Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-02-19 / 645. szám

MENDER

• tír.August J.Solnar

P.O.Box lo34

N e ív Brunswick , New Jersey o 3 9 o 3 U.S.A.

Second class mail registration No. 1373.

AZ ÉSZAKAMERIKAI

MAGYAR

LAPJA

Vol. 16. No. 645.

Ara: . 40 cent

Febr. 19. 1977.

Valami rotyog a közelkeleti! katlanban, mégpedig nagyon/ Hogy aztán béke lesz-e ebből a főzetből, vagy újból csak a régi kiinduló pontra kerülnek1 vissza a körzet országai, azt nem lehet tudni. Ez nem egyetlen fél akaratától, sőt egyetlen fél egyéni akaratától sem függ. Azon a területen, amit a világ puskaporos ládájának neveznek, annyiszor beszéltek már békéről, és annyiszor torkollott háborúba, hogy teljes biztonsággal senki sem állapíthatja meg, mit hoz a jövő.

Egy azonban nyilvánvaló: a béke-kilátások ma jobbak, mint bármikor az elmúlt 30 év során. Izráel államának megalakulása óta ugyanis valamelyik félből mindig hiányzott az a meggyőződés, amely egy reális béke alapjait képezheti. Ez a meggyőződés az, hogy ellenségét nem képes katonailag megsemmisíteni, nem tudja leverni.

Legyünk tisztában azzal, hogy a háborúkat sohasem azért követi béke, mert a harcoló felekben a jóérzés kerekedik felül, és így keblükre ölelik egymást. A békét vagy az általános kimerültség idézi elő, vagy az ellenség feltétel nélküli legyőzése. 1948 után az arab államok abban a meggyőződésben voltak, hogy Izráelt előbb-utóbb tengerbe kergethetik. Ezért nem voltak hajlandók megegyezni, állandóan újabb és újabb háborúkat provokáltak ki. A sorozatos vereségek rádöbbentették őket a katonai megoldás képtelenségére, hiszen négy háborúban vereséget szenvedtek. 1967 után azonban — mi tagadás — Izráel ringatta magát indokolatlan győzelmi illúziókban, és nem akart kompromisszumos megoldásról tárgyalni. Nagyon nem hibáztathatjuk ezért, hiszen teljes joggal sejtett valamilyen csapdát minden megnyilatkozás mögött. Az elmúlt években azonban a kép ugyanakkor amikor külső megnyilvánulásaiban egyre komplikáltabbnak tűnik, belső struktúrájában leegyszerűsödött. A közelkeleti béke kulcspontja nem a területi kérdés, mégcsak nem is a határok, hanem a palesztinai probléma. Ezt kell valahogy megoldani.Vagy úgy, hogy mégis csak lesz egy palesztin ország ( ha nem is Izráel helyén) Izráel szomszédságában. A másik megoldás, hogy az úgynevezett palesztin menekülteket a szomszédos országokban felszippantják, normális életet biz-1 tosítanak nekik, s ezzel megszüntetik menekült jellegüket. Végeredményben a palesztinai menekült probléma eddig

iáAbári az ismeretlen közvetítő

is csak mesterségesen fenntartott reklámtr'ükk volt.

A dolog most azért néz ki egyszerűbbnek, mert a palesztinai felszabadító mozgalom újabb válsága ezúttal nem felületi, hanem alapvető kérdés. Korábban többször előfordult, hogy a PLO vezérét kicserélték, de egy arab országnak sem jutott eszébe, hogy a szervezet létének jogosságát vonja kétségbe. Ma viszont az arab államok között komoly tárgyalások folynak arra vonatkozóan, miképp szabadulhatnának meg Arafáttól, és bár a külső körbe eső országok, mint Irak, Líbia, Algéria támogatják a terrorista mozgalmat, az Izráellel határos államok: Egyiptom,

Szíria, Jordánia és Libanon teljesen egyetértenek abban, hogy Arafátéktól meg kell szabadulni.

A különböző diplomáciai tárgyalásokat, melyeknek híre mindenhonnan érkezik, ennek tükrében kell vizsgálni. Múlt héten Rabin miniszterelnök Elefántcsontpart elnökével tárgyalt Svájcban, de ezzel kapcsolatban kiderült, hogy már hetekkel ezelőtt is fontos megbeszélések folytak Senghor szenegáli államelnökkel. Úgy tűnik, hogy az afrikai országokat küldték az arabok először a béke-offenzíva első vonalába. Hogy miért? Erre lehet válaszolni.

Először is az Egyesült Államok nem alkalmas arra, hogy ebben a diplomáciai hadjáratban a felderítő szerepét játssza. Potenciálja ehhez túl erős, ha valahol egy amerikai diplomata jelenik meg, ott már nem elég a tájékozódás, ott valaminek történnie kell. A Szovjetunióról nem lehet szó, a körzet államai mind egyformán félnek az imperialista kolosszustól, nem is beszélve arról, hogy egy palesztinai állam felállítása az ő érdeküket szolgálja. Az ENSZ mint közvetítő sem jöhet szóba. Waldheim ENSZ-főtitkár ugyan éppen mvv» héten járta végig a közelkeleti országokat, de Jeruzsálemben közölték vele, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete elfogult és tisztességtelen, tehát nem alkalmas a döntőbíró szerepére. Érdekes módon Waldheim ezt minden megbántódottság nélkül vette tudomámásul; önmaga is tudja, hogy ez valóban így van. Közvetítésre tehát legalkalmasabb az Afrikai Nemzetek Szervezete. Ezek valaha jó kapcsolatot tartottak Izráellel és köztudomású, hogy az arab ukázt, melynek alapján a dipMEGHÍVÓ

A NIR GALIM HADASSA CHAPTER ezúton is meghív szeretettel mindenkit a február 26.-án, szombaton este fél 9 órakor kezdődő 0

PURIMI GÁLA BÁLJÁRA

Színhely: a TEMPLE SINAl helyisége 210 Wilson Ave. West.

Belépődíj: 16 dollár amelyben komplett meleg vacsora Purimi sütemények és a hűsítő-italok már benne vannak.

7 tagú zenekar * Tombola * Door price Főnyeremény: az APOLLO TRAVEL egyhetes vakációja Miami Beachen a Monté Carlo Hotelben Jegyek kaphatók: Ungár Magdánái: 782-3333 Fenyves Editnél: 636-2111 Glückman Margarettnél: 630-3485 és a Chapter hölgy tagjainál

c*««ra4dfc*c’Twn:

lomáciai kapcsolatokat meg kell szakitaniok, csak fogcsikorgatva vették tudomásul. Most tehát az enyhülés idején elsősorban lehetnek a közvetítésnél.

Érdekes módon egy másik fontos közvetítővé Ausztria zsidó kancellárja Brúnó Kreisky vált. Az ő kezdeményezésére találkoztak nemhivatalos, de jelentős diplomaták, s ezen a találkozón megállapították, hogy a PLO politikája gyökeresen megváltozott. Nem kívánják többé Izráel megsemmisítését, és megelégednének egy mini országgal a Jordán keleti partján és Gázában. Tehát ha Izráel most indokolatlanul rugalmas lenne, a béke talán hónapokon belül megvalósulhatna.

Ez azonban rossz béke lenne, mert a hangulat még erre nem érett meg. A palesztinai mozgalom nem jószándékból és becsületességből, hanem legyőzetése tudatában keresi a kompromisszumot és ugyan mi oka lenne Izráelnek arra. hogy kiváltsa a csődből

legveszedelmesebb ellenségét. A jeruzsálemi kormány e helyett a már meglévő államokkal kíván tárgyalni és hajlandó bármelyikkel különbékére oly módon, hogy területi koncessziókat adjon nekik. Ebben a sakkjátszmában jelentős szerepe van egy eddig a nagyvilág által alig ismert arab vezetőnek, Jaábári nablusi polgármesternek.

Jaábári egyike a legjelentősebb jordániai politikusoknak. Ismert mérsékletességéről és mint a megszállt területek egyik fontos személyisége kellemes kapcsolatokat épített ki az izráeli kormány vezetőivel. Jáábári az elmúlt hetekben Amanban járt, régi barátjával Husszein királlyal tárgyalt, s aztán viszszatért Izráelbe. Mégis csak kell legyen valami jelentősége annak, hogy egy arab város polgármesterét Simon Peresz hadügyminiszter csókkal, Rábin miniszterelnök pedig öleléssel egyenértékű kézrázással fogadja. Még hivatalos nyilatkozat is hangzott el arra vonatkozóan, hogy Huszszein hajlandó külön békére.

Mint ahogy ma hajlandó békére Szádát is, akit a múlt hónapi kairói tüntetések még az eddiginél is jobban meggyőztek két kérdésről. Az egyik, hogy békére van szükségük gazdasági érdekből és hogy országára legnagyobb veszélyt Moszkva, illetőleg a Moszkva által feltüzelt rendbontók jelentik és ha Arafátot próbálja Hebronba vagy Nablusba becsempészni, akkor tulajdonképpen Brezsnyevet csempészi be oda.

Van tehát komoly kilátás arra, hogy egy közeljövőben összeülő genfi békekonferencián komoly dolgokról is beszélnek, nemcsak békeszólamokat puffogtatnak. Közel sem biztos, hogy az ügy sikerül. De egy kísérletet nagyon is megér. Izráelnek tudnia kell, hogy engedmények nélkül nem tud magának nyugalmat biztosítani. Az arab blokk ma a világ legnagyobb hatalmát jelenti, képes mindent, mindenkit megvásárolni, sőt felvásárolni. Igaz, hogy történelmi mértékben ez csupán átmeneti idő,

a nyersolaj, mint egyedülálló energiaforrás kifogyásáig tart csak, de ha 30-40 vagy 50 év, Izráelnek az is katasztrofálisan hosszú.

Az arabok viszont tudják, hogy olajpénzükkel mindent megvehetnek, csak egyet nem, Izráelt. Katonailag Izráel változatlanul a Közel-Kelet legerősebb hatalma, sőt az elmúlt év folyamán az erőviszonyok még jobban eltolódtak a javára. Az arabok által Izráel legyőzhetetlen, sőt még egy mammut-hatalom is csak úgy tudná legyőzni, hogy az világkatasztrófával járna együtt. Ez egy komoly adu a jeruzsálemi kormány kezében. /

Vajon lesz-e ezek szerint a közeljövőben Genfben békeértekezlet? Ez nagyban függ az izráeli belpolitikai helyzettől is. Ki fog győzni a május 17—i választásokon, ki áll a kormány élén? Természetesen minden izráeli politikus, mint az izráeli nép is egyaránt békét akar, csak éppen az ahhoz vezető tárgyalások útját

képzelik el különbözőképpen. Hogy kinek van igaza, természetesen nem lehet eldönteni. Az első feladat mindenképpen Izráel belső megerősítése. Nem hadászatilag, mert így elég erős. Hanem belpolitikáiig és gazdaságilag. Ebből a szempontból e hét végén két jó irányba mutató esemény is történt. Az egyik a Jadlin ügyben hozott bírói ítélet, amely egyszer s mindenkorra lehetetlenné tette, hogy kinevezett közhivatalnokok rájuk bízott állami pénzekből pártjuknak juttassanak illegális támogatást. Ez meg fogja erősíteni a központi hatalomba vetett hitet. A m á s i k , a parlament, a Kneszet határozata, mely a szakszervezetekkel egyetértésben ár- és bérrögz'tést fogadott el, megszüntetendő az inflációt. Ez viszont gazdasági stabilitást jelenthet.

Jólétre, stabilitásra, korrupciómentes közigazgatásra és békére egy időben van valamilyen halvány kilátás. Lehet, hogy voltak Izráel történelmében már dicsőbb pillanatok is, de ennél szebb reményekre jogosító időszak csak nagyon kevés.

HABSBURG OTTÓ:

Mtsím és unm

Jóllehet évenként kétmillió turista látogat Marokkóba, ez az ország az átlag európai számára jóformán ismeretlen. Általában csak azt tudják, hogy a világ talán egyik legszebb országa s hogy a király rendelkezik valami titokzatos erővel, aminek a neve „baraka”, mert hisz számos merényletet követtek el ellene, de egyik sem sikerült. Tudják továbbá, hogy Tanger városa, amely a nemzetközi beavatkozások idején oly híres volt, valaha a földközi-tengeri térség legnagyobb csempésztanyájának és átrakodóhelyének számított. Ennél többet azonban az átlagturista nemigen tud Marokkóról. De talán jó is, hogy a lapokban nem sokat olvasnak erről az országról, mert amit a világsajtó Marokkó életéről tudósít, az legtöbbször olyan messze van az igazságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.

A pitoreszk sajátosságok gyakran eltakarják egy ország valódi jelentőségét. Márpedig Marokkó az elkövetkező években az egész Földközi-tenger sorsára döntő jelentőségű lehet. Akár tudomásul vesszük, akár nem, Marokkó és jelenlegi rendszere a nyugati világ egyik gazdaságilag, stratégiailag és politikailag legfontosabb pontján fekszik és a közeljövő legnagyobb kihívásával néz szembe.

Mindenki, aki csak egy kicsit is foglalkozott geopolitikával, tudja, hogy a Szovjetunió egyik legközelebbi — sőt lehet, hogy a legeslegközelebbi — célja a földközi-tengeri térség feletti uralom. Különösen azóta, hogy Szadat egyiptomi elnök politikája következtében a Közel-Keleten a helyzet a Nyugat javára alakult. Attól kezdve a szovjet stratégia arra törekszik, hogy Európának az Alpoktól északra fekvő részét elvágja a Földközi-tenger térségétől. Elég, ha látjuk az itáliai fejlődést, s tudjuk, mire készül Moszkva Jugoszláviával kapcsolatban. Moszkva szemében azonban a legfontosabb tényező és a^ legnagyob akadály az amerikai flotta, amely ma még útjában áll a vörös flottának, akadályozza e flotta azon funkcióját, hogy a Dardanelláktól a Gibraltárig „vörös”-tengerré tegye a Földközi-tengert. Mert Moszkva mindaddig nem tehet kezdeményező lépést a gazdag olajállamok kézrekerítésére, amíg az amerikai flotta akadályozza földközi-tengeri uralmát.

Csakhogy e cél elérése érdekében a Szovjetunió ma még nem kockáztathatja meg a közvetlen összecsapást az amerikaiakkal. Ezért aztán olyan helyzetet igyekszik teremteni, amelyben az Egyesült Államok arra kényszerül, hogy előbb vagy utóbb harc nélkül és önmagától visszavonuljon. Ezt pedig azzal lehet elérni, ha a földközi-tengeri amerikai flotta és az Egyesült Államok között az utánpótlási és közlekedési vonalak bizonytalanná válnak. A Szovjetunió olyan helyzet kialakítására törekszik, amikor az amerikai flotta kénytelen a Földközi-tengerről visszahúzódni az Atlanti-óceán sziget-állásaira, a Kanári-szigetekre, a Bermudákra, az Azori-szigetekre és Izlandra. Amerika pozíciója a Földközi-tengeren meglehetősen gyenge, mert a szó legszorosabb értelmében szinte egyetlen vékony szálon függ, s ezt a szálat egyszeriben el lehet vágni — Gibraltárnál. Ebből ered a gibraltári parti államok döntő jelentősége, vagyis Spanyolország fontossága — és Marokkóé.

Spanyolország és Marokkó kommunista vezére, Santiago Carillo, valamint Ali Yata Moszkva legfontosabb ügynökei közé tartozik, világviszonylatban

is. Mindkét kommunista párt, a spanyol és a marokkói, óriási összegeket kap a Szovjetuniótól, egyiknek sincs anyagi problémája. Ennek ellenére — szerencsére — saját országukban egyiknek sincs túlságosan nagy politikai esélye. Jelentőségüket nem hazai gyökerük adja, hanem a nemzetközi háttér, amellyel rendelkeznek.

A helyzetet térbeli és időbeli összefüggéseiben kell vizsgálnunk. Először Portugália került sorra. És 1975. november 25-ig úgy festett, hogy Moszkva portugál akciója sikerrel jár. 75 őszén azonban bebizonyosodott, hogy a Szovjetunió túl sokat markolt, egyszerre túl nagyot akart ugrani. így aztán azóta, vagyis 75

végétől kezdve a Szovjetunió Algériának szentel nagyobb figyelmet és Boumedienne személyének tulajdonít fontosságot. Az első konkrét eredmény az a támogatás volt, amelyet a Szovjetunió Algériának adott a Marokkó elleni agresszióhoz. A Kreml nemcsak a kulisszák mögött ténykedik, hanem nyíltan is pártolja Algéria területi követelését Marokkóval szemben. Ennél is aggasztóbb, hogy a Polisario gerilla egységei, melyek a nyugtalanságot hivatottak felkelteni Marokkóban és Mauretániában, orosz fegyverekkel vannak felszerelve. A cél egészen világos: a marokkói hadsereget szeretnék belebonyolítani egyfajta felőrlő háborúba, hogy ezáltal ezt a hadsereget forradalmasíthassák és ennek nyomán Hasszán királlyal szemben forradalmi erőt hozzanak létre. Még az sincs kizárva, hogy Algéria és Marokkó közötti nyílt háborús konfliktus kirobbantására is gondolnak, abban a reményben, hogy — a líbiai Gadaffi segítségével — ebből a konfliktusból Algéria kerülne ki győztesen. Erről van szó az úgynevezett Szahara-konfliktusban, ámbár kifelé Boumedienne „önrendelkezési” jogról beszél. Márpedig a helyzet ismerői nagyon jól tudják, hogy bármit mond is Boumedienne, Algériának semmi, még csak a legkisebb joga sincs a szóbanforgó területre, az egykori spanyol-Marokkóra.

Marokkó földközi-tengeri jelentőségének egyik tényezője, hogy bár az ország és vezető rétege izlám és arab, de majdnem ugyanolyan mértékben mindenkor Európához tartozónak is érezte magát, értelme és érzelme Európához fűzi. Ez persze nem meglepő, ha tudjuk, hogy a kereszténység és az izlám közötti különbség sokkal kisebb, mint általában hiszik. És a Földközi-tenger déli partjain sokkal világosabban látják, mint például az északin, hogy ez a tenger tulajdonképpen nem elválasztó határ, hanem összekötő tengely. Mert az Európa-fogalmat nem szabad szűkítő földrajzi értelemben felfogni. A Közel-Kelet és Észak-Afrika nyugati része, a Maghreb hosszú távon és nagyobb perspektívában Európa részének tekintendő. Európában van egy észak-déli irányú erővonal, amely Hollandiától egészen Dakarig húzódik. És ebben az erőzónában döntő helyzete van Marokkónak, ez az ország természetes összekötő kapocs Európa és az európai tájékozódásé Nyugat-Afrika között. Moszkva ezt mindenki másnál jobban felismerte, ezért tesz kísérletet arra, hogy ezt a világpolitikailag oly jelentős tengelyt szétzúzza.

Végül látnunk kell, hogy az arab világban ma nagyszabású küzdelem folyik a szabad gazdálkodást pártoló erők és a szocializmus erői között/ Ennek a viaskodásnak a kimenetelétől függ, hogy a szabadság

vagy a kollektivizmus kerekedik felül, s ez következményekkel jár az ipari államok helyzetére is. Marokkó világosan felismerte a maga helyét: az ország törvénvhozása, amely a függetlenség elnyerése után egy ideig ingadozott, most már visszavonhatatlanul a szabad gazdálkodás mellett döntött. Ezen az sem változtat, hogy ötéves tervekkel dolgoznak. Mert e terveket messzemenően francia mintára alkotják, céljuk inkább a bátorítás és a munka jutalmazása, semmint kényszerintézkedések bevezetése. Figyelemreméltó a külföldi beruházásokat szabályozó törvény is, amely a világ legliberálisabb efajta törvénye. A kulcsterületeken számos kedvezményt biztosítanak a külföldi tőkének s ezzel igen reális gazdasági lehetőségeket nyitnak meg. Éppen ilyen fontos Hasszán király mezőgazdasági politikája. Marokkó egyike azoknak a fejlődésben levő országoknak, melyeknek van bátorságuk ahhoz, hogy lemondjanak a látványos presztízs-tervekről és ehelyett gondoskodjanak az egészséges infrastruktúra megteremtéséről. Marokkó nagy jelentőséget tulajdonít a paraszti életforma és a paraszti üzemek fejlesztésének. A kormány felismerte, hogy világszerte jön az élelmiszerhiány, így rendkívül fontos az egészséges és jómódú parasztság jövőjének a biztosítása. Ez a társadalom belső egyensúlyának a fenntartásához is nagyban hozzájárul.

Figyelembe veendő Algéria és Marokkó szomszédsága, illetve különbözősége. Algéria a szocializmus megtestesítője és ezt hangosan propagálja is. Marokkó ezzel szemben azt kívánja bebizonyítani, hogy a liberális gazdasági rendszer, a szociális piacgazdálkodás jobb mint a szocializmus. Mindkét ország tudja, hogy felfogásával más, nagyobb erőket is képvisel. Marokkóban máris emelkedik a kisemberek életszínvonala. Moszkva felismerte ezt, és ezért is támogatja a Marokkó ellen indított algériai agreszsziót.

Mindezt a szabad világnak is fel kellene ismernie. Marokkó jövője mindannyiunkat érint. Hasszán sikere vagy kudarca jelentős következményekkel járhat Európára és a szabad világra nézve is. Döntő jelentőségű, hogy a liberális erők elszánják-e magukat a marokkói lehetőségek felhasználására és elég energikusan részt vesznek-e az ország gazdasági felépítésében. Persze gyakran hallani, hogy a marokkói gazdasági életben való részvétel kockázatos és hogy az ország közigazgatása meglehetősen körülményes. Mindkét kifogásban van valami. Ne feledjük el azonban, hogy a marokkói közigazgatás még fiatal, túl kell lennie a gyermekbetegségeken. Ennél azonban fontosabb, hogy az ország vezető körei helyesen gondolkodnak, a piacgazdálkodás felé tájékozódnak és nagy lehetőséget biztosítanak a külföldnek. És: kockázat nemcsak Marokkóban van. A szabad gazdálkodás története megmutatta, hogy aki semmit sem kockáztat, semmit sem nyer. A kapitalisták gyakran panaszkodnak a szocializmus elburjánzása miatt, elfeledvén, hogy ezért ők is felelősek, ez rajtuk is áll. Fel kell ismerniök, hogy az igazi vállalkozókat éppen a kockázat vállalása különbözteti meg az állami gazdálkodás bürokratáitól. A General Motors-ba vagy az amerikai ITT-be invesztálni hem kell nagy művészet, ehhez egy bürokrata is elég, ehhez nincs szükség kapitalistákra.

Egy történész valamikor azt a figyelemreméltó megállapítást tette, hogy a nyugati királyságok hanyatlása akkor kezdődött, amikor a királyok megszűntek hősi halált halni a harctereken. Éppenúgy ma azt mondhatjuk: a szocializmus győzelme ott kezdődik, ahol a kapitalisták már csak biztosra mennek és többé nem hajlandók józan kockázatokat sem vállalni. aj Kurópa)