Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-05-07 / 656. szám

8. oldal MENORA * 1977 május A faluba autó érkezett, a gyerekek körülvették, ta­pogatták. Hárman szálltak ki belőle, két férfi és egy nő, városi emberek. Szosja háza után érdeklődtek* az egyik gyermek jelentkezett idegenvezetőnek. — Jobb, ha egyedül megyek be ide — mondta a2 erélyes arcú idősebb asszony és a két férfi engedelmes­kedett. Szörmebundába burkolt, elegáns urak voltak, külföldi szivart szívtak. — Atkozott falvak — mormogta az egyik jiddisül. orrhangon — lucsok, piszok és elhanyagolt gyermekek. — Ez egyike a legnyomorúságosabbaknak — bólin­tott a másik, akinek beszéde egészen más volt, gyorsabb és folyékonyabb — évtizedek kellenek, amíg ezekre a helyekre egy kis kultúrát fognak hozni. Az asszony sokáig elmaradt, a két férfi fázott az autóban. A fronthelyzetről beszélgettek. Hitlernek nincs már sok ereje, a szövetségesek Németország földjén harcolnak... a nyugati ellenoffenzívá az utolsó erő­feszítés ... pár hétig tarthat az egész... — Rengeteg tennivalónk van — sóhajtott az orrhan­gú. — Hány ilyen faluba kell még elmennünk? Otthon nemcsak a zsidók katasztrófájáról fogok beszélni, ha­nem a kelet-európai parasztok nyomorúságáról is ... Na de már jön Sosáná ... Az asszony Szosjával volt együtt. — Tagadja — mondotta Sosáná. — Azt állítja, hogy lakója nem zsidónő. S már nem is lakik nála, hanem a falu bábájánál... Rettenetesen megrémült... primi­tív, ijedős lélek ... Sosáná bekopogott Nadzsa Lubinszkához. A két úr követte. ★ — Téged keresnek, Lusja — szólt be Lubinszkiné és Lusja meglepetten nézett felbolygatott arcára. — Zsi­dók, valami zsidó bizottság ... Lusja elrejtette az arcát, amikor Sosáná belépett. — Egyedül akarok beszélni ezzel a lánnyal. Legyen szíves ültesse le ezt a két urat, nem lesz rövid a be­szélgetésünk. Lusja a zongorára hajtotta két karját és abba te­mette a fejét. — Emeld fel a fejed, kislányom, bogaram... tud­tam, hogy megmaradtál. Meleg, ismerős kéz nyúlt az álla alá. Lusja nem bírta tovább. — Rozália néni... drága Rozália néni... milyen jó, hogy eljött hozzám ... milyen boldog vagyok, hogy meg­talált ... Rozália néni sírt. Lusja magához vonta és babusgatta, a kezét csókolgatta, ö már nem tudott sírni; aznapra elhullatta a könnyadagját. Az öreg pamlagon ültek ösz­­szebujva. Amint egykor a számára egészen távoli múlt­ban, Mamussal ültek Janina néni ócska díványán. — Amikor megkaptuk a jelentést N. városból... hogy ott zsidó rítus szerint temették el egy ismeretlen fiatal pő gyermekét, a szívem megsúgta, hogy... az anya te vagy ... — Rozália néni feltételezte rólam,... hogy törvény­telen gyereket szülök... — csodálkozott. — Mert nyomodban voltam mindenütt... amennyire követni lehetett az utadat... Amikor Rónék kétségbe­esetten hazarohant a hírrel, hogy a társaságában el­fogtak, Janina néni elkezdte utánam a kutatást. Elju­tott hozzám a hír, hogy keresnek, felmentem hozzá­juk ... s Janina elmesélte az egész szörnyűséget, amit férje művelt veled. Voltak megbízható lengyel embe­reink mindenfelé ... Követtük utadat a varsói Gestapo­­tói Lublinig, s amikor munkáscsoportokat küldtek el Majdanekből a műhelytáborba, s közöttük tíz