Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-04-16 / 653. szám

6 oldal

MENORA * 1977 április 16.

Új-gyarmatosítók Laoszban

Ellentétben Vietnámmal és Kambodzsával, Laoszban a kommunista hatalomátvétel csaknem vérteleniil zajlott le. Pontosabban: Dél-Vietnám és Kambodzsa eleste után a katonailag tarthatatlan helyzetbe került Laosz érett gyümölcsként hullt a vietnámiak által dominált laoszi „hazafias front”, az úgynevezett Patet Lao kommunistáinak ölébe. A vértelen hatalomátvétel mindemellett nem könnyítette meg a laosziak helyzetét. A kommunista kormányzat következménye, eddigi eredményei: éhínség, nyomorúság, munkanélküliség és a terror.

Az alábbiakban Dietrich Strasser svájci újságíró helyszíni riportban számol be a laoszi „új rendről”. (Hét tükre)

herautók robognak, rajtuk méreg-Grigorijt, a gyorsész járású grúzt, még csak nem is lehet az u.n. szovjet ember prototípusának tekinteni. Nyugati divat szerint öltözködik, folyékonyan beszél franciául és meglehetóseen jól angolul; beszélgető partnereit meglepi az európai történelem és kultúra beható ismeretével. Mindemellett néhány hónap alatt, amióta a vientianei szovjet^ nagykövetségen, a „testvéri szocialista” Laosz fővárosában tevékenykedik, igazi kolonialistává vált. Akárcsak egykor a francia, majd később az amerikai diplomaták, ez az újonc is azt hiszi, hogy pontosan ismeri az őt vendégül látó ország összes problémáit és azok megoldására neki Grigorijnak biztos receptjei vannak. Grigorij fölényeskedő .atyáskodó és szabályszerűen lenézi a laosziakat. Laosz sokévszázados történelmét egy leegyszerűsített formulával fogalmazza: „Vientiane

mindenkor magán hordozta a külföldi elnyomó-kizsákmányolók bélyegét. Most, hogy azok és kiszolgálóik eltűntek, a város visszanyeri eredeti laoszi jellegét".

A helyzet azonban csak Grigorij számára ilyen egyszerű. Aki ismerte Vientianet a „reakciós” korszakban, s most szocialista körülmények között látja viszont, az nem igen hajlik arra, hogy a változásokat minden további nélkül „eredeti laoszi jellegűnek” lássa.

A laoszi rokonszenvesen vidám, jókedvű nép volt egykor, amely nem csinált magának gondot a jövőjéból. Ma viszont a főváros Vientiane a sötét gond és a megfélemlitettség néma városa. Külsőre legalábbis első pillantásra a városban nem változott túlságosan sok minden. Kora reggelenként még mindig kirajzanak az utcára sáfrányszinű öltözékükben a buddhista szerzetesek, hogy napi élelmüket összekoldulják. Többnyire azonban üres tálkákkal térnek vissza, mert a hívőknek maguknak sincs elég harapnivalójuk. Viszont a szerzetesek reggeli kőrútjuk után nem vonulhatnak vissza mint azelőtt, hogy szokott módon az elmélkedésnek szenteljék magukat. Kénytelenek a kolostorkertekben virágok helyett a kormányzat parancsára ültetett káposztát, salátát és retket ápolni — ami ugyan nem tragikus, de a helyzetet tekintve félő, hogy e szerzetesek bevonása a „termelésbe” nem oldja majd meg a város ellátási problémáit.

A város széles, poros utcáin a forgalom lényegesen lecsökkent. Hondák és a kis francia autók ezrei már régen leálltak benzinhiány miatt. Már csak katonai tezöld egyenruhás, kínai géppisztolyokkal felfegyverzett Patet Lao harcosok. A hasonló egyenruhát viselő rendőrök (orrukon most már nagy fekete napszemüveggel, karjukon Seiko órával) motorkerékpárokon repesztenek, továbbá fekete luxusautók suhannak, jellegzetesen összehúzott függönyökkel. Az ezekben ülő párt illetve rendszer funkcionáriusok régi kommunista szokás szerint kerülik, hogy a járókelők beláthassanak az autóba. A főváros többi, százötvenezer lakosa gyalog jár, legjobb esetben riksán.

