Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)
1977-06-04 / 660. szám
14.oldal MENORA * 1977 június 4. STEFAN ZWEIG A láthatatlan gyűjtemény Drezdán túl, a második állomáson Idősebb úr lépett a fülkénkbe, udvariasan köszönt, majd körülnézett, és még egyszer felém bólintott, olyan határozottan, ahogyan jó ismerőst üdvözöl az ember. Nem Ismertem meg első pillantásra, de alig mondta ki a nevét könnyed mosollyal, máris viszszaemlékeztem: Berlin egyik legtekintélyesebb műkereskedője volt, gyakran böngésztem és vásároltam nála régi könyveket és kéziratokat a háború előtt. Eleinte közömbös dolgokról beszélgettünk, majd váratlanul minden átmenet nélkül így szólt: — El kell mondanom önnek, honnan is jövök most. Ilyen különös epizóddal harminchét évi műkincskalmárkodásom alatt nemigen találkoztam. Bizonyára ön is tudja, ml a helyzet a műkereskedelemben, amióta úgy Illan el a pénz értéke, akár a kámfor; az újgazdagok hirtelen felfedezték magukban a vonzalmat a gótikus madonnák, ősnyomtatványok, régi metszetek és képek lránt; és az ember nem képes már eleget elővarázsolni nekik, sót foggal-körömmel kell védekeznie, nehogy az utolsó szögig kirámolják a házat. A legszívesebben még a kézelőgombot is leszednék az ingemről, és elvinnék a lámpát az Íróasztalomról. Ilyen körülmények között egyre nehezebb folyton új árut szerezni — már megbocsássa, ha hirtelen árunak nevezem ezeket a mi szemünkben egyébként oly tiszteletreméltó tárgyakat — de hát ez az átkos fajzat bennünket is rászoktat, hogy például egy csodálatos velencei ősnyomtatványt csak ennyi meg ennyi dollárt rejtő buroknak, vagy valamelyik Guercino-rajzot csupán néhány százfrankos megtestesítőjének tekintsünk. Semmiféle ellenállás sem használ e váratlanul támadt vásárlási láz megszállottjainak undorító tolakodásával szemben. Most egyik napról a másikra ismét teljesen kifosztották az üzletemet, s a legszívesebben lehúztam volna a redőnyt, annyira szégyelltem, hogy régi boltunkban, amelyet még apám vett át a nagyapámtól, csak olyan szánalmas limlom maradt, amelyet régebben Északon még egy utcai házaló sem vett volna fel a kordájára. Zavaromban arra gondoltam hát, hogy átnézem régi üzleti könyveinket, és felkutatok néhány egykori üzletfelet, hátha megint kicsalhatok tőle néhány másodpéldányt. Mindig afféle temető az ilyen régi lajstrom, és még inkább a mostani időkben; tulajdonképpen nem is sokat okultam belőle; a legtöbb egykori vevőnk vagy rég rákényszerült, hogy árverésen adjon túl kincsein, vagy pedig meghalt, attól a néhánytól íneg, aki még tartotta magát, semmit sem remélhettem. Ekkor azonban váratlanul egész köteg levélre bukkantam, amelyek alighanem egyik legrégibb vevőnktől származtak, s csak azért feledkezhettem meg róla, mert a Világháború kitörése, 1914 óta semmilyen megrendeléssel vagy kéréssel sem fordult többé hozzánk. Ez a levelezés — igazán nem túlzók — majdnem hatvan évre nyúl: vissza; apámtól és nagyapámtól is vásárolt már a levélíró, mégsem tudtam rá visszaemlékezni, hogy egyetlenegyszer is betette volna a lábát üzletünkbe az én harminchét éves tevékenységem ideje alatt, minden jel arra mutatott, hogy a rég letűnt Menzel- vagy Spitzv’og-tipust képviselő ódivatú, fura különc lehetett. Különleges, egyedi példányként fennmaradt még ezekből néhány a mi korunkban is, itt-ott, kis vidéki városokban* Tiszta gyöngybetükkel írt. a pénzösszeget vonalzó segítségével vörös tintával húzta alá, és — minden félreértés elkerülése végett — megismételte a számokat; ez, továbbá a kivágott üres füzetlapok s az újra felhasznált borítékok alkalmazása menthetetlenül vidékies kicsiességről és elképesztő takarékossági mániáról tanúskodott. A különös dokumentum« tx aláírásaként neve alatt mindig feltüntette