nőt is, kezdtem hinni, hogy köztük vagy... Aztán, amikor a tábort szétbombázták az oroszok, elvesztettem a nyo­motokat, te és Vitold Blumenfeld eltüntetek. — Rozália néni tudott... Vitold Blumenfeldről... — Lublinban is jártam... s a partizánok sok min­denről tudtak. A tábor felszámolása után a lublini Ges­­stapo visszakapta a zsidó munkásokat és más lehetőség híján legéppuskázta őket... Majdanek már nem léte­zett ... Lusja összerezzent. — Megölték ... őket... — Huszonhárom férfit és kilenc nőt... Egyetlen re­ményem az volt, hogy te, Vitold Blumenfelddel meg­szöktél ... éreztem és sejtettem ... hogy ez az igaz­ság ... — Vitek megmentette az életemet... a felesége let­tem ... s most várom ide, hogy megesküdjünk... s az élettársa lehessek ... — suttogta Lusja. Rozália erélyes mozdulattal letörölte arcáról a köny­­nyeket. — Vitold Blumenfeld nem térhet vissza lengyel te­rületre. Majdanek zsidó sátánja ellen körözőlevelet ad­tak ki, legalább öt ember megyilkolása miatt. — Éppen olyan üldözött zsidó volt, mint a többi — kiáltott fel tiltakozva és kétségbeesetten. — Rozália né­ni, Vitek ... megmentett engem ... szeretem őt és gyer­meket szültem ... tőle ... miért mondja nekem ezeket a kegyetlen szavakat ? ... — Nem igaz, hogy éppen olyan üldözött zsidó volt, mint a többi — csattant fel Rozália. — Népáruló volt, gyilkos, testvéreinek üldözője. Több kenyérért, több le­vesért s egy kicsivel több szabadságáért volt kegyetlen képó. BARZILAY ISTVÁN SZAKADÉK — Próbált volna nem engedelmeskedni... — mon­dotta Lusja is kiáltva. — Legfeljebb lelövik, mint másokat, akik nem akar­ták testvéreik vérét ontani. — S akkor én... elhamvadtam volna a kremató­riumban ... — lehelte Lusja. — Ebben nem vagyok biztos — hangzott tovább kö­nyörtelen kegyetlenséggel Rozália ítélete.' — Auschwitz­ban sokezer zsidó szabadult fel, te fiatal, erős lány vagy, életben maradtál volna akkor is, ha nem adod el magad egy népárulónak ... — Nem adtam el magam. Szerettem és szeretem Vi­­teket... odaadtam magam neki, mert... csodáltam ... imádtam... Lusja felzokogott. Ezért, ezért rejtőzött a felszaba­dulás után is, ezért nem mert útnak indulni a szülői házat megkeresni. Azért, mert ettől az ítélettől — volta­képpen önmaga elől menekült. S most hallja a szörnyű igazságot Rozália néni, az őt gyermekként szerető Ro­zália néni szájából. — Nem akartam ilyen nagy fájdalmat okozni neked — hallotta mint egy nagyon messziről az enyhülő, en­gesztelő, vigasztalni akaró halk beszédet. — De ... tud­nod kell, Lusinkám, hogy... el kell felejtened Vitold Blumenfeldet. Te Izidor Mandelblatt unokája, s Jechiél Krakkauer lánya vagy. Ennek a két zseniális embernek kivételes szelleme, kivételes lelki nemessége az örök­séged ... S a sors úgy akarta, hogy az egyetlen nagy kötelék, a gyermeketek ne maradjon életben ... Semmi sem köthet hozzá ezentúl. Lusja Krakkauer nem lehet zsidók gyilkosának a felesége. Ugyanaz mintha egy SS- legényt tüntetnél ki ezzel a keggyel... Lusja kétségbeesetten tört ki: — Rozália néni olyan ... fellebbezhetetlenül Ítél... olyan határozottsággal... mintha nem tudná, hogy mi­lyen pokolból szabadultunk nemrégen. Olyan világ er­kölcsi törvényeivel méri Vitold tetteit, amely