Menora Egyenlőség, 1976. január-június (15. évfolyam, 588-611. szám)

1976-01-17 / 590. szám

1976. január 17.

MENŐRA

11. oldal

folytatás a 7. oldalról

Persze, nincs odahaza, idegen országban van. Mikor idáig jutott a gondolata, összerázkódott. Az ápolónő megnyomott egy gombot, a belépővel beszélt pár szót, az a betegre nézett és gyorsan kiment. Néhány perc múlva fiatal, szemüveges nő lépett az ágyhoz, olaszul szólt hozzá:

— Jobban érzi magát? Fáj valami?

— Semmi. Hol vagyok?

— Kórházban. Kis idegrázkódása volt. Máskor is előfordult?

A beteg szeme, mintha rémet látna, tágultan meredt a kérdezőre.

— Nem, eddig még nem — mondta alig hallhatóan, megint megrázkódott, hirtelen felült. — Felkelhetek?

Az orvosnő megtapintotta a pulzusát, lehúzta a szemhéját, bólintott.

— Igen. De a szobát nem hagyhatja el. Reggel jön valaki, aki beszélni akar önnel. Ha van étvágya, az ápolónő hozhat tejet vagy teát és kekszet. Később kap njég egy altatót. Reggelre teljesen rendben lesz.

— Hány óra?

— Este tizenegy.

— Kérem, kaphatnék néhány lap levélpapírt? Fontos és sürgős írnivalóm lenne... És... a ruhámat, ha szabad kérnem. A zsebemben van a töltőtollam.

— Küldök papírt. Az ápolónő odaadhatja a tollát. Jó éjszakát.

— Köszönöm, doktornő.

Megkapta a tollat, egész tömb levélpapírral együtt. Az ajtónyitáskor rendőrt látott a folyosó túlsó falának támaszkodva. Bólintott. Mielőtt az ápolónő visszatért, az ablakhoz ment, kinyitotta, lenézett a kivilágított városra. “Ötödik emelet" — gondolta kicsit izgatottan.

— Enne? — kérdezte az ápolónő és imitálta az evés-ivást.

— Gracie, no — kezébe vette a tollat, a papír fölé tartotta, de annyira remegett, hogy reszketeg vonalak maradtak a papíron. Hátranézett, mert azt hitte, hogy egyedül van a szobában. Tenyerét az asztalra fektette és várt, míg a reszketés megszűnt, aztán írni kezdett.

Az autó fékezett, megállt. A portás kinyitotta a kaput.

— Pakotán rendező úrral akarunk beszélni.

— Várja az urakat. Tessék bemenni.

Pakotán már jött eléjük.

— Minden elő van készítve. Erre parancsoljanak.

A vetítőszobában leültek, a helyiség elsötétült, peregni kezdett a film.

— Állj! Kezdjék ott, amikor a balszélsőhöz került a labda.

Néhány percig sötétben vártak, aztán fény vetődött a vászonra: a labda a balszél felé repül, a szélső fogja, az ellenfél két játékosa el akarja venni, villanásnyi időre látszik a fanfarnak egyik embere, a szélső hozzá akarja passzolni, megakad a lába az ellenfele lábában, előre bukik, ugyanakkor a buktató is elesik de hanyatt, többen odarohannak, szintén elesnek, aztán csak lábak kavargása látható, majd a túloldalon repülő labda és futó játékosok.

— Állj! Pakotán úr!

— Parancsoljon.

— Hány felvevőgép dolgozott a meccsen?

— Három.

— És egyik sem vette fel azt a jelenetet, amikor az elesett játékosok felugráltak?

— Az egyik gép felvette, azonban alig valami látható. A homályos vagy zavaros részeket természetesen kivágtuk, de kívánságuk szerint minden darabját megőriztük.

— Kérem a második félidő összes kivágott részeit levetíteni.

Pakotán hátrakiáltott:

— Gépész! A hulladékot!

— Értem!

Néhány érdektelen mozzanat után Perse felkiáltott:

— Ott! Most! Állj! Ezt a részt ismételni! De amennyire lehet, lassan!

A film sebesen visszapergett, majd ismét megindult. Zavaros, elmosódott kép, mozgás, lábak, egy fej, megint lábak, egy balkéz, mely mintha embert fordítana, aztán egy jobbkéz mélyen a föld felett lendül és egy jobbláb furcsa, befelé kaszáló mozdulata.

— Állj! Ugyanezt ismételni!

A két rendőrtiszt beleizzadt a figyelésbe.

— Vigyázd a gyűrűt — súgta az ezredes.

— Igen, és a cipót.

Felgyúltak a villanylámpák.

— Parancsolnak még valamit az urak?

Perse fáradt mozdulattal simította végig a homlokát.