A hajdani számtalan vendéglő, bár, lokál majd mindegyike bezárt már. A kevés, amely még meg maradt és kiszolgálja a ritka vendéget, rágós bivalyhúst kínál az egykori páratlanul bő választék helyett. Viszont a Láng Xanghotel bárjában, melyben a múltban amerikaiak, franciák és más nyugatiak tolongtak, Pernod és Bourbon helyett most orosz vodkát szolgálnak fel. Külföldiek ugyanis még mindig vannak Vientianeban.

A külföldiek azonban ma a feltűnést kerülő vietnamiak, a hallgatag kínaiak, és nagyonis hangos vérmes, mindenkibe belekötő, italos oroszok, kiket „a dollár nélküli amerikaiak”-nak neveztek el a helybeliek.

A városban a legtöbb üzlet lehúzta a redőnyét. Tulajdonosaik a mintegy százezer laoszi polgár közé tartoznak, akik elmenekültek az országból. A laoszi elit (a gazdasági és a közigazgatási egyaránt) Thailandba költözött át, vagy — kapcsolataitól függően — Franciaországba, esetleg az Egyesült Államokba. Maga a nagypiac is, amely hajdan az egész várost ellátta élelemmel, már csak árnyéka egykori önmagának. Az új urak több hónapon át zárva tartották, aminek azonnali következménye egy zúgpiac lett égigszökő árakkal, majd ennek könyörtelen felszámolása után a város az éhinség peremébe került.

Ez lett volna tehát a szocialista forradalom, amelyért a Patet Lao évtizedeken át küzdött — az elnyomott lakosság felszabadítása? A városokban kizárólag ez. Amiképpen ezt Laosz új erős embere, Kaysone Phomvihan miniszterelnök és pártfőtitkár decemberben maga is kénytelen volt elismerni a kormány, a párt és a hadsereg első nagy közös értekezletén: a laosziak ma „éhínségtől, szegénységtől, járványoktól, munkanélküliségtől, inflációtól, katasztrófális

gazdasági káosztól, a termelés zuhanásszerű csökkenésétől” szenvednek, amihez mentségként még hozzátette: „mint bármely ország egy hosszú háború után”.

Laosz közigazgatását ma a teljes zűrzavar jellemzi. Az egykori neutralista kormányzat tisztviselőit nyomban a végleges kommunista hatalomátvétel után a barátságtalan, istenhátamögötti hegyes északi tartományokba küldték átnevelésre. A kormányzat bejelentette, hogy ez elvakult kapitalistáknak legkevesebb öt évig kell ottmaradniuk, mig ismét a nép szolgálatába állíthatók (— már aki egyáltalában túléli az átnevelést). A minisztériumokat és a helyi közigazgatást forradalmárokra bízták, akik mint egykori elégedetlen parasztok csatlakoztak a Patet Laohoz és éveken át őserdei gerillaháborúban éltek, ami nem a lehető legjobb előképzés állami, közigazgatási poziciók betöltésére. így például Kínából érkezett rizszsákok hegyekben magasodnak a raktárakban, mert a kormányzat közellátási részlege képtelen megszervezni az elosztást. A külföldről küldött orvosságok tönkrementek az egymásra dobált ládákban, nem lévén szakember, aki tudja mi mire jó, mire kell, mennyi kell, hová kell, minthogy az egész országban legfeljebb ha egy tucat orvos maradt.

E szocialista uralom kezdete óta valójában csak a lakósság politikai bedoktrinálásának megszervezése működött „jól”. Minden tizenötödik életévét betöltött laoszi köteles hetente kétszer szemináriumon részt venni. Ezeken a szemináriumokon az emberek órák hosszat, olykor féléjszakát ülnek a Patet Lao funkcionárius előtt, s hallgatják előadásait a kolonializmus bűneiről. A minisztériumok, a hivatalok, az állami vállalatok hetente két nap zárva tartanak e kötelező szemináriumok miatt.