eltűnt, amikor bezárták a zsidókat a gettóba és elküldték őket megsemmisítő táborokba. Mintha a gettóban, vagy Maj­­danekben is ugyanolyan erkölcsi szabályok uralkodtak volna, mint most, vagy mint öt évvel ezelőtt... És ha el is adtam volna magam Viteknek azért, hogy meg­mentsem az életemet ?... Még ha egy tömeggyilkos SS-legény karjaiban kerestem volna menedéket a biz­tos halál elől... akkor sem ítélhetne el engem Rozália néni... — Nem is téged ítéllek el... — szakította meg az asszony és csodálkozó, szeretettől fénylő tekintetet ve­tett rá —, hanem a gyilkost, aki erre kényszerített... aki olyan helyzetet teremtett, hogy egyet, egyetlen egyet megmenthet pénzért, szerelemért, vagy más vált­ságdíjért ... de a többit... — Amig Vitold velem volt, a légynek sem vétett. . Sajnos, ezt nem tanúsíthatja senki, ha a többieket a nácik agyonlőtték... azokat, akikkel együtt voltunk a munkatáborban... — Ott nem volt már többé módja a kegyetlenke­désre — mondta ki újra az igazságot Rozália néni. Lusja hallgatott. Vitold képe rajzolódott ki előtte, az első találkozástól az utolsó együttlétükig. A bunker és a nagy kaland Lengyelországon át. S egyszerre tu­datossá vált benne, hogy nemcsak csókjainak, a szerel­mének az emlékét éli át újra, hanem Vitek rejtett lelki vívódásait, félelmeit és jellemének gyengeségeit, ame­lyeket akkor eltakart értelme elől az a szerelem, amely minden emberi csúfságot takarni képes. Elbújtatta előle az igazi Viteket. — Jó — sóhajtotta —, olyan embert szeretek, aki... talán nem méltó erre ... de ... azért... szeretem ... — Még akkor is... ha tudod, hogy ez az ember be­csapott? Mint nyomorult liliomtipró kihasználta egy ti­zennégy éves lány ártatlanságát és aztán megszökött tőled és üldözői elől... Nem támadt sosem az a gondo­latod, hogy méltatlan szerelmesed elhagyott téged ? ... A gyanú, amely hónapok óta tanyázott Lusja lel­kének mélyén, most feljebb került, tudatának magasabb rétegébe. Vitek elment, Vitek bujdosik, rejtőzik. Nem­csak a világ elől, amely a törvény erejével hajszolja, hanem őmaga elől is, zavaros, fájdalmas gondolataitól is menekül. Elhagyta őt itt, a ronda kis faluban, Szos­ja védelmében. Magával vihette volna Hohenbergenbe..­­Mennyit könyörgött neki, hogy ne hagyja itt egyedül. De elment, Rozália néninek igaza van. Úgy ment el, hogy sosem jöjjön vissza. Tudhatta, hogy Lengyelor­szágban keresni fogják. S mindenütt az lesz a sorsa, ahol zsidók élnek. S talán még akkor sem kapcsolhatná vele össze az életét, ha akarná. — S ... akkor ... akkor ... mit tegyek önmagám­mal, Rozália néni? Hol keressem Tatust és Mamust?. . Rozália néni nem válaszolt azonnal. S amikor meg­szólalt, Lusja megtudta, hogy valóban egyedül maradt a világon. — Nincsenek, nincsenek... — mondta halkan. - - ... Anyádat elvitték a második akció idején ... Treb­linkába... s két hétre rá ... a többiek sorsára jutott... Tatus... drága apád ... három napi kihallgatás után lelőtték a Gestapo pincéjében... anyádnak a gettóba küldték az értesítést... — S nagypapa? — kérdezte csukott szemmel. A szí­vét facsaró fájdalomtól ájulás környékezte, erőtlenül dőlt a pamlag támlájának. — Amikor anyád elvitt téged Janinához, visszasie­tett a lakásba... Nagypapa holtan feküdt a díványon. A cián gyorsan végzett vele. Dr. Izidor Mandelblatt nem akart gettóba menni... — Már megmondta nekem valaki, hogy nagypapa meghalt... — suttogta — .. .