bonyolult címeit is: szkv. erdő- és gazdasági tanácsos, szkv. hadnagy, az I. osztályú Vaskereszt tulajdonosa. Az 1870-es háború veteránja tehát, s ha egyáltalán él még, jő nyolcvan esztendő terhe nyomhatja a vállát. De ez a különc, nevetséges, zsugori ember egészen rendkívüli ismeretekről, kiváló szakértelemről és nagyszerű Ízlésről tett tanúbizonyságot, mint a régi grafikák gyűjtője: ahogyan lassacskán öszszeállítottam csaknem hatvan esztendő során feladott megrendeléseit. — az elsőkért még ezüstgarasokkal fizetett —, feltűnt, hogy abban az időben, amikor egy tallérért még egész halom Igen szép német fametszetet lehetett vásárolni, ez a vidéki kisember, a legnagyobb csendben, olyan rézkarcgyűjteményre tett szert, amely az újgazdagok nagy hűhóval hirdetett kincsei mellett is a legnagyobb megbecsülést, érdemelte. Mert már az is bámulatos értékű ma. amit csak tőlünk vásárolt fél évszázad alatt, apránként, márkákért és pfennigekért, s ezenkívül feltételezhető, hogy árveréseken és más kereskedőknél Is éppilyen előnyösen gyarapította gyűjteményét. 1914 6ta nem érkezett ugyan megrendelés tőle, de elég jól Ismerem a műkereskedelem minden eseményét, nem kerülhette volna el figyelmemet, ha ekkora gyűjtemény egy tételben árverésre vagy eladásra kerül: tehát vagy él még ez a különös férfi, vagy örökösei kezére jutottak a kincsei. Érdekelt az ügy, és mindjárt másnap, azaz tegnap este egyenesen odautaztam Szászország egyik leglehetetlenebb városkájába; s amikor a pályaudvarról beballagtam a főutcára, szinte képtelenségnek éreztem, hogy e közönséges, Ízléstelen házak és kispolgári népség környezetében lakhat olyasvalaki, aki hiánytalanul őrzi Rembrandt legpompásabb rajzait, Dürer és Mantegna metszeteit. A postahivatalban feltett kérdésemre azonban — lakik-e itt ilyen és ilyen nevű erdő- ésr gazdasági tanácsos — meglepetéssel hallottam a választ, hogy az öregúr valóban él még, s az igazat megvallva, heves szívdobogással indultam útnak hozzá még ebéd előtt. Cseppet sem volt nehéz megtalálni a lakást. Egy sivár vidéki ház második emeletén lakik, tucatjával építettek ilyen házakat sebtében a spekuláns építőmesterek a hetvenes évek táján. Jómódú szabómester foglalta el az első emeletet, a másodikon balra egy postaigazgató névtáblája csillogott, végre jobboldalt az erdő- és gazdasági tanácsos nevét olvashattam egy porcelán táblácskán. Tétova csengetésemre azonnal ajtót nyitott egy fekete főkötős, nagyon öreg, takaros, ősz hajú asszony. Átnyújtottam névjegyemet, és meg kérdeztem, beszélhetek-e az erdőtanácsos úrral. Előbb rám, azután a névjegyre nézett csodálkozva és némi bizalmatlansággal: úgy látszik, esemény ebben az isten háta mögötti városkában, ebben a régimódi házban, ha más vidékről érkezik látogató. De azért barátságosan megkért, hogy várjak, fogta a névjegyet, és bement a szobába; hallottam halk suttogását, azután erőteljes férfihang harsant fel: — A, hiszen ez R... úr, Berlinből, a nagy műkereskedő! ...jöjjön csak, jöjjön csak... nagyon örvendek! S már tipegett is kifelé az anyóka és betessékelt a tiszta szobába. Letettem a kalapom, kabátom, és beléptem. A szerényen berendezett szoba közepén katonás szabású, paszományos házikabátban szál egyenesen állt egy bozontos bajszú, Idős, de még erőteljes férfi, és Szívélyes mozdulattal nyújtotta felém mindkét kezét. Am a félreérthetetlenül őszinte örömteljes, nyájas üdvözlő mozdulatnak ellentmondott, hogy olyan különös merevséggel állt egy helyben. Egyetlen lépést sem tett felém, nekem kellett — kissé meghökkenve — egészen közel mennem hozzá, hogy kezet foghassunk. De mielőtt megérintettem az egyenesen, mozdulatlanul előrenyujtptt kezet, észrevettem, hogy az nem keresi, hanem csak várja az én kézszorításomat. S a következő pillanatban már tudtam: ez az ember vak. Gyermekkoromtól kezdve rossz érzés fog el, valahányszor vak emberrel kerülök szembe, sohasem tudom leküzdeni a szégyent és zavart, amit az ébreszt bennem, hogy teljesen elevennek érzek egy embert, s ugyanakkor tudom: 6 nem érzékel engem úgy, mint én őt. Most is le kellett győznöm kezdeti ijedségemet a bozontos fehér szemöldök alól a semmibe meredő élettelen szemek láttán. A vak férfi azonban nem hagyott sok időt a megdöbbenésre, mert alig érintette kezem az övét, jó erősen megrázta, és viharos kedvességgel viszonozta üdvözlésemet. — Ritka látogatás — nevetett derűsen —, valóságos csoda, hogy egyszer a mi kis fészkünkbe téved egy berlini uraság... De ilyenkor aztán ébernek kell lennie az embernek, ha már egy kereskedő úr vonatra ül... Mifelénk az a mondás járja, hogy zárd be a kaput, vigyázz a zsebedre, ha cigány jár a kert alatt... No, el tudom képzelni, mi hozta ide... Rosszul mennek most a dolgok a mi szegény, leromlott Németországunkban, nem akadnak már horogra a vásárlók, ilyenkor aztán hirtelen ismét eszükbe jutnak az uraságoknak a régi üzletfeleik, és felkeresik a báránykáikat... de nálam, attól félek nem jár szerencsével az úr, mi, szegény, öreg nyugdíjasok örülünk, ha megvan a mindennapi betevő falatunk. Nem tudunk mi már lépést tartani az őrült árakkal, amilyeneket maguk mostanában szabnak... a magunkfajta egyszer s mindenkorra visszavonult. Nyomban tudtára adtam, hogy félreért, nem azért jöttem, mintha el akarnék adni neki valamit, csak éppen itt jártam a közelben, s mindenképpen fel akartam használni az alkalmat, hogy cégünk régi üzletfelét és Németország egyik legnagyobb műgyűjtőjét meglátogassam. Alig mondtam ki azt a néhány szót, hogy „Németország egyik legnagyobb műgyűjtője”, különös változás játszódott le az öregember arcán. Még mindig szálegyenesen és mozdulatlanul állt a szoba közepén, de hirtelen vidám és bensőséges büszkeség áradt el rajta, s úgy fordult abba az irányba, amerre feleségét sejtette, mintha azt akarná kérdezni: „Hallottad?”, azután a még imént használt katonásan nyers modorból egyszerre lágy, szinte gyöngéd hangra váltott: — Ez igazán nagyon, nagyon kedves öntől... De nem Is jött légyen hiába. Olyan látványban lesz része, amilyenhez nincs szerencséje mindennap, még a maga pöffeszkedő Berlinjében sem... Láthat néhány darabot, amelynél szebb még az Albertinában és abban az átkozott Párizsban sem található... Mert ha az ember hatvan éven át gyűjt, hát összekapar mindenféle holmit, ami egyébként nemigen hever az utcán. Luise, add csak ide a szekrénykulcsot! Ekkor azonban váratlan dolog történt. Az öregasszony, aki eddig férje mellett állva, kedves mosolylyal, némán fülelt beszélgetésünkre, most hirtelen könyörgésre kulcsolva emelte felém a kezét, s egyúttal hevesen rázta a fejét. Nem értettem meg mindjárt a jelzést, de ő ekkor férjéhez lépett, és gyengéden vállára tette a kezét. — De Herwarth — intette —, hát meg se kérded az urat, egyáltalán van-e most ideje megnézni a gyűjteményt? Hiszen mindjárt itt az ebéd ideje. Étkezés után pedig pihenned kell egy órát, szigorúan előírta az orvos. Nem lenne jobb, ha ebéd után mutatnád meg az úrnak a dolgokat, az azután együtt kávéznánk? Akkor Annemarie is Itt lesz, ő sokkal jobban ért ezekhez, és segithet neked! Még be sem fejezte a mondatot, máris megismételte mit sem sejtő férje mellett állva a nyomatékos könyörgő mozdulatot. Most már értettem. Tudtam, azt kívánja: hárítsam el a rajzok azonnali megtekintését, és én gyorsan azt hazudtam, hogy már eligérkeztem ebédre, öröm és megtiszteltetés számomra, ha megtekinthetem a gyűjteményt, ez azonban aligha lehetséges három óra előtt, akkor viszont szívesen visszatérnék. Durcásan, akár a kedves játékától megfosztott gyerek fordult most felém az öregember. — No persze — morogta —, a berlini uraságoknak mindig kevés az idejük* De ezúttal kénytelen lesz időt szakítani magának, mert nem három-négy darabról van szó, hanem huszonhét mappáról, valamennyi más-más mester műveit tartalmazza, és egyik sem hiányos. Tehát három órakor; de aztán pontos legyen, különben nem jutunk a végére. Megint a semmibe nyújtotta a kezét. — Figyeljen csak, lelkesedhet vagy — bosszankodhat és irigykedhet. És minél inkább boszszankodik, annál jobban örülök én. Mi, műgyűjtők, már ilyenek vagyunk: mindent magunknak akarunk, és másoknak semmit! — és még egyszer erőteljesen megrázta a kezemet. A kis öregasszony az ajtóhoz kisért. Egész idő alatt éreztem rajta a szomorúságot, valamilyen zavart aggódást. Most — már éppen a kijáratnál — ezt dadogta halkan: — Elmehetne... elmehetne önért Annemarie, a lányom, amikor hozzánk jön? Jobb lesz úgy... több okból Is jobb lesz... A szállodában eszik, ugye? — Természetesen, és nagyon fogok örülni, megtiszteltetés lesz számomra — válaszoltam. És valóban: egy órával később, éppen amikor befejeztem ebédemet a piactéri szálloda kis éttermében, belépett egy egyszerű öltözetű, öregedő lány, és fürkésző tekintettel nézett körül. Odamentéin hozzá, bemutatkoztam, és közöltem, hogy akár tüstént Indulhatok, hogy megtekintsem a gyűjteményt. ő azonban hirtelen elpirult, és ugyanolyan zavarral, amilyet előbb anyjánál tapasztaltam, arra kért, hadd beszéljen még előbb velem néhány szót. Mindjárt láttam, mennyire nehezére esik. Valahányszor nekibátorodott, és szólni próbált, haja tövéig elvörösödött, s keze görcsösen matatott a ruháján. Végre akadozva és újra és újra belezavarodva nekifogott: — Anyám küldött önhöz... Mindent elmondott, és... nagy kérésünk van önhöz... Szeretnénk ugyanis tájékoztatni, mielőtt eljön apához... Apa természetesen meg akarja majd mutatni önnek a gyűjteményét, de a gyűjtemény... a gyűjtemény... nem egészen teljes... egész sor mű hiányzik belőle... sajnos, nagyon sok hiányzik már... Ismét lélegzetet kellett vennie, azután hirtelen rám nézett, és sebesen folytatta: — Egészen őszintén kell önnel beszélnem... Ismeri a mai kort, mindent meg fog érteni. A háború kitörése után apa teljesen megvakult. Azelőtt Is gyakran voltak látási zavarai, az izgalom aztán végképp megfosztotta a szeme világától — ugyanis hetvenhat éve ellenére mindenáron még egyszer Franciaországba akart vonulni a hadsereggel, s mivel a sereg nem nyomult ugyanolyan gyorsan előre, mint ezemyolcszázhetvenben szörnyen felizgatta magát, és ekkor iszonyatos gyorsasággal kezdett romlani a látása. Egyébként még nagyon jó erőben van, nemrég is még órák hosszat bírta a gyaloglást, sőt vadászni is eljárt. Most azonban vége a sétáinak, a gyűjteménye maradt az egyetlen öröme, naponta végignézi... azazhogy nem látja már mert semmit se lát, mégis minden délután előszedi az összes mappát, és legalább végig tapogatja a műveket, egyiket a másik után, mindig ugyanabban a sorrendben, hiszen évtizedek óta ismeri őket... Más nem is érdekli már, naponta fel kell olvasni neki az újságból az összes hírt az árverésekről, s minél magasabb árakat hall, annál boldogabb., mert... éppen ez a borzalmas, apa nem érti már az árakat, és a kort.. nem tudja, hogy mindenünk odaveszett, és az ő egyhónapi nyugdíjából két napig sem tudnánk megélni... mindezen felül a néném férje elesett, és ő négy kisgyerekkel maradt itt... De apa semmit se tud az anyagi nehézségeiről. Először takarékoskodtunk, még jobban takarékoskodtunk, mint azelőtt, de az semmit sem ért. Ekkor kezdtünk eladogatni — az imádott gyűjteményhez természetesen nem nyúltunk... Eladtuk a kevéske ékszert, amink volt, de hát istenem, mit