Az „Egymillió Elefánt Országának” (Laosz hagyományos neve) többi részét az új urak nem tartják ugyanilyen szilárdan a markukban. Vannak tartományok, ahova csak zárt fegyveres kötelékben merészkednek. Győzelmük után az egykori gerilla-harcosoknak most bőrükön kell tapasztalniuk saját bevált harcmodoruk hatékonyságát: Délen királypárti felkelők, Északon független hegyi törzsek harcolnak a Patet Lao eszközeivel a Patet Lao ellen. Kelepcék, aknák, merényletek teszik csaknem járhatatlanná a legfontosabb országutakat. Mi több, délen már ismét van néhány „felszabadított tartomány” (most már a Patet Lao uralma alól felszabadítva), ahol minden házban ott függ a falon az elűzött király képe, s ahol Ismét a régi pénznem van forgalomban. Ezt az ellenálló tevékenységet még a fővárosban is oly komolyan veszik, hogy az új kormányzat legfőbb vezetői, Kaysone Phomvihan valamint helyet - tese, Nouhak Phousavan, a hatalomátvétel óta még egyetlen egyszer sem mutatkoztak nyilvánosan a nép előtt.

Laosz még a legkedvezőbb körülmények közepette és tehetséges szakemberek közreműködésével is igen nehezen volna modernizálható. Az ország falusias varázsa egyben a nagy handicap is: közvetlenül a Mekong-folyó völgye mellett kezdődik a járhatatlan, dzsungelbenőtte hegyvidék, ahol az ország hárommilliós lakosságának többsége elszigetelten él a zárt völgyekben. Ezen a vidéken oly kevés országút vezet át, hogy még a szomszédos falu felkeresése is többnapos gyalogutat jelent. Egy ilyen országot lehetetlenség hatékony ellenőrzés alatt tartani. Laosznak nincs infrastruktúrája, a komunikáció az országon belül csaknem létrehozhatatlan.

A lakosság hatvan százaléka éppen hogy megtermeli azt a kevés élelmet, amire önmagának szüksége van. Minthogy önellátó, fenntarthatják magukat a külvilággal való kapcsolat nélkül is, s többnyire csakugyan ezt teszik. A központi kormányzatot a távoli Vientlaneban legjobb esetben csak szóbeszédekből ismerik. Közel másfél évvel a „forradalom” után, Laosz ma is az, ami mindenkor volt: a Föld egyik gyengénfejlett, legszegényebb országa. Pedig nem volna szükségszerű, hogy igy legyen. Az UNO és az Ázsiai Fejlesztési Bank szakértői már régóta megállapították, hogy a hegyi ország potenciálisan rendkívül gazdag. Sok devizát nyerhetne felhasználatlan természeti kincseinek, a tropikus nemes-fák, a vasérc, a szén, a potászium a drágakövek kiaknázásával, a számtalan hegyi folyók pedig elegendő villamos energiát szolgáltathatna az egész vidék számára. Országutak, vasutak és repülőterek, vagyis infrastruktúra nélkül azonban mindez puszta lehetőség marad.

Saját erejéből Laosz képtelen kiaknázni lehetőségeit. Akárcsak a múltban, az ország ma is a külföldi segítségtől függ. Az amerikaiak egykor dollár-milliókat pumpáltak az országba, ez a pénz azonban csaknem teljes egészében katonai célokat szolgált, vagy „elolvadt” néhány politikus és tábornok kezén. Laosz mai kormányzata sem nélkülözi a barátokat. Százával érkeztek a szovjet „tanácsosok”, akik állítólag az országépítésben volnának hivatottak segíteni: pilóták, műszaki szakemberek, diplomaták. Úgy látszik azonban, hogy a szocialista országok számára sem olyan egyszerű felismerni, mire volna Laosznak csakugyan szüksége. Az országnak például teljes bizonyossággal nem volt szüksége arra a küldeményre, amely „fejlesztési segélyként” Moszkvából érkezett, s amely 423 láda vodkából állt. Ami az infrastruktúrát illeti: az amerikaiak által hátrahagyott kiszolgált repülőgépek még mindig jobb állapotban vannak, mint azok, amelyeket most Moszkva küld. A gazdasági építéshez szükséges tőkét pedig Moszkvából Laosz hiába várja.