— Kérem, játszassad le az egész filmet, elejétől végig.

Megint kialudtak a lámpák. A meccs kezdete előtt minden játékos premier plánban volt látható és egy pillanatra a játékvezető is. A mérkőzés kezdetén tisztán látszott a játékvezető jobbkeze, amint a sípot a szájához emelte. *

— Állj! Elég. Világosságot kérünk.

Gavra a főhadnagy felhevült arcába nézett.

— Tehát mindent láttál. Helyes. Intézkedj.

Perse a rendezőhöz fordult.

— Pakotán úr, azt az előbb levetített filmdarabot, a kivágottat, a rendőrség a nyomozás érdekében lefoglalja. Hozasson valami dobozt, magammal viszem. Adok elismervényt. Az egész, levetítésre illetve bemutatásra kerülő film hány kópiával készült?

— Csak két másolatunk van, de ha szükséges, levonathatok...

— Igen. A meglévő egyik példányt kérem azonnal Lvesomagoltatni és további intézkedésig érintetlenül elzárva tartani. Rendező úr személyesen felelős érte.

— Értettem.

Elköszöntek.

KÉT ÍTÉLET (Krimi)

— Hány óra?

— Egynegyed három. Ezt a skatulyát be kellene vinnem a hivatalba. Mégis előbb, ha Gavra úrnak nincs ellene kifogása, menjünk a kórházba.

— Igenis van kifogásom. Aludni akarok. Rám már nincs szükséged. JÓI fogtad a malac farkát. Gratulálok.

A főhadnagy összekoccantotta a sarkait, boldogan tisztelgett. Az ezredes dícséretét többre értékelte, mintha előléptették volna.

— Ne bokázz nekem, öcsém, inkább ott egye a fene, elkísérlek még a kórházig, hanem ott elviszem az autódat.

— Rendelkezésére áll, ezredes úr.

— Te! — hördült fel az öreg, majd fáradtan legyintett. — Nincs erőm mérgelődni.

A kórház közelében az úttestet rendőrségi sorompó zarta el. Odébb riadóautó és hullaszállító vesztegelt, a kapu előtt őrszem.

— Mi történt?

— Főhadnagy úrnak jelentem, valaki kiugrott az ötödik emeleti ablakból.

Perse összerándult, mintha villamosütés érte volna. A portáshoz sietett.

— Mario Sorrenti hol fekszik?

— Még az ötödik emelet harmincas szobájában.

— Köszönöm. — Az ajtónál visszafordult. — Mi az, hogy “még"?

— Azt hiszem, hamarosan elviszik.

— Ki viszi el? Miért?

A portás csudálkozva nézett rájuk.

— Az urak nem abban az ügyben járnak?

— Ember! Beszéljen értelmesen! Mi történt azzal a Sorrentivel?

— Kérem szépen... ő követett el öngyilkosságot...

Perse a fejéhez kapott. Gavra megnyugtatólag veregetett a lapockájára.

— Mindenesetre gyerünk fel.

Odafenn, a folyosón lévő rendőr a harmincas számú ajtóra mutatott. Bent a szokott kép: a vizsgálatot vezető tiszt, néhány nyomozó, rendőrorvos, fényképész, daktiloszkópus, két fehérköpenyes, sápadt nő és az ágyon lepedővel letakart emberalak.

A tiszt Gavrának szabályosan jelentkezett, aki viszont elhárította:

— Hagyjon békén. Nincs jogom elfogadni a jelentését. Legfeljebb elmondhatja a főhadnagynak a vizsgálat eddigi eredményét, ugyanis ő nyomoz a mai gyilkosság ügyében.

— Kérlek, — fordult a százados Perséhez, — akkor ez a levél neked íródott. Tudsz olaszul?

— Igen.

— Remek. Nekünk a doktornő fordította, de ő is olyan idegállapotban van, hogy alig értettünk belőle, állandóan sírt.

Gavra a főhadnagy oldalát böködte és az ágy felé bólintgatott.

— Persze... persze... Ha megengeded, százados úr, mindenekelőtt megnézném a halottat.

— Tessék.

Felhajtotta a lepedőt, a halott kezeihez hajolt. A rendőrorvos mellé lépett.

— Fejjel lefelé zuhanhatott, erre vall a fej szétroncsolódása, és a karjait előre nyújthatta, mert mindkét csuklója eltört.

Perse megfogta a jobbkéz mutatóujját, és amennyire lehetett, a világosság felé fordította. Az ujjon nem volt gyűrű, a helyén világos vonal volt kivehető. Az ujj' tövében, a tenyér húsában majdnem félkör alakú vágott seb látszott.

— Ki húzta le a gyűrűjét? Hol a gyűrű:

A sápadt arcú ápolónő remegő ajakkal, alig hallhatóan mondta:

— Én. Oda adtam...