ért ez, hiszen apa hatvan év óta a rézkarcaira költött minden pfenniget, amit félre tudott tenni. S egy napon semmink se volt már... nem tudtuk, mihez kezdjünk... és ekkor... ekkor... anya meg én eladtunk egy lapot. Apa sohase engedte volna meg, hiszen nem tudja, milyen rossz a helyzet. nem is sejti, milyen nehéz felhajtani azt a kis élelmet a feketepiacon, azt sem tudja, hogy elvesztettük a háborút, és vele Elzász- Lotharingiát, az ilyesmit nem olvassuk fel neki az újságból, nehogy felizgassa magát. — Nagyon értékes darab volt, amit elsőnek adtunk el, egy Rembrandt-rézkarc. Sok-sok márkát kínált érte a kereskedő, és azt reméltük, évekre megszabadultunk a gondoktól. De hát, tudja, hogyan olvad a pénz... Nagy részét bankba tettük, de két hónap alatt odaveszett az egész. így azután még egyet el kellett adnunk, majd megint egyet, a kereskedő meg mindig olyan későn küldte a pénzt, hogy közben értékét vesztette. Később aukciókon próbálkoztunk, de ott Is becsaptak bennünket, noha milliókat fizettek... Mire a kezünkbe került, már csak értéktelen papír volt a sok millió. így vándorolt el lassacskán néhány remekmű kivételével a gyűjtemény java része a legszükösebb élet, a puszta létfenntartás miatt, és apa semmit sem sejt az egészből. — Ezért ijedt meg annyira anyám, amikor ön megjelent... Ha apa felnyitja ön előtt a mappákat, minden kiderül... mert a régi paplrkerétekbe, amelyeket már tapintásáról ismer, reprodukciókat vagy az eladottakhoz hasonló alakú lapokat illesztettünk be, így azután semmit se vesz észre, amikor megtapintja őket, Pontosan emlékszik a sorrendre, s már a puszta végigtapogatás és megszámlálás ugyanolyan örömet szerez neki, mint régebben az, hogy látó szemmel gyönyörködhetett bennük. Mert különben egyetlen ember sem akadt ebben a kisvárosban, akit apa valaha méltónak tartott volna arra, hogy megmutassa neki a kincseit... és minden darabot szinte megszállott módján szeret; azt hiszem, megszakadna a szíve, ha sejtené, hogy mindez rég megszökött már a keze alól. Évek óta, mióta meghalt a drezdai rézkarctár vezetője, ön az első, akinek meg akarja mutatni a mappáit. Ezért kérem arra... S az öregedő lány hirtelen kérőn felemelte kezét, szeme könnyben csillogott. — ...arra kérjük... ne tegye őt boldogtalanná ... ne tegyen minket boldogtalanná... ne rombolja szét ezt az utolsó illúzióját, segítsen nekünk elhitetni vele, hogy itt vannak még azok az alkotások, amelyekről beszél majd önnek... nem élné túl, ha gyanút fogna. Talán igazságtalanságot követtünk el ellene, de nem tehettünk mást: élni kellett... és az emberélet, a nővérem négy árvája mégiscsak fontosabb, mint a nyomatos lapok... Eddig még egy csepp örömtől se fosztottuk meg ezzel; boldog, mert minden délután végiglapozhatja a mappáit, s úgy beszélget minden darabbal, mintha valamennyi eleven ember lenne. És ma... ma érhetné meg talán a legboldogabb napját, hiszen évek óta arra vár, hogy hozzáértőnek mutathassa meg a kedvenceit; kérem... könyörögve kérem, ne fossza meg ettől az örömtől! Nem is tudom érzékeltetni, milyen megrázóan hangzottak ezek a szavak. Istenem, kereskedő lévén, sok olyan aljasul kifosztott, az infláció révén gáládul becsapott embert láttam már, akitől szélhámosok egy vajas kenyér árán csalták ki évszázadokon át őrzött legbecsesebb családi kincsét — Itt azonban egészen rendkívüli módon megindító, különös esettel álltam szemben. Természetesen megígértem, hogy hallgatok, és megteszek minden tőlem telhetőt. Ezután együtt indultunk el — útközben nagy keserűséggel hallgattam, milyen gyalázatosán kis összegekkel szúrták ki a szegény, tudatlan asszonyok szemét, de ez csak megerősítette elhatározásomat, hogy minden lehetséges módon segítségükre leszek. Felmentünk a lépcsőn, és alig fogtuk meg az ajtó kilincsét,, már hallottuk is bentről az öregember vidáman dörgő hangját: — Tessék! Tessék! — A vakok kifinomult hallásával nyilván már jóval előbb meghallotta lépéseinket. — Aludni se tudott ma délután Herwarth, olyan türelmetlenül várta, hogy megmutathassa önnek a kincseit — mondta nevetve az öregasszony. Lányának egyetlen pillantása megnyugtatta afelől, hogy belegyeztem a játékba. Az asztalon kiterítve várakozott a nagy halom mappa, és alig érezte meg kezem érintését a vak, máris minden üdvözlés nélkül karon ragadott, és lenyomott a karosszékbe. — így ni, és most tüstént nekikezdünk. Sok itt a látnivaló, a berlini uraságoknak meg mindig kevés az idejük. Ez az első mappa itt Dürer mesteré, s amint nyomban meggyőződhet róla, meglehetősen teljes — tetejébe egyik példány szebb, mint a másik. De Ítéljen önmaga, nézze csak! — Ezzel felnyitotta a mappát az első lapnál — ez A nagy 16. Törékeny tárgyakhoz illő gyengéd óvatossággal, vigyázó, kíméletes érintéssel emelt ki ujjal hegyével egy megsárgult, üres lapot magába foglaló papírkeretet, arca ragyogott a lelkesedéstől, amikor maga elé tartotta. Percekig nézte, anélkül, hogy igazában-látta volna, mégis rajongva tartotta szeme magasságában kinyújtott kézzel az üres papírlapot, és arcán a látó ember feszült, lenyűgözött kifejezése jelent meg. Merev szemében, az élettelen pupillákban — a papír visszatükröződése vagy a lélek ragyogása tette? — csillogó derű, értő fény villant. — Nos — kérdezte büszkén —, látott már ennél szebb lenyomatot? Milyen élesen, milyen tisztán érvényesül minden részlet! összehasonlítottam a Drezdában őrzött példánnyal, de az egészen halványnak és tompának hatott mellette. És a származástörténete! Nézze csak — megfordította a papírt, és körme hegyével olyan határozottan, olyan hajszálpontosan mutatott az üres lap hátsó oldalának néhány helyére, hogy önkéntelenül odanéztem, hátha mégis látom a jelzéseket — Itt a Nagler-gyüjtemény pecsétje, Itt meg Remy és Esdaile bélyegzője; hát ezek a nevezetes tulajdonoselődök nem sejtették, hogy ebbe a kis szobába kerül egyszer ez a lap. Végig szaladt a hideg a hátamon, amikor a mit sem sejtő aggastyán ilyen lelkesen dicsérte a teljesen üres lapot, kísérteties látvány volt, amint milliméternyi pontossággal mutatott körme a korábbi gyűjtőknek immár csupán az ő képzeletében létező jelzéseire. Iszonyat szorította össze a torkomat, meg sem tudtam szólalni; de amikor zavartan a két nőre pillantottam, ismét láttam az izgalmában remegő öregasszony könyörgésre emelt kezét. Erre öszszeszedtem magam és játszani kezdtem a szerepemet. — Hihetetlen! — nyögtem ki végre. — Pompás lenyomat. Az öregúr arca azonnal felragyogott a büszkeségtől. — Ez még semmi — diadalmaskodott —, nézze cssak meg a Melankóliá-t vagy aPassió-t, ez színes nyomat, aligha akad még egy ilyen tökéletes példány. Látja — és ujjai ismét gyengéden végigsimítottak egy odaképzelt remekművet — ezt az eleven, erős, meleg tónust? Ettől aztán fejre állna egész Berlin, az összes kereskedő és tudós muzeológus uraságával együtt. így folytatódott a mámoros, diadalmas szóáradat, szakadatlanul, két teljes órán át. Lehetetlen, képtelen vagyok elmondani, milyen kísérteties volt végignézni az öregúrral azt a száz vagy kétszáz üres papírdarabot meg vacak reprodukciót, amely azonban egytől egyig olyan hihetetlenül valódi volt e szerencsétlen mit sem sejtő számára, hogy tévedés nélkül, hibátlan sorrendben dicsőítette és ismertette őket a legapróbb részletekig. A láthatatlan gyűjtemény nyilván rég szétszóródott már a szélrózsa minden irányába, ennek a megindító módon kisemmizett vak embernek a képzeletében azonban hiánytalanul együtt volt még, és annyira magával ragadott látomásának szenvedélyes ereje, hogy szinte már én is hinni kezdtem benne. Látó lelkesültségének alvajárókéra emlékeztető biztonságát csak egy ízben fenyegette a felébredés veszélye: éppen Rembrandt Antiopé-jának éles nyomását dicsőítette (valóban felbecsülhetetlen értékű próbanyomat lehetett), és érzékenyen látó ujja szeretettel rajzolta ki a mélyedéseket és domborulatokat, de kifinomodott tapintóidegei nem találták ezeket az idegen lapon. Mintha ekkor hirtelen árnyék vont volna, ráncot homlokára, és hangja elbizonytalanodott. — De hiszen ez... ugye, az Antiope ez? — morogta kissé zavartan, mire én tüstént közbeléptem, gyorsan kivettem kezéből a bekeretezett lapot, és nagy lelkesen a lehető legaprólékosabban beszéltem az általam is jól ismert rézkarcról. A vak férfi zavart arcán erre ismét feloldódott a feszültség. Minél tovább halmoztam a dicsétetet, annál inkább felderült az elszáradt, aszott öregember, és vidám szívélyesség, nyájas bensőséges hangulat uralkodott el rajta. — Végre valaki, aki ért valamit hozzá — ujjongott, és diadalmasan fordult az övéihez. — Végre, végre akad valaki, akitől ti is hallhatjátok, milyen értékesek ezek a rézkarcok. Mindig csak bizalmatlankodtatok és szidtatok, mert minden pénzemet a gyűjteményre költöttem! Hiszen igaz, se sör, se bor, se dohányzás, se utazás, se színház, se könyv hatvan éven át, mindig csak a garasoskodás, a takarékoskodás ezekre a rézkarcokra. De majd meglátjátok egyszer, amikor én már nem élek, gazdagok lesztek, mindenkinél gazdagabbak ebben a városban, olyan gazdagok, mint a leggazdagabb drezdaiak, és akkor örülni fogtok az én bolondériámnak. De amig élek, egyetlen rézkarc sem kerülhet ki a házból — előbb engem visznek ki innen, csak azután a gyűjteményemet. Közben, mintha élőlényt simogatna, gyengéden végighúzta kezét a rég kiürült mappákon — hátborzongató volt, s mégis megható, mert a háborús évek alatt egyszer sem láttam ilyen teljes, tiszta boldogságot tükröződni német férfiarcon. A mellette álló két nő titokzatos módon a némethoni mester rézkarcán látható nőalakokra emlékeztetett, akik felkeresik a Megváltó sírját, s arcukról rémület és a csodának örvendő, hívő eksztázis tükröződik a feltört, üres sírbolt láttán. Akárcsak azok a fiatal nők a képen, megsejtve a Megváltó mennybemenetelét, és ettől az érzéstől lenyűgözve, úgy állt Itt ez a két elgyötört, szerencsétlen kispolgári nő, félig nevetve, félig könnyezve az aggastyán gyermekien boldog örömének sugárzásában. Sohasem volt még részem ilyen megrázó látványban. S az öregember nem tudott betelni elismerő szavaimmal, újra meg újra előszedte és forgatta a mappákat, szomjasan szürcsölte minden szavamat: megkönnyebbültem, amikor végre félretolták a hazug mappákat, és ő nagy ellenkezés után helyet adott az asztalon a kávénak. De mi volt az én bűntudatos fellélegzésem a szinte harminc évvel megfiatalodott férfi áradó, viharos öröméhez képest! Ezernyi adomát mesélt vásárlásairól, sikeres képvadászatairól, minden segítséget elhárítva állt fel újra meg újra, megint előhozott egyegy lapot: mintha szeszes mámor fütötte volna. Amikor végre azt mondtam, hogy búcsúznom kell, valósággal megijedt, makacs gyerekként durcáskodott, dacosan toppantott. — Ez képtelenség! — mondta, hiszen még a gyűjtemény felét se láttam. Nagy keservesen sikerült csak a két nőnek leküzdenie a makacs ellenkezést, s megértetni vele, hogy nem tartóztathat tovább, mert lekésem a vonatot. Amikor végül, kétségebesett ellenkezés után, mégis engedett, és sor került a búcsúzásra, egészen ellágyult a hangja. Mindkét kezemet megfogta, ujjai a vak ember egész érzelemvilágát kifejezésre juttatva simogattak végig egészen a csuklómig, mintha arra törekednék, hogy többet tudjon meg rólam és nagyobb szeretetet éreztessen velem, mint amenny szavakba foglalható. — Nagy örömet szerzett a látogatásával — kezdte, és sohasem felejtem el mély meghatottságát. — Igazi jótétemény volt ez, végre, végre egyszer megint hozzáértő emberrel együtt nézhettem át az én kedves rézkarcaimat. De lássa, hogy nemhiába jött el hozzám, vak vénemberhez. Megígértem önnek, feleségem legyen a tanúm, hogy még egy záradékot íratok a végrendeletemhez, s ebben az ön nagy hírű, régi cégére ruházom gyűjteményem aukcióra bocsátásának jogát. önnek jusson a megtiszteltetés, hogy gondját viselje ennek az ismeretlen kincsnek — közben féltő gyengédséggel nyugtatta kezét a kifosztott mappákon —, addig a napig, amelyen széthordják majd a világba. Csak azt Ígérje meg, hogy szép katalógust készíttet majd: ez legyen a síremlékem, szebbet nem is kívánhatok. Feleségére és lányára néztem, akik szorosan összebújva álltak, olykor remegés hullámzott át egyikről a másikra, mintha egyetlen testként remegnének a közös megrázkódtatástól. Bensőséges, ünnepi hangulat fogott el, amikor a megindítóan gyanútlan férfi valóságos kincsként bízta gondjaimra rég széthordott, láthatatlan gyűjteményét. Elfogódottan Ígértem meg neki, amit pedig sohasem teljesíthetek; erre ismét fény gyúlt a halott szem pupillájában, és éreztem, milyen mélyről feltörő vágy hajtja, hogy testileg érezze közelségemet: gyendégségén, ujjainak szerető szorításán éreztem, amint nagy hálával és köszönettel szorította a kezemet. A két nő az ajtóhoz kísért. Beszélni nem mertek, hiszen érzékeny füle elől egyetlen szót sem lehetett eltitkolni, de milyen forró könnyekben úszott, mekkora hálát sugárzott a szemük! Kábultan botorkáltam le a lépcsőn. Voltaképpen szégyenkeztem: akár a mesék angyala, úgy toppanatam be egy szegény család szobájába, látóvá tettem egy vakot néhány órára, pusztán azáltal, hogy segítséget nyújtottam egy jámbor csaláshoz, és szemérmetlenül hazudtam, pedig valójában csak azért jöttem, mert gaz kufár módjára ravaszul ki akartam csalni valakitől néhány értékes tárgyat. De többet ér£amit'magkmmal1 vlttei'n: láihét elevenen érezhettem a tiszta lelkesedést ebben az eltompult, örömtelen világban, láthattam a művészetben feloldódó szellem önfeledt ragyogását, amelyről azt hittem, rég kiveszett embertársainkból. Nem is találok rá más kifejezést: ünnepi hangulat fogott el, noha még mindig szégyenkeztem, bár voltaképpen nem tudtam, miért. Lent álltam már az utcán, amikor odafent megzörrent egy ablak, és úgy hallottam, a nevemet kiáltják: csakugyan, az öregember nem akarta elmulasztani, hogy vak szemével utánam nézzen abba az irányba, amerre sejtett. Annyira kihajolt, hogy a két nőnek vigyázva fognia kellett, zsebkendőjét lengette, és vidám, üde, fiatalos hangon kiáltott: — Jó utat! Soha nem felejtem el ezt a látványt: a komor, hajszolt, siető járókelők feje fölött a galambősz aggastyán boldog arca ott fenn az ablakban, mintha jótékony rögeszméje fehér felhőjén lágyan lebegve emelkednék a mi undorító valóságos világunk fölé. Ismét a régi, bölcs mondásra kellett gondolnom — azt hiszem, Goethét«*’ származik: Boldog emberek a gyúj tők. Gesztenye Cukrászda es delicatessen «, r.z./.s...... de a régi firtomsdgú süteményekkel. Szeretettel várja régi és új vevőit : KEMÉNY IDA tulajdonos. 1394 Eglinton Avenue West TELEFON: 782-o*8 ere velem arrmel a CSÁRDÁSKIRALYNÖ Silviája 1977 június 12-én vasárnap este 7 órakor 471 B/oor St. W.fMagyar Kastély felett) ŐNÁUÓESTET TART A zenekar élén SZAVA MARIKA kamagynö A 2 órás műsorban kedvelt opera-áriak, operett egyvelegek, magyar nóták, népdalok és versek hangzanak el. 'gyek 6 dolláros árban rendelhetők a 248-4864-es telefonszámon Kaphatók a Judy floristnal 387 Spadina Ave. Air Conditioned - a szünetben büfé Gyory Márta
