Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-02-19 / 645. szám

MENDER • tír.August J.Solnar P.O.Box lo34 N e ív Brunswick , New Jersey o 3 9 o 3 U.S.A. Second class mail registration No. 1373. AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR LAPJA Vol. 16. No. 645. Ara: . 40 cent Febr. 19. 1977. Valami rotyog a közelkeleti! katlanban, mégpedig nagyon/ Hogy aztán béke lesz-e ebből a főzetből, vagy újból csak a régi kiinduló pontra kerülnek1 vissza a körzet országai, azt nem lehet tudni. Ez nem e­­gyetlen fél akaratától, sőt egyetlen fél egyéni akaratától sem függ. Azon a területen, amit a világ puskaporos lá­dájának neveznek, annyiszor beszéltek már békéről, és annyiszor torkollott háború­ba, hogy teljes biztonsággal senki sem állapíthatja meg, mit hoz a jövő. Egy azonban nyilvánvaló: a béke-kilátások ma jobbak, mint bármikor az elmúlt 30 év során. Izráel államának megalakulása óta ugyanis va­lamelyik félből mindig hi­ányzott az a meggyőződés, amely egy reális béke alapjait képezheti. Ez a meggyőződés az, hogy ellenségét nem képes katonailag megsemmisíteni, nem tudja leverni. Legyünk tisztában azzal, hogy a háborúkat sohasem azért követi béke, mert a har­coló felekben a jóérzés kere­kedik felül, és így keblükre ölelik egymást. A békét vagy az általános kimerültség idé­zi elő, vagy az ellenség felté­tel nélküli legyőzése. 1948 után az arab államok abban a meggyőződésben voltak, hogy Izráelt előbb-utóbb tengerbe kergethetik. Ezért nem voltak hajlandók megegyezni, állan­dóan újabb és újabb háborúkat provokáltak ki. A sorozatos vereségek rádöbbentették ő­­ket a katonai megoldás kép­telenségére, hiszen négy há­borúban vereséget szenved­tek. 1967 után azonban — mi tagadás — Izráel ringatta ma­gát indokolatlan győzelmi il­lúziókban, és nem akart kompromisszumos megol­dásról tárgyalni. Nagyon nem hibáztathatjuk ezért, hiszen teljes joggal sejtett valami­lyen csapdát minden megnyi­latkozás mögött. Az elmúlt é­­vekben azonban a kép ugyan­akkor amikor külső megnyil­vánulásaiban egyre kompli­káltabbnak tűnik, belső struk­túrájában leegyszerűsödött. A közelkeleti béke kulcspontja nem a területi kérdés, még­­csak nem is a határok, hanem a palesztinai probléma. Ezt kell valahogy megoldani.Vagy úgy, hogy mégis csak lesz egy palesztin ország ( ha nem is Izráel helyén) Izráel szom­szédságában. A másik meg­oldás, hogy az úgynevezett pa­lesztin menekülteket a szom­szédos országokban felszip­pantják, normális életet biz-1 tosítanak nekik, s ezzel meg­szüntetik menekült jellegüket. Végeredményben a paleszti­nai menekült probléma eddig iáAbári az ismeretlen közvetítő is csak mesterségesen fenn­tartott reklámtr'ükk volt. A dolog most azért néz ki egyszerűbbnek, mert a pa­lesztinai felszabadító mozga­lom újabb válsága ezúttal nem felületi, hanem alapvető kér­dés. Korábban többször elő­fordult, hogy a PLO vezérét kicserélték, de egy arab or­szágnak sem jutott eszébe, hogy a szervezet létének jo­gosságát vonja kétségbe. Ma viszont az arab államok kö­zött komoly tárgyalások foly­nak arra vonatkozóan, miképp szabadulhatnának meg Ara­­fáttól, és bár a külső körbe e­­ső országok, mint Irak, Líbia, Algéria támogatják a terro­rista mozgalmat, az Izráellel határos államok: Egyiptom, Szíria, Jordánia és Libanon teljesen egyetértenek abban, hogy Arafátéktól meg kell szabadulni. A különböző diplomáciai