és ... ómama ... a Krak­kauer család? — Nem jártam szülővárosomban azóta sem. Csak felvilágosításokat kértem. Egyetlen Krakkauer sincs ott. Lehet, hogy a család egyrésze tovább menekült Oroszország belsejébe a német betöréskor ... őmama ? ... ómama a nyolcvanhoz lenne közel most... Pusztaság, halál, megsemmisülés. Itt ül Lusja Kraa­­kauer, két zsidó nemzetség egyetlen életbenmaradt gyer­mekeként. Nagyszülei, szülei és gyermeke... mind, mind elhaltak mellőle,.. — S Janina néni... Rónék ... Marisa ... — Rónék és az apja él... A házat német bomba­találat érte és... Janina a lányával együtt meghalt a romok között... — ö, drágáim — nyögte ki Lusja. — Rónék ... elfogatásod után úgy viselkedett, mint egy őrült... előbb papnak jelentkezett a püspöknél... aztán, egy heti kísérletezés után otthagyta a papokat és fasiszta partizán barátaihoz csatlakozott... meg is sebesült egyszer, és kiéhezve, betegen került haza... De ahogy talpraállt, eltűnt megint... Csak a felszaba­dulás után jelent meg újra Varsóban és most együtt él apjával... az ügyvédi irodában húzódtak meg, amig valami más lakóhelyet szereznek maguknak... Varsó nagyrésze romokban hever, nem egyszerű dolog lakást találni... A ti régi lakásotok sincs meg ... — Ha találkozna Ronekkel, Rozália néni... tessék megmondani neki, hogy nem érzek iránta haragot... és őszintén gyászolom vele együtt Janina nénit és Ma­risát ... S most mondja meg nekem, Rozália néni, mit tegyek magammal... — Eljössz velem, kislányom, a zsidók közé. A fal­vakat járjuk, hogy felkutassuk az elrejtett zsidó gyer­mekeket. Két munkatársam van velem, az egyik az ame­rikai Joint küldöttje, a másik a zsidó népközösség iro­dájában dolgozik ... átszervezzük a lengyel zsidó ma­radványok életét... a három és fél milliónak talán öt százaléka maradt meg. Visszaadjuk őket a zsidó népnek. Lusja csüggedten bólintott. — S aztán ? ... — Az ifjúság, a megmaradt gyermekek, akiket a tá­borokban megtalálunk, vagy úgy kerültek elő, mint te magad, átképző telepeken dolgoznak. Palesztinába ké­szülnek ... , ,. Lusja sivataggá vált tudatában mintha kis oázis zöldje jelent volna meg. Atlantisz. Eszébe jutott apja könyvtára, amelyben két polcot foglaltak el az egykori rejtélyes kontinensről szóló munkák. Atlantisz. Tatus szép meséket mondott róla. Atlantisz, a nagy száraz­föld, amely egyszerre csak elsüllyedt, a városaival, la­kosságával, állataival... S nem maradt belőle semmi, iszappá vált a tenger mélyében. Most az volt az érzése, hogy az ő Atlantiszé váratlanul kezd kiemelkedni a vízből. — Az átképzőtelepet háchsárának hívják, a zsidó lányokat és fiúkat, akik dolgoznak benne, chálucoknak nevezik és a falvakat, amelyeket Palesztinában alapíta­nak, kibucnak... — emlékezett vissza mintegy a tör­ténelem előtti fogalmakra... — Igen drágám, látod, nem felejtetted el... Saj­nos, szegény apádat nem tudtam meggyőzni, hogy sze­resse is ezeket a fogalmakat, hogy harcoljon értük... — S én ... menjek ... kibucba ? ... Ott szabad zon­gorázni ?... — kérdezte gyerekesen. — Nem azt kívánom tőled; azt akarom, hogy menj most zsidó gyermekek közé, felejtsd el egy darabig, hogy felnőtt lettél... hiszen alig múltál tizenöt éves ... Radom mellett van egy szép birtok, odagyűjtjük a meg­talált zsidó gyermekeket... az árvákat... Szüléiteket elpusztította az ellenség, most a zsidó nép lesz az apá­tok és az anyátok. Majd gondoskodom róla, hogy neked való, neked megfelelő intézetbe kerülj ki Palesztinába, s ott zongorázhatsz is... S főként megismerhetsz egy hozzád illő zsidó fiút, akinek majd igazi élettársa le­hetsz ... — Én Rozália néni mellett szeretnék maradni... kérte kislányosan. — Mellettem leszel, sokszor foglak látni... akarok melletted lenni, de nekem rengeteg tennivalóm van íhost... A romokat takarítom s új életet szeretnek teremteni helyükbe ... — Rozália néni is jöjjön Palesztinába... — Annak az ideje is elérkezik egyszer ... — De hiszen Jakub bácsi is ... — Az uram, szegény — sóhajtotta Rozália — Ma­gyarországon keresztül kijutott az országba, dolgozott, szépen élt és aztán elvitte a vesebaja, amely fiatal kora óta kínozta... Majd ha kimégy, meg fogod látogatni a sírját Tel-Aviv mellett... — Oh, hiszen Rozália néni is egészen egyedül ma­radt ... — Ez igaz, de a munkámmal... S most, drágasá­gom, összecsomagolok és viszlek magammal... — Boldogan megyek Rozália nénivel — mondta, cs újra könnyes lett a szeme. Könnyei közül rámosolygott a mellette ülő, szigorú, igazi zsidóasszonyra. — Az ülést bezárom... — mondta, és mindketten sírtak. ...Augusztus, nyárvége. Rozália néni újra itt volt; ellenőrizte, hogyan szervezték meg az új csoportot. Né­metországba indul hat lány, hat fiú, ott fogják bevárni, amíg elindulnak Palesztinába. Neki még maradnia kell, Rozália néni nem akarja őt kitenni a hosszú út és vá­rakozás megpróbáltatásainak. Neki és Dundikának diák­­certifikátot szereznek, azzal törvényesen lehet kijutni Palesztinába. S ha lehet, Románián keresztül kelnek útra, talán már a közeli hetekben. Aliza Krakkauer egyedül van most a háchsárá-telep irodájában, esteledik, levelet ír dr. Ginternek N. város­ba. Szépen megköszönte neki, hogy olyan kedves volt hozzá, amikor Rozália nénivel elmentek oda és sírkövet állítottak a kis Vladeknek. Vajon honnan szerezte eh­hez a pénzt Rozália néni? Olyan kevés fizetése van, kü­lönösen amióta a lengyel kormány úgy döntött, hogy nem engedi meg a Joint segítőmunkáját az országban. Azóta Rozália néni a zsidó népközösség alkalmazottja, fáradhatatlan, energikus, örökké úton van és mégis, jut ideje az ő részére is. Együtt utaztak N.-be, de akkor már Rozália néni gondoskodott arról, hogy a sírkő kész legyen. Jechiél ben Ábraham, 3 hónapos, ez van a sír­kőre írva négyszögű héber betűkkel. Ginter doktor is velük ment a temetőbe, Mendele Leibovics is ott volt és imákat énekelt, Lusja a zokogásától nem is hallotta a melódiákat... Mélyen vallásos lélek dr. Ginter, furcsa ez egy ter­mészettudományi végzettségű embernél, de szépen el­magyarázta, hogy a hívő ember úgy hisz a világban, ahogy van, Isten így teremtette meg az eget és földet, minden rétegével, szivárványával együtt, nem kell gon­dolkozni a természet titkain, azt hagyjuk Istennek, az ő tulajdonát