bécsben és Linzben), a főbiztosság magyar ügyosztályának alkalmazotti létszáma harmincnégyre szökött fel. (A bürokrácia íratlan szabályainak megfelelően a harmincnégy alkalmazott közül csupán egy tudott magyarul, rajtam kívül. Csakhogy én nem tartoztam a magyar ügyosztályhoz; körzetigazgatói beosztásom folytán az összes menekülteket érintő ügyeket intéztem. Amikor azt a logikusnak tűnő javaslatot tettem az akkori menekültügyi főbiztosnak, Hank Frasernek, hogy a magyar ügyek intézését bízza magyarul értő és beszélő emberekre, az UNESCO szovjet és vasfüggöny mögötti küldöttei felhördültek.) 1957 márciusában a kommunista delegátusok határozati javaslatot nyújtottak be, amely szerint a kétszázezer magyar menekült nem tekinthető voltaképpen menekültnek, miután a “népi demokratikus rendszer ellen követtek el bűntényeket, s az igazságszolgáltatás elöl bujdostak külföldre”. Vagyis úgy kell kezelni őket mint közönséges bűnözőket. A javaslat benyújtását követő vitában Hank Fraser felolvasta a fentebb említett egyszerű meghatározást: “Menekültnek tekintendő az a személy, aki biztonságát fenyegető okokból kénytelen elhagyni hazáját”. A szovjet és szovjet gyarmati delegátusok két héten- fújták saját propagandájukat, a nyugatiak minden alkalommal védekezésbe szorultak, s a táborokban sínylődő magyar menekültek ügyeit harmincnégy bürokrata intézte, akik életükben nem hallottak semmit az égvilágon Magyarországról. Tolmácsok útján érintkeztek a menekültekkel, s hogy a problémák ne nőjjenek a fejükre, idővel minden kapcsolatot a táborparancsnokra hagytak, akik aztán okosan kihasználták a hatalomból származó előnyöket. Az osztrák táborból aránylag kevés panasz érkezett. Az osztrák nép megértéssel és szeretettel fogadta a menekülteket, s a külföldről érkező segélyeket saját segítségükkel is megtoldották. Annál több panasz jött Olaszországból és Jugoszláviából. Hank Fraser először engem akart kiküldeni Usticába és Fiúméba “rendcsinálásra”; persze, hogy a jugoszlávok — diplomáciai útlevelem ellenére — nem adtak beutazási engedélyt. Aztán dr. Enrico Fermi próbált bejutni Jugoszláviába. Nem kapott beutazási engedélyt. Majd a török Oran Köpür. Aztán a portugál Gilberto Silva. Végül a svéd Anger Olsson. Minden esetben elutasítás. Hank Fraser a genfi jugoszláv nagyköveten keresztül megfenyegette Titot, hogy amennyiben nem járul hozzá a menekültügyi főbiztosság megbízottjának ellenőrző kőrútjához, úgy azonnal leállítja a Jugoszláviába irányuló segélyt. Erre Tito kétszáztíz magyart viszszadobott Magyarországra, s azt üzente Frasernek, hogy amennyiben nem emeli fel (1) a segélyek összegét, úgy az összes Jugoszláviában tartózkodó s a jövőben érkező magyar menekültet visszaadja Magyarországnak. Azonnali intézkedés történt a jugoszláv segélyek felemelésére. Közben a jugoszláv táborokból Olaszországba és Ausztriába érkező menekülteket csak egy hajszál választotta el a tökéletes fizikai összeomlástól... Az olasz táborban, főleg Capuában, Udinében, Saccoroban és Latinában az anyagi visszaélések fénykora dívott. Táborparancsnokok és beosztottak gazdagodtak meg az első tíz hónap alatt érkezett külföldi segélyekből. Jómagam is tanúja voltam az udinei repülőtéren tevékenykedő “feketepiacosok” ügyleteinek, akik a menekültek számára küldött csokoládét, cigarettát, húskonzervet és ruhaneműt árulták a turistáknak. Egy alkalommal a városi rendőrség egyik detektívjét kértem meg nyomozásra. Ki is jött velem a repülőtérre, udvariasan elbeszélgetett egy-két “árussal”, majd udvariasan megmagyarázta nekem, hogy tehetetlen az ügyben, miután a feketézők a repülőtéri rendőrség “védelme” alatt állnak. Az olasz táborparancsnokok semmibe se vették a menekültügyi főbiztosság alkalmazottainak időszakos kivizsgálását. K isisteneknek hitték magukat és úgy is viselkedtek. Számosán nyíltan vagy titokban az olasz kommunista mozgalommal szimpatizáltak, s “fasiszta banditáknak” nyilvánították a menekülteket. A- mikor Hank Fraser váratlan olaszországi kiszállása során felfüggesztette az udinei táborparancsnokot, a latinai és saccoroi táborokban elviselhetetlenné vált a menekültek ''élete. A főbiztosság általános tevékenységét olcsó politikai trükkök hálózták be. A politikailag kiszemelt UNESCO küldöttek különbözőféleképpen befolyásolták az adminisztratív alkalmazottakat. A magyar menekültekkel kapcsolatos bánásmód mellett nagy port vert fel a marokkói és palesztinai menekültek Ugye 1956 és 1959 között. Miután mindkét ügyben személyesen érdekelve voltam, olyan részleteket is felfedhetek, melyekről idáig nem sokat tudott a nagyvilág. (Cikksorozatom legközelebbi részletét az arizonai Phoenix-ből küldöm a Menóra szerkesztőjének, ahol — egy oktatási konferencia keretei között — négy volt UNESCO kollégámmal találkozom, akiktől további részleteket fogok beszerezni az ugyancsak nagy port felvert koreai és kashmiri menekültügyekkel kapcsolatban.) A Franciaország és Algéria közötti krízis után, melyet általánosságban a “függetlenségi mozgalmak” egyik állomásának könyveltek el, hatvanezer algériai francia menekült Európába (főleg Franciaországba), míg további negyvenezer a szomszédos Marokkóban és Tunéziában talált menedéket. Utóbbiak nagy része a Boumedienne-féle gerillák és a Beauchamp által vezérelt terroristák elől szedte az irháját. A főbiztosság intézkedése folytán az első két hónapban húszmillió dollár ment a két arab országba a menekültek ellátására. Röviddel ezután kiderült, hogy a pénz nagy részét magukat menekülteknek álcázó terroristák sikkasztották el, vitték Algériába, hogy modern fegyvereket tudjanak vásárolni afranciákfelszámolására. Az ügy sose jutott el a hírközlő szervekhez, miután Sikhurov szovjet UNESCO delegátus keze volt a dolgok mélyén. Losonczy László (Folytatása következő számunkban.) Európa sorsa Nyugat-Európa legnagyobb hatalma — katonailag és gazdaságilag — a Deutsche Bundesrepublik. Európa sorsa mégis Franciaországban fog eldőlni. Nem a távoli jövőben, de az 1978 áprilisában megtartandó választásokon. A kilátások, úgy a jelenlegi francia kormány, mintáz Egyesült Államok szempontjából, kedvezőtlenek. Az 1974-es országos választásokon Giscard dtstaing csak minimális többséggel győzött a szocialisták és a kommunisták közös jelöltje, a szocialista Francois Mitterand ellen. Azóta az erőviszonyok eltolódtak. Az áprilisi (1977) községi választásokon a kormánykoalíció a szavazatok 46%-át kapta, a baloldali pártok 52%-ával szemben. A kommunisták és a szocialisták közös listája nemcsak az iparvidékeken, ahol a nagy munkanélküliség is segítette őket, de olyan konzervatív kerületekben is, mint pl. Bretagne, sikeresen megállta a helyét, vagy legalábbis lényegesen csökkentette a kormánykoalícióra eső szavazatok számát. A kormánypártok propagandájának legerősebb érve a kesorsa volt, amelyeket a kommunista pártok rövidesen