tár­gyalásokat, melyeknek híre mindenhonnan érkezik, ennek tükrében kell vizsgálni. Múlt héten Rabin miniszterelnök Elefántcsontpart elnökével tárgyalt Svájcban, de ezzel kapcsolatban kiderült, hogy már hetekkel ezelőtt is fontos megbeszélések folytak Seng­­hor szenegáli államelnökkel. Úgy tűnik, hogy az afrikai or­szágokat küldték az arabok e­­lőször a béke-offenzíva első vonalába. Hogy miért? Erre lehet válaszolni. Először is az Egyesült Ál­lamok nem alkalmas arra, hogy ebben a diplomáciai had­járatban a felderítő szerepét játssza. Potenciálja ehhez túl erős, ha valahol egy amerikai diplomata jelenik meg, ott már nem elég a tájékozódás, ott valaminek történnie kell. A Szovjetunióról nem lehet szó, a körzet államai mind egyformán félnek az imperia­lista kolosszustól, nem is be­szélve arról, hogy egy palesz­tinai állam felállítása az ő érdeküket szolgálja. Az ENSZ mint közvetítő sem jöhet szó­ba. Waldheim ENSZ-főtitkár ugyan éppen mvv» héten járta végig a közelkeleti országo­kat, de Jeruzsálemben közöl­ték vele, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete elfogult és tisztességtelen, tehát nem alkalmas a döntőbíró szere­pére. Érdekes módon Wald­heim ezt minden megbántó­­dottság nélkül vette tudomá­­másul; önmaga is tudja, hogy ez valóban így van. Közve­títésre tehát legalkalmasabb az Afrikai Nemzetek Szerve­zete. Ezek valaha jó kapcso­latot tartottak Izráellel és köztudomású, hogy az arab ukázt, melynek alapján a dip­MEGHÍVÓ A NIR GALIM HADASSA CHAPTER ezúton is meghív szeretettel mindenkit a február 26.-án, szombaton este fél 9 órakor kezdődő 0 PURIMI GÁLA BÁLJÁRA Színhely: a TEMPLE SINAl helyisége 210 Wilson Ave. West. Belépődíj: 16 dollár amelyben komplett meleg vacsora Purimi sütemények és a hűsítő-italok már benne vannak. 7 tagú zenekar * Tombola * Door price Főnyeremény: az APOLLO TRAVEL egyhetes vakáció­ja Miami Beachen a Monté Carlo Hotelben Jegyek kaphatók: Ungár Magdánái: 782-3333 Fenyves Editnél: 636-2111 Glückman Margarettnél: 630-3485 és a Chapter hölgy tagjainál c*««ra4dfc*c’Twn: lomáciai kapcsolatokat meg kell szakitaniok, csak fog­csikorgatva vették tudomásul. Most tehát az enyhülés idején elsősorban lehetnek a közvetí­tésnél. Érdekes módon egy másik fontos közvetítővé Ausztria zsidó kancellárja Brúnó Kreisky vált. Az ő kezdemé­nyezésére találkoztak nem­hivatalos, de jelentős dip­lomaták, s ezen a találkozón megállapították, hogy a PLO politikája gyökeresen megvál­tozott. Nem kívánják többé Izráel megsemmisítését, és megelégednének egy mini or­szággal a Jordán keleti part­ján és Gázában. Tehát ha Iz­­ráel most indokolatlanul ru­galmas lenne, a béke talán hó­napokon belül megvalósulhat­na. Ez azonban rossz béke len­ne, mert a hangulat még er­re nem érett meg. A palesz­tinai mozgalom nem jószán­dékból és becsületességből, hanem legyőzetése tudatában keresi a kompromisszumot és ugyan mi oka lenne Izráelnek arra. hogy kiváltsa a csődből legveszedelmesebb ellensé­gét. A jeruzsálemi kormány e helyett a már meglévő ál­lamokkal kíván tárgyalni és hajlandó bármelyikkel külön­békére oly módon, hogy terü­leti koncessziókat adjon nekik. Ebben a sakkjátszmában je­lentős szerepe van egy eddig a nagyvilág által alig ismert arab vezetőnek, Jaábári nab­­lusi polgármesternek. Jaábári egyike a legjelen­tősebb jordániai politikusok­nak. Ismert mérsékletessé­géről