képezik a kozmosz összes titkai. S Ginter doktor megígérte, hogy rendszeresen kijár majd Vladek sírjához, állandóan lesz virág rajta. Vla­­dek egyszerre két helyen van. A sírban és benne, az anyjában. Valahol a szíve alatt, a méhe táján kis böl­cső függ, abban ring Vladek, a jelenléte örök, addig fog tartani, amíg anyja él. Felsóhajtott, leragasztotta a levelet és felbélyegezte. Elindult a kijárat felé, ahol a postaláda van. Ide dob­ják be a gyerekek a leveleket, a bélyegeket az irodában kapják Jumitól, a telep titkárától. Az alkonyaiban egy férfi alakja rajzolódik, nyúj- * tott, szabályos léptekkel halad a telep kapuja felé. Az állomásról érkezett, levélírás közben hallotta a vonat fütyülését. Lusja bedobta a levelet a postaládába. Neki sincs pénze, a megmaradt aranyakat odaadta Rozália néninek, hátha előkerül valaki Grünhut néni és Grün­­hut bácsi családjából, ez a pénz az övék, és ő még tar­tozik is nekik. Vitold is tartozik. Vajon látja-e még eb­ben az életben Vitoldot? Áll a lépcső mellett és várja az idegent, aki köze­ledik. Nem is idegen. — ö ... Rónék, Rónék, te vagy ... — Lusja ... jó estét... — Szervusz... — nyújtja a kezét. Rónék erős mar­kának szorítását érzi; a sötéten át figyeli a piruló ar­cot és lemondóan tudomásul veszi, hogy az ő pirulását sem leplezi az alkony bíboros félsötétje. — Istenkém, Rónék — sóhajtja és magához húzza a kezét, magához vonja a fejét is —, drága árva Ro­­nekem, hogy örülök neked ... Rónék meg is erősödött, meg is soványodott, leg­alábbis az arcéle lett kihegyezettebb, sajnos hasonlít egy kicsit Janek bácsihoz, aki hat héttel ezelőtt meg­halt. Janina néni után ment, mert nem volt aki gon­dozza és diétás kosztot főzzön a fekélyes, agyonoperált gyomrának. Aztán kibontakoznak, Rónék nehezen nyögi ki a sza­vakat : — Rozália asszony mesélte, hogy nemsokára utazol Palesztinába... Látni akartalak még egyszer... Hogy végre bocsánatot kérjek tőled ... — Nem kell bocsánatot kérni tőlem, gyere be, van itt zongora is, eljátszom neked az Elgurult garast, jó? Az étkezőterem mellett van a kis kultúrszoba, Ro­zália néni szerzett bele zongorát, csak azért, hogy neki legyen. Azon tanította a gyermekeket szép héber da­lokra. Két-három fiú és lány ül benn, újságokat ol­vasnak. Új telefonszámunk: 598-3469 GÓL BŐRÖNDÖS KÉSZÍTÜNK 212 QUEEN STREET* W. (University Ave.-tól nyugatra) Dr. Kelényi Pál NOTARY PUBLIC Volt magyar ügyvéd jogtanácsos és közjegyző 887 Bathurst Street Telefon: LE 4-9154 PEDIKŰR Manikűr Több évtizedes gyakorlattal. Telefonhívásra házhoz is megyek. EZT A KIÁLLÍTÁST LÁTNI KELL! Több mint 300 régi magyar olajfestmény látható Torontóban! Úgyszintén régi magyar fémjeles EZÜST étkészle- - tek, a legnagyobb válasz­ték ezüst tálcákban, ke­rek. ovális, szögletes hal és sütemény tálcák tálak, gyiímölcs-kosarak, gyertyatartók, szivardo­bozok, teáskannák és készletek, dísztárgyak a XIX. század és a század­forduló idejéből való ké zíveretű ezüst remek­művek. Hétfőtől-szombatig: 9.30 tol 6 ig. Használja ki ezt a lehe. tőséget és látogasson meg bennünket! tíje Woüt of Intíqueö lan ©allerp Hívja Évát 241-4907 41B EGLIINITON AVE.W. PH.485-0401

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom