Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)
1977-05-14 / 657. szám
1977, május 14 * MENORA oldal BARZILAY ISTVÁN : folytatás SZAKADÉK — Ne zavartassátok magatokat, vendégem van, csak maradjatok. De a gyerekek mégis szedelőzködtek s egyedül hagyják; vannak itt nála idősebbek, tizenhét-tizennyolc évesek, mégis őt tekintik itt a felnőttnek, Vitold és a kis Viadek érlelték meg őt annyira, hogy úgyszólván kizárják a serdülő fiatalok köréből. Megadják neki a tiszteletet, de ezt is egyfajta távolságból. Viselkedésükből látja, hogy különbözőnek érzik őt, a környezetbe nem pontosan beillőnek. — Mesélj magadról, Rónék. Ezek a kislányok, mit tudnak ők az igazi felnőtte» életből, amelyet szenvedélyek és szenvedések marcangolnak? Érezhetik-e azt a buggyanó, vágyó érdeklődést, amely most benne ébred Rónék iránt? Vonzódik hozzá, igazi barátot lát benne, de olyan barátság melegét ízleli önmagában, amely csak nő és férfi között támadhat. Csak egy mozdulat hiányzik, egy kezdeményező lépés, két ajak összetapad és ... — Annyi minden történt azóta... Lusja ujjai végigszaladnak a billentyűkön, Liszt szenvedélyes szerelmi énekére vágyott a lénye, akaratlanul azt játszotta halkan. — Igen, Rónék, rengeteg minden történt... — Te kimégy Palesztinába. — És te itt maradsz, folytatod a régi életedet, egyedül. Mi a jobb? — Azt hiszem, elmenni. De én nem megyek, nem is mehetek, miért menjek ? Itt a hazám... az anyanyelvemen kívül nem is tudok mást... — Nekem azért jobb elmenni, mert számomra ez az ország nem más, mint egy nagy temető... Azt hiszem, senki sem akar porladó csontok, vagy elégett holttestek hamujának közelében élni — jegyezte meg Lusja és abbahagyta a játékot, mert megérezte, hogy nincs közönsége, Rónék oda se figyel. Végignézett önmagán; hosszú, tiszta szövetnadrág van rajta, mert hűvös az este, és piros blúz, a haja már a vállát veri. Nemrégen pillantott be a tűkörbe, meg volt elégedve a külsejével. Roneknek más lehet a véleménye, mert nem bókol, egy közeledő szava sincs ... Bezzeg két évvel ezelőtt... Amikor szegény Zigit elkergette mellőle a parkban... Annak a sorsdöntő délelőttnek részletei most elsuhannak az agyában egy másodperc ezredrészének töredéke alatt. Furcsa ez a Rónék, ezzel a jeges viselkedéssel. — Te legalább azt hiszed, hogy el kell menned ebből a nagy temetőből. A hazádba, ami most épül. De miben higyjek én, akinek megvan a hazája és ezt a hazát érzi saját temetőjének ? Nemcsak azért... nemcsak azért, mert drága szüleim nincsenek ... mert kishúgom is elment... Rónék elhallgatott egy pillanatra, Lusja szemében megjelent egy könnycsepp. Aztán Rónék folytatta, kissé fátyolosabb hangon. — Sokan meghaltak, sok lengyel pusztult el, de a nép megmaradt, a haza is itt van. Csak éppen hinni kellene valamibe. A háború alatt még hittem. Nem a vallásban, nem az Istenben, legalábbis nem olyan áhitatosan, mindaz anyám. Az volt a hitem, hogy harcolnom kell az ellenség ellen. Most pedig? Kiderült, hogy fasiszta voltam, népáruló. Mert nem vagyok kommunista. Katolikus lengyel hazafi vagyok, az nem elég. Mikor felelősségre akartak vonni, rájuk ordítottam, bizonyítsák be, hogy valami rosszat cselekedtem azzal, hogy hidat robbantottam, hátulról németeket puffantottam le ... s hogy nem bántottam a zsidókat. — Azelőtt az emberekben is hittem, most meg látom, hogy vadállatok. Mind azok. A zsidókat kiirtották, tudd meg, hogy a népnek a nagyrésze őrül neki. Beültek a zsidók házába, elvették az üzleteket, kiásták a föld alól az eldugott aranyakat... Nem adnak viszsza semmit... Rónék szeme másképpen tüzelt most, mint akkor. Hivő, becsületes tűz égett azelőtt a szemeiben, most pedig más láng csap ki belőle, a pokol szenvedésének tüze ez. Szegény Rónék, kiégett a lelke. — Válságba jutottál. Még nagyon frissek a keserű élmények — vigasztalta.