és mint a megszállt területek egyik fontos szemé­lyisége kellemes kapcsolato­kat épített ki az izráeli kor­mány vezetőivel. Jáábári az elmúlt hetekben Amanban járt, régi barátjával Husszein ki­rállyal tárgyalt, s aztán visz­­szatért Izráelbe. Mégis csak kell legyen valami jelentősé­ge annak, hogy egy arab vá­ros polgármesterét Simon Pe­­resz hadügyminiszter csók­kal, Rábin miniszterelnök pe­dig öleléssel egyenértékű kéz­rázással fogadja. Még hivata­los nyilatkozat is hangzott el arra vonatkozóan, hogy Husz­szein hajlandó külön békére. Mint ahogy ma hajlandó bé­kére Szádát is, akit a múlt hónapi kairói tüntetések még az eddiginél is jobban meg­győztek két kérdésről. Az e­­gyik, hogy békére van szüksé­gük gazdasági érdekből és hogy országára legnagyobb veszélyt Moszkva, illetőleg a Moszkva által feltüzelt rend­bontók jelentik és ha Arafátot próbálja Hebronba vagy Nab­­lusba becsempészni, akkor tu­lajdonképpen Brezsnyevet csempészi be oda. Van tehát komoly kilátás arra, hogy egy közeljövőben összeülő genfi békekonferen­cián komoly dolgokról is be­szélnek, nemcsak békeszóla­mokat puffogtatnak. Közel sem biztos, hogy az ügy sikerül. De egy kísérletet nagyon is meg­ér. Izráelnek tudnia kell, hogy engedmények nélkül nem tud magának nyugalmat biztosíta­ni. Az arab blokk ma a vi­lág legnagyobb hatalmát jelen­ti, képes mindent, mindenkit megvásárolni, sőt felvásárol­ni. Igaz, hogy történelmi mér­tékben ez csupán átmeneti idő, a nyersolaj, mint egyedülálló energiaforrás kifogyásáig tart csak, de ha 30-40 vagy 50 év, Izráelnek az is katasztrofáli­san hosszú. Az arabok viszont tudják, hogy olajpénzükkel mindent megvehetnek, csak egyet nem, Izráelt. Katonailag Izráel vál­tozatlanul a Közel-Kelet lege­rősebb hatalma, sőt az elmúlt év folyamán az erőviszonyok még jobban eltolódtak a javá­ra. Az arabok által Izráel le­győzhetetlen, sőt még egy mammut-hatalom is csak úgy tudná legyőzni, hogy az világ­­katasztrófával járna együtt. Ez egy komoly adu a jeruzsá­lemi kormány kezében. / Vajon lesz-e ezek szerint a közeljövőben Genfben béke­értekezlet? Ez nagyban függ az izráeli belpolitikai helyzet­től is. Ki fog győzni a május 17—i választásokon, ki áll a kormány élén? Természete­sen minden izráeli politikus, mint az izráeli nép is egyaránt békét akar, csak éppen az ahhoz vezető tárgyalások útját képzelik el különbözőképpen. Hogy kinek van igaza, termé­szetesen nem lehet eldönteni. Az első feladat mindenképpen Izráel belső megerősítése. Nem hadászatilag, mert így elég erős. Hanem belpolitikái­ig és gazdaságilag. Ebből a szempontból e hét végén két jó irányba mutató esemény is történt. Az egyik a Jadlin ügyben hozott bírói ítélet, a­­mely egyszer s mindenkorra lehetetlenné tette, hogy kine­vezett közhivatalnokok rájuk bízott állami pénzekből párt­juknak juttassanak illegális támogatást. Ez meg fogja erő­síteni a központi hatalomba vetett hitet. A m á s i k , a parlament, a Kneszet határo­zata, mely a szakszervezetek­kel egyetértésben ár- és bér­­rögz'tést fogadott el, meg­szüntetendő az inflációt. Ez viszont gazdasági stabilitást jelenthet. Jólétre, stabilitásra, kor­rupciómentes közigazgatásra és békére egy időben van vala­milyen halvány kilátás. Le­het, hogy voltak Izráel törté­nelmében már dicsőbb pilla­natok is, de ennél szebb re­ményekre jogosító időszak csak nagyon kevés. HABSBURG OTTÓ: Mtsím és unm Jóllehet évenként kétmillió turista látogat Ma­rokkóba, ez az ország az átlag európai számára jóformán ismeretlen. Általában csak azt tudják, hogy a világ talán egyik legszebb országa s hogy a király rendelkezik valami titokzatos erővel, aminek a neve „baraka”, mert hisz számos merényletet követtek el ellene, de egyik sem sikerült. Tudják továbbá, hogy Tanger városa, amely a nemzetközi beavatkozások idején oly híres volt, valaha a földközi-tengeri térség legnagyobb csempésztanyájának és átrakodóhelyének számított. Ennél többet azonban az átlagturista nem­igen tud Marokkóról. De talán jó is, hogy a lapokban nem sokat olvasnak erről az országról, mert amit a világsajtó Marokkó életéről tudósít, az legtöbbször olyan messze van az igazságtól, mint Makó Jeruzsá­lemtől. A pitoreszk sajátosságok gyakran eltakarják egy ország valódi jelentőségét. Márpedig Marokkó az el­következő években az egész Földközi-tenger sorsára döntő jelentőségű lehet. Akár tudomásul vesszük, akár nem, Marokkó és jelenlegi rendszere a nyugati világ egyik gazdaságilag, stratégiailag és politikailag legfontosabb pontján fekszik és a közeljövő legna­gyobb kihívásával néz szembe. Mindenki, aki csak egy kicsit is foglalkozott geo­politikával, tudja, hogy a Szovjetunió egyik legköze­lebbi — sőt lehet, hogy a legeslegközelebbi — célja a földközi-tengeri térség feletti uralom. Különösen azóta, hogy Szadat egyiptomi elnök politikája követ­keztében a Közel-Keleten a helyzet a Nyugat javára alakult. Attól kezdve a szovjet stratégia arra törek­szik, hogy Európának az Alpoktól északra fekvő részét elvágja a Földközi-tenger térségétől. Elég, ha látjuk az itáliai fejlődést, s tudjuk, mire készül Moszkva Jugoszláviával kapcsolatban. Moszkva sze­mében azonban a legfontosabb tényező és a^ legna­­gyob akadály az amerikai flotta, amely ma még útjá­ban áll a vörös flottának, akadályozza e flotta azon funkcióját, hogy a Dardanelláktól a Gibraltárig „vö­rös”-tengerré tegye a Földközi-tengert. Mert Moszkva mindaddig nem tehet kezdeményező lépést a gazdag olajállamok kézrekerítésére, amíg az amerikai flotta akadályozza földközi-tengeri uralmát. Csakhogy e cél elérése érdekében a Szovjetunió ma még nem kockáztathatja meg a közvetlen össze­csapást az amerikaiakkal. Ezért aztán olyan helyzetet igyekszik teremteni, amelyben az Egyesült Államok arra kényszerül, hogy előbb vagy utóbb harc nélkül és önmagától visszavonuljon. Ezt pedig azzal lehet el­érni, ha a földközi-tengeri amerikai flotta és az Egye­sült Államok között az utánpótlási és közlekedési vonalak bizonytalanná válnak. A Szovjetunió olyan helyzet kialakítására törekszik, amikor az amerikai flotta kénytelen a Földközi-tengerről visszahúzódni az Atlanti-óceán sziget-állásaira, a Kanári-szigetekre, a Bermudákra, az Azori-szigetekre és Izlandra. Ame­rika pozíciója a Földközi-tengeren meglehetősen gyenge, mert a szó legszorosabb értelmében szinte egyetlen vékony szálon függ, s ezt a szálat egyszeri­ben el lehet vágni — Gibraltárnál. Ebből ered a gib­­raltári parti államok döntő jelentősége, vagyis Spa­nyolország fontossága — és Marokkóé. Spanyolország és Marokkó kommunista vezére, Santiago Carillo, valamint Ali Yata Moszkva leg­fontosabb ügynökei közé tartozik, világviszonylatban is. Mindkét kommunista párt, a spanyol és a marok­kói, óriási összegeket kap a Szovjetuniótól, egyiknek sincs anyagi problémája. Ennek ellenére — szeren­csére — saját országukban egyiknek sincs túlságosan nagy politikai esélye. Jelentőségüket nem hazai gyö­kerük adja, hanem a nemzetközi háttér, amellyel rendelkeznek. A helyzetet térbeli és időbeli összefüggéseiben kell vizsgálnunk. Először Portugália került sorra. És 1975. november 25-ig úgy festett, hogy Moszkva portugál akciója sikerrel jár. 75 őszén azonban bebizonyoso­dott, hogy a Szovjetunió túl sokat markolt, egyszerre túl nagyot akart ugrani. így aztán azóta, vagyis 75 végétől kezdve a Szovjetunió Algériának szentel na­gyobb figyelmet és Boumedienne személyének tulaj­donít fontosságot. Az első konkrét eredmény az a támogatás volt, amelyet a Szovjetunió Algériának adott a Marokkó elleni agresszióhoz. A Kreml nem­csak a kulisszák mögött ténykedik, hanem nyíltan is pártolja Algéria területi követelését Marokkóval szemben. Ennél is aggasztóbb, hogy a Polisario gerilla egységei, melyek a nyugtalanságot hivatottak felkel­teni Marokkóban és Mauretániában, orosz fegyverek­kel vannak felszerelve. A cél egészen világos: a ma­rokkói hadsereget szeretnék belebonyolítani egyfajta felőrlő háborúba, hogy ezáltal ezt a hadsereget for­radalmasíthassák és ennek nyomán Hasszán királlyal szemben forradalmi erőt hozzanak létre. Még az sincs kizárva, hogy Algéria és Marokkó közötti nyílt háborús konfliktus kirobbantására is gondolnak, ab­ban a reményben, hogy — a líbiai Gadaffi segítségé­vel — ebből a konfliktusból Algéria kerülne ki győz­tesen. Erről van szó az úgynevezett Szahara-konflik­­tusban, ámbár kifelé Boumedienne „önrendelkezési” jogról beszél. Márpedig a helyzet ismerői nagyon jól tudják, hogy bármit mond is Boumedienne, Algériá­nak semmi, még csak a legkisebb joga sincs a szóban­­forgó területre, az egykori spanyol-Marokkóra. Marokkó földközi-tengeri jelentőségének egyik tényezője, hogy bár az ország és vezető rétege izlám és arab, de majdnem ugyanolyan mértékben minden­kor Európához tartozónak is érezte magát, értelme és érzelme Európához fűzi. Ez persze nem meglepő, ha tudjuk, hogy a kereszténység és az izlám közötti különbség sokkal kisebb, mint általában hiszik. És a Földközi-tenger déli partjain sokkal világosabban látják, mint például az északin, hogy ez a tenger tulajdonképpen nem elválasztó határ, hanem össze­kötő tengely. Mert az Európa-fogalmat nem szabad szűkítő földrajzi értelemben felfogni. A Közel-Kelet és Észak-Afrika nyugati része, a Maghreb hosszú távon és nagyobb perspektívában Európa részének tekintendő. Európában van egy észak-déli irányú erő­vonal, amely Hollandiától egészen Dakarig húzódik. És ebben az erőzónában döntő helyzete van Marok­kónak, ez az ország természetes összekötő kapocs Európa és az európai tájékozódásé Nyugat-Afrika között. Moszkva ezt mindenki másnál jobban felis­merte, ezért tesz kísérletet arra, hogy ezt a világpo­­litikailag oly jelentős tengelyt szétzúzza. Végül látnunk kell, hogy az arab világban ma nagyszabású küzdelem folyik a szabad gazdálkodást pártoló erők és a szocializmus erői között/ Ennek a viaskodásnak a kimenetelétől függ, hogy a szabadság vagy a kollektivizmus kerekedik felül, s ez következ­ményekkel jár az ipari államok helyzetére is. Marok­kó világosan felismerte a maga helyét: az ország tör­­vénvhozása, amely a függetlenség elnyerése után egy ideig ingadozott, most már