A kommunista Kína, amely hasonlóképpen új barátként lép fel Laoszban, a beijesztéshez nyújtott segítséget kizárólag egyes északi tartományokra korlátozza, amelyeket már csaknem annektált s gyakorlatilag a szomszédos kínai Yunnan tartományhoz csatolt. A kínaiak ott felépítettek néhány országutat a thailandi határig, s ezeket az utakat saját (mintegy 12.000 főnyi) csapataikkal őriztetik. Laosziaknak, akárcsak oroszoknak, ezekben a tartományokban már nincs is beleszólásuk az ügyekbe. Marád végül Vietnam, az új Laosz legközelebbi barátja, s legfőbb protektora, ha ugyan nem gyámja, amelynek azonban gazdasági segítségnyújtásra még anynyira sincs módja, mint a két

„nagy szövetségesnek”. Vietnam nak másegyébként nincs is szüksége ahhoz, hogy anyagi természetű segítséggel tartsa fenn befolyását Vientiane-ban. A Patet Lao vezetői csaknem valamenynyien Észak-Vietnámban nőttek fel, Kaysone ráadásul fél-vietnami. Am, hogy ne függjön kizárólag a legfelső párt- és kormányszervek lojalitásától, Vietnám ráadásul 30.000 főnyi saját fegyveres erőt állomásoztat Laoszban, csaknem ugyanannyi embert, mint amekkora az egész laoszi hadsereg.

A luftballon

IGENCSAK SZAPORODNAK a jelek a hadak útján, ezért hát különösebb váteszi képesség nélkül is előremondható, hogyan is lesz majd, amikor a nyár elején összeülnek a hatalmak a nagy elszámolásra. Mennyi az, ami megvalósult Helsinki szép Ígéreteiből, jobban mondva; mennyi sikkadt el belőlük emberi elégtelenség vagy még inkább a társadalmi rendszerek gyarlósága következtében? — ezekre a kérdésekre kell feleletet találni. Az előjáték már nagyban folyik: nyugaton a sajtó és környéke jóideje felfüggesztette szemérmes tartózkodását a kommunista államokban történő jogfosztásokkal szemben, keleten pedig szorgos apparacsiksereg húzza a rovásokat a kapitalista bűnlistára. (Micsoda különbség! — sóhajtana Kohn bácsi, de ki vetne ügyet egy már nemlétező kávéháznak szél hátán széthordott, örökké akadékoskodó vendégére.) Bizonyos, hogy B^Jgrádban nem lesz bíró, aki a szavak káoszában rendet teremt és a valódi meg felfújt bizonyítékok tekervényei között minden fél számára elfogadható mértéket tudna állítani. Cáfolatlan igaza tudatában így mindenki emelt fővel távozhat éá azzal az önmagában is jó érzéssel, hogy a másiknak most az egyszer megint csak alaposan beolvasott. Ami nem éppen rossz alap a további konferenciázáshoz.

E FANYAR PROGNÓZIS ellenére mégis érdemes a készülő találkozó nyitányának egyik-másik tételére felfigyelni, mert ez túlhangzik Belgrádon és akaratlan vallomásértéke becses kordokumentum. Gondoljunk csak a Vladimír Szmirnov-féle feljegyzésre: erre támaszkodva Brezsnyev nyáron újtra síkraszállhat a nyugatiak „szellemi agressziója ellen. Szovjet terminológiában ez alatt a nemkommunista rádióállomások működését értik, olyan adások beáramlását a vörös légitérbe, amelyek többé-kevésbé zavarhatok ugyan, de teljes bizonyossággal el nem némíthatók. Moszkva ezért hosszú évek óta arra ösztökéli a szabad világot, hogy egyáltalában ne sugározzon az ő érdekeit sértő műsort, más szóval saját közönségét ignorálva alkalmazzon előzetes cenzúrát.

ÚJABBAN A KREML fokozza a nyomást, tekintettel a technika új lehetőségeire. Ami küszöbön áll, az a mesterséges bolygók közvetítésével sugárzott televizió-műsor, s ez nem ismer már térbeli határokát. A nyugatiak érvelését, hogy az új helyzet mérföldkő lehet a népek kölcsönös közeledésében, Szovjetunió elhárítja: szerinte mindez csak leplezi a nemzeti szuverenitás megsértését és korlátlan teret nyit az „elektronikus imperializmus“ garázdálkodásának. Amíg tehát a hanghullámok nem állnak meg engedelmesen az országhatárokon és a mesterséges bolygók üzenetei válogatás nélkül vetülnek kapitalista és kommunista képernyőkre, Brezsnyevék nem tehetnek mást, mint hogy dühösen tiltakoznak és mindig újabb szabályozásokra tesznek javaslatot. Diplomáciailag pedig fegyvert kovácsolnak ebből. Miután szerintük nyugat ezen a ponton flagránsan megsérti Helsinki szellemét, fizesse meg érte a borsos ellenszámlát.

A HÉT TENGER MINDEN vizével mosott kortárs, aki sem olvasói, sem újságírói minőszétpukkan

ségben nem lepődik meg már semmin, hirtelen méla ámulattal fedezi fel magában ifjonti csodálkozásának nyomait. Jól tudja, hogy eddigi fennállása alatt a komunizmus sehol sem válhatott olyan szuverénné, mint a belső propagandában és egyetlen ponton sem követhette a külső körülményektől annyira függetlenül magasratörő céljait, mint a nevelésben. Itt nem kellett az éghajlat mostohaságával megküzdeni mint a mezőgazdaságban, nem merültek fel súlyos technológiai és szervezési problémák mint az iparban: a rendszer mindmáig el nem apadó serénységgel és nem fogyó reménységgel formál legkedvesebb gyermekén, a kommunista társadalom emlőin nevelkedett „új emberen“. A forradalom győzelme óta immár két nemzedék nőtt fel ebben az ideális laboratóriumban és a világ közben feszülten figyel erre az újtipusu lényre, akit a pártköltők szerint a munkásosztály üllője edzett acélnál keményebbé, vadmacskánál éberebbé és oroszlánnál erősebbé... Ha a lírai túlzásoktól meg is tisztítjuk a képet és redukáljuk egy jóval szürkébb valóságra, akkor is nyitva áll a kérdés:

1. Miképpen van ez, hogy az új ember második generációját még mindig félteni kell a „kapitalisták hazugságaitól“? Hogyan képzelhető el, hogy egy jóltájékozott, világnézetileg biztos alapon álló társadalom még mindig a cenzúra védelmére szorul az osztályellenség otromba, könnyen leleplezhető meséivel szemben, amelyekre pedig a napról-napra szépülő élét lépten-nyomon rácáfol?

2. Mi akadályozza a Szovjetuniót abban, hogy valóraváltva a koegszisztencia annyiszor meghirdetett alaptételét — békés verseny gazdasági és tudományos téren, megalkuvás nélküli harc az ideológiában —, elfogadja a nyugat kihívását és az új technikának számára is megnyíló lehetőségével kihúzza végkép a gyékényt az imperializmus lába alól? A mesterséges bolygók egyenesen invitálnak erre a küzdelemre.

DE ELÉG A TRÉFÁBÓL, Moszkvát a veszély nem azoknak az információknak részéről fenyegeti, amelyeket polgárai a külvilágtól kapnak. A „trójai ló“ a falakon belül van.és úgy hívják, hogy „nemzeti irodalom“. A klasszikus orosz irodalom az emberi szabadságról és méltóságról beszél s minden orosz gondját, reményét öleli magához. Ez ellen az „információ“ ellen nem nőtt fegyver: nem lehet vonalas kommentárokkal meghamisítani, sem húzásokkal értelméből kiforgatni. Ez az irodalom nem halt meg Csehowal és Gorkijjal. Az „L 76“ c. emigráns lap közli, hogy az új orosz irodalom kettéválása nyilvánvaló: ez a szakadás tragikuma, de egyben méltóságának kifejezője is.

Pillanatnyilag annak vagyunk szemtanúi, miképpen bonyolódik groteszk ellentmondásba egy nagy birodalom, amely egyszerre követel magának a nagyhatalmak számára kijáró respektust és a kicsinyek érzéseit nem bántó „fehér“ információkat. A Potyemkinvilóg festett firmamentumján ez a luftballon is szétpukkadt és ami maradt, az a „diadalmas világnézet“ tanácstalansága és sok szorongása.

SURÁNYI IMRE

Folytatás az 1 oldaról

A spanyol fejlődés

szavazás végeredménye valóban a választók többségének az akaratát fejezi ki. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a referendum óta az országban nagyjából nyugalom, hogy ne mondjuk, enyhülés tapasztalható.

De a népszavazás körüli események megmutatták Juan Carlos király és miniszterelnöke, Suarez dilemmáját.

Az egyik oldalon áll a nagy alapvető probléma, Spanyolország és az Európai Közös Piac kapcsolata. A gazdasági helyzet Spanyolországban meglehetősen rossz, ezért a kormány arra kényszerül, hogy minden áron megegyezést kössön a Közös Piac brüsszeli központjával és ha lehet, elérjen egyfajta társulási megállapodást. Különösen fontos ez a spanyol mezőgazdaság szempontjából, ennek létfeltétele, hogy bejusson az európai piacra. Másfelől viszont a Közös Piac kormányai, különösen a szocialista összetételű kormányok kihasználják Spanyolország kényszerhelyzetét és a kormánytól mindig újabb és újabb koncessziókat igyekeznek kicsikarni, elsősorban a belső biztonság kérdéseiben és a spanyol szélsőbaloldal és a kormány kapcsolatában. A „demokratizálás” köntöse és jelszava alatt sok olyasmit követelnek a kormánytól, ami, ha a kormány engedne, nem a demokráciát szolgálná, hanem az ellenkezőjét, s a demokráciának csak rossz szolgálatot tenne. Egyes nyugati politikusok azonban ezzel nincsenek tisztában. Az ilyen túl gyakori és túl közvetlen beavatkozás a spanyol belpolitikába, elsietett reformok türelmetlen követelése ugyanis a spanyol népben ellenkező hatást vált ki, és kérdésessé teszi a demokrácia koncepcióját egyáltalán. Mert máris nyugtalanító, ha azt tapasztaljuk, hogy egyre több ember ajkáról hallatszik a megjegyzés: Franco idején jobb- volt az élet és csak a demokrácia megindításával kezdődött az életszínvonal csökkenése. A spanyol rádió és televízió körkérdései is azt igazolják,

hogy a spanyol közvélemény egésze nem egyöntetűen helyesel minden újítást. Erősen elgondolkoztató, hogy ez a felfogás még a vörösnek tartott asturiai bányavidéken is általános.

A kormánynak ugyanakkor figyelembe kell vennie a hadsereget és a rendőrséget is. Carillo kommunista vezér decemberben történt átmeneti letartóztatása, valamint a Quardia Civil, vagyis a biztonsági rendőrség új igazgatójának nemrég elhangzott nyilatkozata kétségtelenül a kormány címére küldött figyelmeztetés volt. Aki ismeri a spanyol hadsereg, a katonák hangulatát, tudja, hogy tőlük sem lehet mindent elvárni, őket sem lehet mindenre megnyerni. A hadsereg semmiképpen sem járul hozzá olyan fejlődéshez, amely esetleg anarchiába torkollanék. A fiatalabb tisztek gazdaságpolitikai tekintetben inkább baloldalinak mondhatók, ugyanakkor politikailag a jobboldalhoz számítanak. Hosszú távon ez a körülmény igen jelentős. Egyes baloldali európai körök abban reménykednek, hogy a hadsereg a politikai baloldalt segíti hatalomra. De ez nincs így, még akkor sem, ha a hadsereg, amennyiben egyszer mégis beavatkoznék, bizonyos, hogy nem a jelenlegi kapitalisztikus struktúrákat támogatná vagy védené.

Suarez miniszterelnök a választás időpontját illetően is többoldali és ellentétes előjelű nyomás alatt állt. Elsősorban a baloldal kívánta mindig újra a választás időpontjának kitolását, ami annak a jele, hogy a szocialisták félnek az igazság órájától.

A kormány a jelek szerint a középen álló liberális csoportokat támogatja. A tömegtájékoztató szervek is elsősorban ezt az irányzatot ajánlják. Nem hagyható figyelmen kívül a kormány által kinevezett tartományi kormányzók tevékenysége sem, ezek általában független jelölteket tolnak előtérbe és a helyi nevezetességeket kívánják bejuttatni a törvényhozásba. Ahogy a dolgok ma állnak, az a benyomásunk, hogy Suarez miniszterelnök a következőt szeretné: amenynyiben az új törvényhozásban a többségi viszonyok nem lesznek eléggé világosak, egyértelműek, akkor a kormány a liberális középre támaszkodnék es az elkövetkező években váltakozó többséggel kormányozna. E felfogás szerint a kormány számára mindez

azért volna előnyös, mert a mindenkori helyzet szerint hol a jobboldallal, hol a baloldallal köthetne paktumot s közben mindjg a liberális közép akaratát biztosíthatná.

A jobboldalon a régi falangisták állnak, ezek azonban igazi vezető nélkül vannak, és a nép is eléggé megfeledkezett róluk. A jobbközépet a már említett Alianza Popular jelenti, az a csoportosulás, amelyet a Franco időszak fiatalabb miniszterei irányítanak, akik annak idején a gazdasági fellendülés előmozdítói voltak és ezzel szereztek érdemeket. Ezek között van a rendkívül tehetséges Federico Silva Munöz, aki igen nagy technikai tudással és pénzügyi ismeretekkel rendelkezik, tisztában van a közmunka jelentőségével, s ráadásul az ország egyik leggyújtóbb szónoka. Rajta kívül kimagasló személye a csoportnak a gyorseszű, briliáns Manuel Fraga Iribarne, az egykori tájékoztatásügyi miniszter, továbbá a kiváló tudós, Gonzalo

Fernandez de la Móra, és a tekintélyes volt miniszter, Cruz Esteruelas. Az Alianza Popular programja konzervatív-liberális, de úgy is mondhatjuk, hogy liberális-konzervatív. A szavazatok egynegyedével számolhat. A középosztályt képviseli, a lakosságban mély gyökerei vannak, de — nincs elég pénze.

A baloldalon két párt bír jelentőséggel: Felipe Gonzales spanyol szocialista pártja, és Santiago Carillo kommunistái. A PSOE számára nagy előnyt biztosít, hogy élvezi a Szocialista Internacionálé és a nyugat-európai szocialista kormányok támogatását, így anyagi gondja egyáltalán nincs. Ezenkívül a szocialista pártnak meglehetősen sok híve van a spanyol tömegtájékoztató szerveknél. Legnagyobb gyengéje viszont a vezető, Felipe Gonzales személyiségében keresendő. Gonzales régebben igen aktív falangista volt, ezenkívül azt a benyomást kelti, mint aki nem önmagát adja, hanem azt, amit a közvéleményalakítás mesteremberei tanácsolnak neki. Szinténtikus személyként hat. Nem igazi politikai talentum, de persze ezt eléggé lehet palástolni a nagyfokú külső támogatással és a jól kiképzett hivatásos pártvezérkarral. Ha azonban

a választás a baloldal javára dőlne el, akkor a helyzet éppen Gonzales személyisége miatt, — kritikussá válnék.

A kommunisták, számszerűleg nézve, viszonylag gyengék. Általános a felfogás, hogy legfeljebb a szavazatok 10 százalékát kapnák meg. Másfelől viszont felforgató gépezetük kitűnően működik és nekik van a legtöbb tapasztalatuk a földalatti tevékenységben. Nyugat-Europa mindig újra és újra felszólítja Spanyolországot, hogy legalizálja a kommunista pártot. De, aki ismeri a belső helyzetet, az kétségbe vonja, hogy ez a refrénszerű követelés okos-e. Mert az engedélyezett kommunista párt rövid időn belül népfrontot alkotna a szocialistákkal. És ha jelenleg úgy fest is, hogy számszerűleg a szocialisták az erősebbek, joggal lehet tartani attól, hogy egy szocialista-kommunista koalícióban a céltudatosabb és jobb vezetés alatt álló kommunisták csakhamar átvennék a prímhegedűs szerepét,az események menetét ők szabnák meg. Ilyen körülmények között érthető, ha a kormánynak aggodalmai vannak.

Mindent egybevetve, a választások küszöbén a helyzet nem túlságosan világos. Annyit azonban feltételezhetünk, hogy az első törvényhozási periódusban a spanyol Cortez-ben nem lesz baloldali többség. De kétséges, hogy lesz-e kormányképes többség? Mert nem szabad elfeledni, hogy gombamódra szaporodtak a pártok, az első szabad választás tavaszán több mint 400 párt van Spanyolországban.

Ha a demokratizálás, a tiszta demokrácia rendszerére való átállás sikerrel jár, ez igen nagy mértékben a fiatal király személyes érdemének tekinthető, mert politikai feszültségek és gazdasági problémák ellenére céltudatosan kitartott amellett, hogy Spanyolországot a demokrácia útjára vigye. És neki köszönhető, hogy az ország — számos nyugati várakozással ellentétben — meg tudta őrizni az egyensúlyt. Spanyolországban az elmúlt évek nagy és kellemes politikai meglepetése Juan Carlos volt. De — az út nehezebbik része még hátra van. o j i unp.i'