— A hit visszajön egyszer... Hiszen annyi tennivalód van, tanulnod kell... — Nos, igen, leérettségiztem, jogot tanulok, megvan az első szigorlatom ... s őszre is vizsgára megyek, mert... el vagyok késve ... — Húsz éves múltál — gondolkozott el Lusja. — Te pedig tizenhat leszel októberben. Kislány. Én pedig felnőtt férfi, bizonyos felelősségekkel, amelyeknek fontosságáról nem vagyok meggyőződve. Tanulok, talán csak azért, mert az irodában lakom s ott vannak tatus könyvei... S lehet, hogy három-négy év múlva én is kiteszem a táblát, ugyanabban az irodában ... Talán még a püspökség ügyvédje is lehetek ... hacsak nem fognak kivetni valót találni életmódomban... s abban, hogy nem hiszek sem Istenben, sem ördögben, a világon semmiben ... Lusja megriadt az ömlő önvallomástól, a rekedt, olykor elfúló hangtól. Nincs a régi Rónék, meghalt a többiekkel. Ez egy más Rónék, ez egy összeroppant magányos ember. Milyen jó volna, ha sajnálhatná. Ha Rónék engedné sajnáltatni magát. Ha most vigasztalásért esedezne tőle. Megsímogatná. Megcsókolná. De Rónék most lezárt világban él, amelyből nem is akar kitömi. — Nagyon egyedül vagy ... Rónék ... talán az a bajod... — lehelte végül. — Nem vagyok egyedül — hangzott a riasztó válasz. — Együtt élek egy másodéves joghallgatónővel. Ott lakik velem az irodában, mert neki sincs lakása. Éppen olyan kivert kutya, mint én, pedig a szülei élnek, vidéken. De ő is azt érzi, hogy nem vízben, hanem vérben mosdik reggelenként. — Szereted? — kérdezte Lusja, s az ujjak megint ráhullottak a billentyűkre. Chopin keringő két taktusa, s aztán elhal a muzsika is. — Testi szükségleteinket kölcsönösen kielégítjük — hangzott a kegyetlen magyarázat. — Nincs tovább. Nem kell több semmi. Enni, inni, egy nővel hálni, ennyi az egész élet... Lusja nem emlékeztette arra, hogy most két éve... Rónék pedig nem akart emlékezni. — Hány óra van? — kérdezte a fiú. — Volt karórám, de elvette egy orosz altiszt. — Nekem sincs — mosolygott lemondóan Lusja. — Az idő anélkül is múlik, hogy pontosan tudnám az órát. Az étkezőterem falán van egy, ahhoz igazodik a tábor. — Mindjárt van egy vonatom Varsóba, csak azért jöttem, hogy pár percig lássalak, s elbúcsúzzam tőled, várnak otthon. — Látod, az is jó érzés, ha az embert várják otthon — állapította meg és felállt, hogy kikísérje. Amikor kezet szorított vele, már nem érezte a buggyanó, meleg vonzalmat. A lépcsőről nézte, amint távozik. Az új európai ember haladt át a kapun és ment bizonytalan jövője felé. MÁSODIK KÖTET November végén volt. Napokig tartó eső után végre kiderült. De szombatra újra csapott a zápor, ferdén zuhogott és csipős, hűvös szél kisérte. A szél északnyugatról jött, Aliza a Tábor hegyet nézte, mikor kergeti el róla a szél végre a felhőket, amelyek elborították. Fejét vállai közé húzva, magas munkacipőben, esőköpenyben sietett végig a járdán, melynek lejtőjén olykor majdnem magával ragadta a viz, úgy áramlott a mélyebben fekvő „központ ’’felé, a corchánia és a faluiroda irányába. Még ha boszorkányok