visszavonhatatlanul a szabad gazdálkodás mellett döntött. Ezen az sem vál­toztat, hogy ötéves tervekkel dolgoznak. Mert e ter­veket messzemenően francia mintára alkotják, céljuk inkább a bátorítás és a munka jutalmazása, semmint kényszerintézkedések bevezetése. Figyelemreméltó a külföldi beruházásokat szabályozó törvény is, amely a világ legliberálisabb efajta törvénye. A kulcsterü­leteken számos kedvezményt biztosítanak a külföldi tőkének s ezzel igen reális gazdasági lehetőségeket nyitnak meg. Éppen ilyen fontos Hasszán király me­zőgazdasági politikája. Marokkó egyike azoknak a fejlődésben levő országoknak, melyeknek van bátor­ságuk ahhoz, hogy lemondjanak a látványos presz­tízs-tervekről és ehelyett gondoskodjanak az egész­séges infrastruktúra megteremtéséről. Marokkó nagy jelentőséget tulajdonít a paraszti életforma és a pa­raszti üzemek fejlesztésének. A kormány felismerte, hogy világszerte jön az élelmiszerhiány, így rendkívül fontos az egészséges és jómódú parasztság jövőjének a biztosítása. Ez a társadalom belső egyensúlyának a fenntartásához is nagyban hozzájárul. Figyelembe veendő Algéria és Marokkó szom­szédsága, illetve különbözősége. Algéria a szocializ­mus megtestesítője és ezt hangosan propagálja is. Marokkó ezzel szemben azt kívánja bebizonyítani, hogy a liberális gazdasági rendszer, a szociális piac­­gazdálkodás jobb mint a szocializmus. Mindkét or­szág tudja, hogy felfogásával más, nagyobb erőket is képvisel. Marokkóban máris emelkedik a kisemberek életszínvonala. Moszkva felismerte ezt, és ezért is támogatja a Marokkó ellen indított algériai agresz­­sziót. Mindezt a szabad világnak is fel kellene ismernie. Marokkó jövője mindannyiunkat érint. Hasszán si­kere vagy kudarca jelentős következményekkel járhat Európára és a szabad világra nézve is. Döntő jelen­tőségű, hogy a liberális erők elszánják-e magukat a marokkói lehetőségek felhasználására és elég energi­kusan részt vesznek-e az ország gazdasági felépítésé­ben. Persze gyakran hallani, hogy a marokkói gazda­sági életben való részvétel kockázatos és hogy az ország közigazgatása meglehetősen körülményes. Mindkét kifogásban van valami. Ne feledjük el azon­ban, hogy a marokkói közigazgatás még fiatal, túl kell lennie a gyermekbetegségeken. Ennél azonban fontosabb, hogy az ország vezető körei helyesen gon­dolkodnak, a piacgazdálkodás felé tájékozódnak és nagy lehetőséget biztosítanak a külföldnek. És: koc­kázat nemcsak Marokkóban van. A szabad gazdál­kodás története megmutatta, hogy aki semmit sem kockáztat, semmit sem nyer. A kapitalisták gyakran panaszkodnak a szocializmus elburjánzása miatt, el­feledvén, hogy ezért ők is felelősek, ez rajtuk is áll. Fel kell ismerniök, hogy az igazi vállalkozókat éppen a kockázat vállalása különbözteti meg az állami gaz­dálkodás bürokratáitól. A General Motors-ba vagy az amerikai ITT-be invesztálni hem kell nagy mű­vészet, ehhez egy bürokrata is elég, ehhez nincs szük­ség kapitalistákra. Egy történész valamikor azt a figyelemreméltó megállapítást tette, hogy a nyugati királyságok ha­nyatlása akkor kezdődött, amikor a királyok meg­szűntek hősi halált halni a harctereken. Éppenúgy ma azt mondhatjuk: a szocializmus győzelme ott kezdő­dik, ahol a kapitalisták már csak biztosra mennek és többé nem hajlandók józan kockázatokat sem vál­lalni. aj Kurópa)

Next

/
Oldalképek
Tartalom