elsorvasztottak. Ez az érvelés nem érte el a célját és a jövőben is kilátástalannak látszik, mert a községi választások eredményei azt mutatják, hogy a szocialista szavazatok száma erősebben emelkedett, mint a kommunistáké. Úgy látszik, hogy a francia szocialisták bíznak a kommunisták legújabb jelmondatában: “Kommunizmus francia színekben!” A baloldali egységgel szemben, a jobboldali pártokban tovább folyik a szétforgácsolódás. A jelenlegi miniszterelnök, Raymond Barre, választás előtti felhívása az egység érdekében — pusztába kiáltott szó maradt. A kormánypárton nem segített, a saját tekintélyét azonban aláásta. Giscard d'Estaing elnöknek nincs sok öröme abban, hogy a De Gaulle párt vezére, Chirac lesz Páris polgármestere, illetve primátora. Erre az állásra a Független Köztársasági Párt (dEstaing pártja) jelöltje Ornano is indult, de elbukott Chirac-al szemben. Chirac helyzete, mint Páris primátora és a De Gaulle Párt vezére, megerősödött. Az elleteurópai szocialista pártok iNEM KELL MANHATTANBA MENNIE JÓ SÜTEMÉNYÉRT I J nők, Giscard d'Estaing, kénytelen lesz tekintetbe venni követelése it, amelyeknek egyike az “erősebb kezű kampány” a baloldali pártok ellen. Barre miniszterelnök arra buzdítja honfitársait, hogy vegyék szívükre a legutóbbi választások tanulságait és fogjanak össze. Csak így menthetik meg Franciaország gazdasági együttműködését a nyugati világgal. Ezzel szemben Chirac kifogásolja Barre miniszterelnök politikáját. Intézkedéseit elégtelennek találja a jelenlegi válság megoldására. Felhívta afranciákat, hogy“szedjék össze” magukat és mentsék meg De Gaulle hagyatékát. A baloldaliak nem titkolják örömüket az áprilisban elért eredmények felett. Mitterand a baloldaliak újabb győzelmét jósolja — 1978-ra. A francia belpolitika ismerői azt mondják, hogy a kormánykoalíció nem győzhet, ha nem hajtja végre a szükségessé vált reformokat. Ehhez azonban sok pénzre lenne szükség, ami maga után vonná az adók emelését. Ez azonban politikailag veszélyes lépés lenne, mert elidegenítené a kormánypárt legmegbízhatóbb szavazóit: az értelmiségieket és a kereskedőket. Olaszországban semmivel sem kedvezőbb a jobboldali .pártok helyzete. A Keresztény-Demokrata Párt a kommunisták “kegyelméből” uralkodik. A kommunista vezérek mindent elkövetnek, hogy a nyugati világ “jó fiúknak” lássa őket. A szélsőségesek azonban egyre nagyobb gondot okoznak az Olasz Kommunista Párt vezérének, Berlinguernek. Az olasz belügyminiszter, Francesco Cossiga jelentése szerint, az áprilisi véres diákzavargások magukon viselték a Tupamaro gerillák harcmodorának minden jellegzetességét. A z “eurokommunizmus” problémája nehéz dió, úgy az Egyesült Államok, mint a Szovjetunió számára. Megingathatja Washingtonnak a NATO-ba vetett bizalmát és meghiúsíthatja Moszkva évtizedes törekvését a kommunista egység létrehozására — a Kreml fennhatósága alatt. Washingtonnak is (és Moszkvának is) nem egészen egy év áll rendelkezésére, hogy a világpolitika sakktábláján kieszelje a következő lépést. megny ílt a Forest Bilisben N.Y-ban az cin o&tdrew’ó eH,uncfaricm hStruclle & ^Paótrieó Suc. | ahol a legkiválóbb minőségi, naponta friss ^ l Rétesek, magyar és Continentális sütemények nagy választékban kaphatók { | FIGYELMES KISZOLGÁLÁS, keresse fel és kérjen késtolót az ízletes süteményekből k I Címünk: 100-28 QUEENS Blvd. NEW YORK a 67-es subway állomásnál Tel: (212)) 830-0266 * j Lázar's húsüzlet szomszédságában 5 New York központjában, o világ üzleti életének centrumában, pont a Brodway közepén van ^ ABBEY VICTORIA HOTEL 7fh AVE oi 51 *t ST. TELEFON : Cl 6-9400 Szállodánkat a magyar szívélyesség és az előzékenység jellemzi. A világ minden részéről Amerikába érkező magyarok központi találkozóhelye. Bútorozatlan lakások a 190 utca Fort Washington Avenunát 100 Overíook Terrace 3 szobás $255.00 3 és fél szobás $279.00 4 és fél szobás $360.00 2 hálószobával, 2 fürdő' - szobával, erkéllyel. Magyar hentes J. MERTL NEW YORK 1508 SECOND AVE (78-79 St. között) Tel RH 4 - 8292 Hazai szalámi és minden más, jó, hazai ízű HENTESÁRÚ kapható A spanyoloknak elege volt a szélsőségekből Nehéz eldönteni kit döbbentett jobban meg a múlt heti spanyol választások eredménye, a diktátor Franco tábornok egykori híveit, vagy Franco heves ellenzőit. A választás ugyanis mindkét szélsőséges párt majdnem teljes megsemmisítését eredményezte. A 350 tagú újonnan választott spanyol parlamentbe a falang összesen 12 képviselőt küldhet, a kommunisták pedig — noha olyan öreg csatalovak tértek haza mint Carillo és Dolores Ibarruri, — még ennél is kisebb erővel rendelkeznek. A választás vitathatatlan győztese az eddigi miniszterelnök, Suarez vezetése alatt álló középpárt, amelyik alig maradt el az abszolút többségtől, hiszen 170 parlamenti helyhez jutott. A mérsékelt beállítottságú szociáldemokraták megszerezve a szavazatok 2 5%-át szerencsés aritmetika következtében a parlamenti székek majdnem egyharmadát, 115 mandátumot mondhat magáénak. A két part tehát uralja az új parlamentet és olyan biztos fölényük van, hogy még attól sem kell tartani, hogy bármelyik hozzá közelebb álló szélsőséges elemek bevonását is sürgetné a kormányba. Spanyolországban nem lesznek olyan viharok, mint amilyeneknek nemrégiben nyugati szomszédjánál Portugáliában tanúi voltunk, s azt is mondhatjuk, hogy a portugál tanulságok jó példával szolgáltak a spanyol választóknak. Mikor 41 év után a választópolgár először járult az urnákhoz már nemcsak azzal volt tisztában, milyen a jobboldali diktatúra, de azzal is, milyen lehet egy baloldali diktatúra. Ez a lecke nagyon jól jött, hiszen természetes hogy a spanyol választók nagy része — soha nem vévén részt demokratikus választáson —, nem is tudhatta volna pontosan, miért és kire szavaz. Az eredmény nagyon megnyugtató. A legfőbb győztes a fiatal jánosKároly király, aki eddig is óvatos evolúcióval vezette az országot a fokozott demokratizálódás felé, és aki ezt a folyamatot, most meggyorsítja anélkül, hogy bármiféle szélsőséges veszélytől kellene tartania. Mindez nem jelenti azt mintha Spanyolországban még nem lenne számos elintézésre váró és fontos probléma. Az országban a múlt évben 30%-os volt az infláció, a munkanélküliség 1 millió körül van s az országot 14 milliárd dollár külföldi tartozás terheli. E- zeknek felszámolása csakúgy lehetséges, ha a nyugati világ az új spanyol kormánynak a maximális anyagi segítséget adja meg. Ez azonban nyilván nem fog elmaradni. Elsősorban az Egyesült Államok fog a spanyolok támogatására sietni, de mivel a kormány-koaliciónak nyilván a szociáldemokraták is tagjai lesznek, valószínű, hogy a nyugateurópai szocialista kormányok segítsége sem marad el. Egyúttal pedig megnyílik Spanyolország előtt az a kapu, amely az európai gazdasági közösséghez vezet. A MENEKÜLTNEK NINCS PÁRTÁLLÁSA Kanada miniszterelnöke, Pierre