potyognának az égből, Aliza akkor is nekiindulna a falunak, hogy zongorázhasson a Grinspann házban. Nica lelkendezve fogadta: — Jaj, már azt hittem, hogy nem látlak; ilyen borzasztó időben is eljöttél. Nica kedves,' térül-fordul és forró teával jön, mellette ropogós nápolyi-szeletek csokoládéval töltve. Aztán leülnek a zongora mellé, Nica még mindig a kéztartással bajlódik s néha már türelmetlen, szeretné megtanulni a skálákat, mert minden áron muzsikálni akar. — Ha szorgalmas leszel, egy-két év múlva megengedem neked, hogy azt játszd, amit akarsz — mulatott rajta Aliza. Nica helyes kislány s nagy igyekezettel igazitja a munkától, esőtől, naptól kicserepesedett ujjait a billentyűkre. Az embert buzditja, ha ilyen igyekezetei lát a tanítvány részéről. Aliza éppen olyan lelkes tanítónő, mint amilyen buzgó tanítvány Nica. Kintről hangok szűrődtek be az ajtón keresztül és Grlnspann nagymamáé hallatszott, amint valakinek válaszol. — Aliza? Itt van, azon az ajtón kell bemenni. Kopogtak, ki keresheti? — kérdezte és tudta a választ. Szivét a torkában érezte dobogni. — Tessék — mondta Nica és az ajtóban hatalmas, szakállas férfi jelent meg, esőköpenyben és ázott, szemére húzott kalappal a fején. Aliza sápadtan állt fel. — Nica kedves ... hagyj most egyedül ezzel az úrral. Szótlanul, mereven állva nézték egymást. Vártak, amint Nica óvatosan kikerülve a robusztus alakot, kisurran az ajtón. — Lusja, kis Patyolat — szólalt meg Vitek rekedten és előrelépett. Aliza dermedten állt, tehetetlenséget érzett, tudta, ha beszélni kezdene, csak a szája mozogna, hang nem hagyná el. Elmozdulni is képtelen volt, nem hátrált a férfi nehéz lépései elől. Vitek már ott állt előtte, érezte a nehéz, erős illatot, amely a dohány, borotvaszappan és fogkrém szagából keveredett. Ugyanaz volt, mint amely akkor a táborban a két barakk közötti találkozásnál elemi erővel támadt érzékeire ... Akkor is merev maradt, amikor Vitek két karja a vállára nehezedett, szakállának selyme az arcához simult és önkéntelenül tárt ajakkal fogadta a csókját. — Guten Tag Vitek — suttogta, kivonva magát a szorításból. — Guten Tag Kleine — válaszolta a férfi. Aliza levette Vitek fejéről a kalapot és kiszabadította esőköpenyének felső gombját. — Tedd magad kényelembe, Vitek, foglalj helyet. — Csodálatos milyen szép nő lett belőled — hebegte Vitek álmélkodva. Aliza a zongorára dőlve állta tekintetét, amely éhesen vetkőztette. Vetkőzteti, mert még akarja őt. Különben nem jön ide, nem kutatta volna fel. S ő is vizsgálta a férfit. Jólszabott barna ruha simult rajta, kifogástalanul visszaadta termetét, a mellkas hivogatóan és fenyegetően domborodott elő. Ezen a mellkason feküdt a feje féléven át. Ez az óriás nyújtott neki védelmet és boldogságot egyben. Mégsem vetköztető volt a tekintete, mint a férfié, csak vizsga, kétségbeesetten kutató szemlélődés. Bizonyítást keresett arra, amit a csókja alatt érzett; hogy ezt a férfit nem szereti többé. — Miért jöttél, Vitek? — tört ki belőle akaratlanul. A férfi nem döbbent meg, a zavart kérdés ridegsége nem jutott el a tudatáig. Sokkal tobzódóbb volt az öröme, sokkal kicsapóbb a boldogsága, semhogy felfoghatta volna. — Csacsiságot kérdezel — nevetett. — Érted jöttem. Magammal akarlak vinni Tel-Avivba. Aliza igyekezett erőt venni magán, hogy értelmesen válaszolhasson és érvelhessen. Nem mert beszélni, mert félt, hogy csak egyes szavak törnek ki belőle. „Hebegnék, mint Dundika”. — Tel-Avivba... — suttogta végre erőtlenül. — Igen. Ott élek hat hete már. Hordár vagyok a Florentin negyedben. Kitünően keresek, éppen most alkuszom egy motorkerékpárra. Hordár a Florentinen. Aliza csak kevéssé ismerte Tel-Avivot, de emlékezett erre a városrészre, amely Jaffával szomszédos, úgy mutatták meg neki, mint keleties érdekességet; arabok és arabos zsidók világát. Ott talált menedéket magának Vitek. — Most még közösen lakom egy spanyol zsidó fiúval, a sánta Cádokkal. Most is velem van. Az ő segítségével jutottam a nyomodra. Cádokra szükségem volt az első időben. De kettőnk részére lakást bérelek, kulcspénzzel, van bőven pénzem... — Ha van sok pénzed, miért éppen hordárnak mentél a Florentin negyedben? Miért nem mentél a hozzád jobban illő lengyel, vagy német zsidók közé, elfogadhatóbb, polgáribb megélhetést találni? Vitek másodpercekig nem válaszolt. — Azok ... azok esetleg sokat kérdezősködnek — mondta ki végre halkan. Aliza tudta, hogy azért nem akar hangosan beszélni, mert talán meghallják a másik szobában. Grinspannék is kérdezősködhetnek. — S mert nem akarsz kellemetlen kérdéseket hallani ... elvinnél engem ... az alvilágba ? A kérdés kegyetlen volt, Aliza azonnal megbánta; Vitek elsápadt és rémülten nézett rá. — Patyolat, te is... — Érdekes, meg sem kérdezted, akarok-e veled menni? Miért tartod ezt olyan természetesnek? Hiába próbálta elfojtani magában a rideg szavakat. Feltörtek, ömlöttek. S most nem bánta a hideg csöndet s igyekezett ellenállni a részvét érzésének, amit Vitek elkomoruló arca ébresztett. — Otthagytál egyedül Szosjánál. Hónapokig nem tudtam rólad semmit. A felszabadulás után megmondták nekem, hogy nem térhetsz többé vissza Lengyelországba. Bizonyára jól tudtad ezt, amikor nekiindultál, hogy eljuss a családi birtokra. S mindezt mérlegelve, tudomásul vettem, hogy elhagytál engem. Menekülnöd kellett... mert okod volt rá. S most, másfél év múlva felbukkansz itt, mintha azóta nem történt volna semmi. Vitek arca falfehér volt. — Miért nem hihettem, hogy te éppen úgy gondolsz rám, mint én rád? ... Hogy vársz engem? ... Aliza csodálkozva válaszolt. — Várjalak, amikor ... nem tudhattam, hogy még a világon vagy? — De nem felejthetted el azokat a hónapokat... a menekülésünket... A szerelmünket... a bunkerben .. . és a nagy csavargást... Aliza visszagondolt a múltjukra, ami valóban szép volt, tökéletesen szép. De mintha azokat a nagy élményeket egy más férfi oldalán élte volna át. Az a férfi, akit akkor szeretett, forró elevenséggel élt az emlékezetében. Csakhogy nem volt azonos azzal, aki itt ült vele szemben. A majdaneki kápó, aki szinte a vállán hurcolta a pusztulásból a szabadságba, ott, abban a világban a teremtés koronája volt. Most ugyanez a férfi idegen, félelmetesen idegen — s nem más, mint egy bűnei elől bujdosó és a szakálla mögé rejtőző gyilkos, aki hordár a Florentin negyedben. — Nem ... nem felejtettem el... — suttogta — ... s főleg nem azt, hogy megmentetted az életemet... Ezer akadályon keresztül. Nem, persze, hogy ezt nem lehet elfelejteni. Az életemet köszönhetem neked, örökké hálás leszek érte. De a szerelem más. Az elmúlt. Most, amikor megcsókoltál, rájöttem, hogy nem szeretlek mar, Vitek. Sosem fekszem le veled egy ágyba többé és nem megyek veled Tel-Avivba, akármilyen szép lakást vennél nekem a pénzedért. Vitek fojtott hangja mögött lázadó szenvedély tombolt. — Hazudsz, hazudsz, hazudsz — háromszor mondta, kopogós, kemény északi németséggel. Olyan élesen ütödtek a szavak a dobhártyájához, hogy megremegtették az agyát. — Gyáva vagy és nem akarod vállalni velem a sorsot, amit ellenségeim kényszerítettek rám. Gyáva vagy, mint a többi kisember. Azért akarnak kiközösíteni, mert én voltam az erősebb, mert megmaradtam és a többi elpusztult. Kiemelkedtem közülük és megnyertem a magam csatáját. Közben elhulltak mellőlem, tízen, húszán, ezren, százezren, vagy még többen. De ezek akkor is meghaltak volna, ha helyettem egy német, vagy ukrán lett volna a kjápójuk. Aliza érezte az igazságot ebben a kegyetlen érvelésben; arra is emlékezett, hogy azokban a hónapokban csaknem ugyanilyen szavakkal védte meg ő maga is Viteket fogolytársnői előtt. Még sajátmagát is azzal áltatta akkor, hogy Vitek úgy tett, ahogyan a foglyok többsége a helyében cselekedett volna; a mások kárára igyekezett megmenteni a maga életét. S ha a mások kára halált jelentett, azt a tábor borzalmas légkörében természetesnek is tartották. Mivé lett az emberi élet értéke Majdanekben? Csakhogy Aliza emlékezett Rozália néni szavaira, amelyek a színtiszta és a megalkuvást nem tűrő igazságot fejezték ki: Vitek népáruló volt, gyilkos, testvéreinek üldözője. Több kenyérért, több levesért... S hogy legfeljebb lelőtték volna, ha nem engedelmeskedik, amint az más zsidókkal is történt, akik nem akartak zsidó vért ontani... Két igazság ütközik, az egyik a gyenge emberé, a másik az erősé. Vitek, a híres majdaneki izomkolosszus bizonyult a gyengének, Rozália néni, a magáramaradt, öregedő asszony volt az erős. Az lett volna a hatáltáborban is. És ő? Alicia Krakkauer? Az életősztön parancsolta érzékeire, hogy azonnal Vitek felé kergessék; a kápó karjaiban keresett menedéket a halál elől. S nemcsak életet kapott tőle, hanem gyönyört és anyaságot is. Mindent, amit férfi nyújthat nőnek. S mindezt gyengeségéért kapta cserébe, azért, mert nem tudott és nem akart állattá lealacsonyodni. — Nem... — suttogta rekedten. — Nem tagadlak meg. Nem igaz, hogy félek melléd állni. Bebizonyítom, ha talán egyszer bajba kerülsz. Bár ne történne meg soha. De ha bekövetkezne, meglátod, segíteni fogok rajtad. Hajlandó leszek tanúskodni melletted. Meg fogom mondani, hogy megmentettél engem. S hogy amig együtt voltam veled, nem bántottál senkit. A munkatáborban nem követtél el kegyetlenkedéseket, ezt fogom vallani. Bizhatsz bennem, hogy önként fogok jelentkezni, nem is kell hívnod. Tudom, hogy ezzel tartozom neked ... Csönd, megint az a félelmetes csönd, amely nehéz párbeszédekben mindig bekövetkezik egyszer. A csönd mögött félelmetes, ismeretlen bizonytalanság lüktet. Aliza tudta ezt, s rettegett tőle. Inkább beszélne, vagy emelné az öklét, s ne ülne ott ijesztő hallgatásban ... Viteket nem szelídítette meg az ígéret. Az orra és a szája közötti távolság mintha megnőtt volna, haragos kutyához hasonlított, amely a fogát vicsorítja. Alizának az az érzése támadt, hogy vastag bajusza, amely egy árnyalattal sötétebbnek látszott a szakállárnál, mintha odaragasztva lógna, s a szőrzet mögött látni vélte, amint keskeny felsőajka felhúzódik kissé, s ez egy gyilkos kegyetlen kifejezését kölcsönözte az arcának. folytatjuk Dr. Kelényi Pál NOTARY PUBLIC Volt magyar ügyvéd jogtanácsos és közjegyző 887 Bathurst Street Telefon: LE 4-9154 PEDIKŰR Manikűr Több évtizedes gyakorlattal. Telefonhívásra házhoz is megyek.