Elliott Trudeau rendkívül intelligens és sokat tudó ember. Eztméglegnagyobb politikai ellenfelei sem vitatják el tőle, s csupán azt állítják, hogy a miniszterelnök indolens, semmivel nem törődő erkölcstelen politikus. Ennek igazát viszont Pierre Trudeau éppen múlt héten bizonyította be az angliai Oxfordban monidott előadásában, ahol fiatal egyetemisták kérdéseire válaszolt a rhodesiai helyzettel, illetőleg egy Rhodesiából várható fehér menekülő hullám befogadásával kapcsolatban. Negyvenezer ember menekülése várható abból az országból. amelyben minden valószínűség szerint rövidesen szélsőséges, feketebőrű bal- I oldali terror veszi át a vezejtést. Trudeau viszont kijelentette, hogy Kanada nem kíván |rhodesiai fehéreket befogadni. Hogy miért nem ? Mert ezek a fehérek szerinte fajvédők, akik nem hisznek a többségi kormány elvében, és ezért nem kívánatosak Kanadában. Az érvelés semmiképpen sem kevésbé aljas, minta második világháború alatt elhangzott politikai megnyilatkozások melyek a hitleri Európából menekülő zsidókat tartották távol egy csomó országban. A hallgatók közül többen szemére is vetették Trudeaunak, hogy ezt a negyvenezer fehértugyanúgy teszi ki a halálnak, mint ahogy annak idején a Hitler által üldözött zsidókat. Trudeau így válaszolt: — Vannak Rhodesiában rendes emberek is, de ezeknek éppen hogy ott kell maradniok, hogy ott enyhítsék a helyzetet. Akik menekülni akarnak, azok elsősorban a fajvédők, akiket mi nem akarunk befogadni. Trudeau persze pontosan tudja, hogy hazudik. Függetlenül attól, hogy a rhodesiai fehér lakosság között milyen az arány fajvédők és nem fajvédők tekintetében, egy forradalmi átalakulás esetén mindegyiknek az elete veszelyeztetve van. Ha Trudeau Kanadája azonos a mindannyiunk által álmodott Kanadával, úgy ide a menekülőket anélkül fogadják be, hogy előbb levizsgáztatnák őket: milyen a politikai ideológiájuk. Érdekes módon Trudeau nem vizsgált politikai affiliációt akkor, amikor a chilei Allende kormány bukása után marxista menekültek ezrei érkeztek ide, sőt külön repülőgépet küldött értük. Nem vizsgálják politikai hovatartozandóságát a Pakisztánból, Indiából, Kelet-Afrikából, Porto Ricoból jövő bevándorlóknak sem. Miért kellene vizsgálni a Rhodesiából idemenekülő fehéreket, akik (ismét csak politikai álláspontjuktól függetlenül) értékes emberanyagot képeznek, magas képzettségűek, szorgalmas, dolgozni és vállalkozni akaró emberek akikkel Kanada gazdaságilag mindenképpen nyer. Talán csak nem azért, mert Trudeau néhány tízezer fehér vérével akar önmagának jó pontot szerezni az ún. harmadik világ vezetői előtt ? Persze a kanadai miniszterelnök hatalma nem korlátlan, s valószínű, hogy egy katasztrófa esetén az ország megnyitná a kapuit a rhodesiai vagy esetleg a Délafrikai Unió menekültjei előtt. De kérdezzük, miért kell addig várni, amíg ez a katasztrófa bekövetkezik és a menekülők egy szál ingben, megalapozatlanul érkeznek ide. Miért nem lehet az elkerülhetetlen változás tudatában már akkor kezdeni a segítést, mikor az idekivánkozó fehérek még jelentős anyagi erővel rendelkeznek, mikor tőkét tudnak behozni az országba és nem szorulnának rá az adófizető polgár anyagi támogatására. A Kanadában élő etnikus csoportoknak közös feladata lenne, hogy Trudeau kormányára nyomást gyakoroljanak és megnyissák az értékes emberanyag előtt a kapukat, még mielőtt itt menekült táborokba kellene őket elhelyezni.