— Nálam van — szólt közbe a százados.

— Százados úr, a gyilkosság legfontosabb bűnjele az a gyűrű. Láthatnánk?

— Kérlek, parancsolj.

— Hol vannak a cipői? — fordult az ápolónőhöz.

— A... a betegek ruharaktárában... Behozzam?

— Gyorsan!

Perse a tenyerén tartotta a gyűrűt. A szokatlan méretű, nehéz, tömör aranyon a foglalatban nagy kő csillogott.

— Lehetséges, hogy a gyűrű okozta a vágást a tenyerén? — kérdezte az orvost, aki kissé meghökkent.

— Elkerülte a figyelmemet, azonnal megnézem. — Percekig vizsgálta a sebet és ismételten megnezte a gyűrűt. — Határozottan, — jelentette.

Az ápolónő bevitte a cipőt. Perse a kezébe vette.

— Krepptalpú — mondta csalódottan, — laboratóriumban kellene megvizsgáltatni.

— Nem érdemes, — vigasztalta Gavra, — elég a bizonyíték. Inkább a levelet olvasd. Kérj egy csendes szobát.

A másik fehérköpenyes az orvosnő volt. Most megszólalt:

— Az iroda... Tessék oda...

— Százados úr velünk tart? — kérdezte Gavra.

— Még volna itt egy-két tisztáznivalóm. Engedelmével talán azután.

Az orvosnő vezette őket az iroda felé. Perse a folyosón hirtelen megállt és visszafutott a harmincasba.

— Százados úr, a levélről vettek ujjlenyomatot?

— Igen, — felelt helyette a daktiloszkópus.

— A halott ujjairól is?

— Amennyire lehetett, mindegyikről.

— Eredmény?

— Azonos.

Perse a folyosón várakozókhoz sietett. Az irodában elővette a levelet. Az utolsó lap külső oldalán volt a kétszer aláhúzott címzés: A rendőrségnek. A lapok oldalszámozása, az első lap felső jobb sarkaban a keltezés, valamint a jól olvasható, egyenletes betűk

formája, a sorok közötti távolság rendszeretet, határozottságot, erős akaratot tükröztek.

— Előbb olvasd el magadban, csak azután add ide.

Az asztalra könyökölve olvasta. Közben többször

felnézett, néha ideges mozdulatokat tett, a végén szédelegve állt fel.

— Borzalmas — súgta rekedten.

Gavra a szemüvegét törölgette, feltette, a papírokat maga elé fektette:

“Nincs senkim, akitől elbúcsúzzam," — olvasta, — “a szerszámaimon és néhány feliben maradt munkámon kívül senki és semmi nem vár haza. Tisztában vagyok a tettem súlyával, még inkább a tévedésem megbocsáthatatlanságával. Nem kérek, hiába is kérnék bocsánatot, hiszen a legsúlyosabb büntetés elviselésétől sem várhatnék lelki enyhülést, ezért hát magam mondtam ismét, — most magamra — ítéletet. Végrehajtása előtt azonban feltárom az ügy hátterét, mert nem akarok másoknak további bajt okozni.

Fiatalon nősültem. Drága feleségem a kislányunk születésekor elhúnyt. A gyermeket magam neveltem fel. Nehéz, küzdelmes volt az életem. Eredetileg szobrásznak készültem. Volt ugyan néhány sikeres alkotásom, azonban azoknak anyagi eredménye közel sem volt elég olyan életmódhoz, amilyent az árván maradottnak juttatni akartam. Ezért egyszerűen áttértem a kevésbé művészi, de anyagilag kifizetődőbb kőfaragásra. Egyetlen szórakozást engedtem meg magamnak, a sportot. Fiatalabb koromban futballoztam, birkóztam, bokszoltam, súlyt emeltem és más, kimondottan nehéz sportot űztem, amire a fizikumom is alkalmassá tett. Később, harminc éves korom után megszereztem több — így a futball — játékvezetői képesítést, az utóbbira a nemzetközi jogosítványt is. A gyermekem gyönyörű leánnyá fejlődött, pontos másaként a megboldogult anyjának. Sokat nélkülöztem, sok mindent megvontam magamtól, hogy minél többet adhassak neki, minél szebbé tegyem a bimbózó életét. Nem akarok áradozni, de a tettem indítékának megértéséhez el kellene mondanom, mennyire szerettem. Ám hogyan, milyen szavakkal tudnám ezt kifejezni? Imádtam, mert az egyetlenem volt. Imádtam, mert a gyerekem volt. Imádtam, mert az anyját láttam benne, akihez özvegységemben végig hű maradtam. Imádtam, mert benne is a megtestesült angyalt éreztem.

A múlt év őszén egy itteni csapat érkezett a városunkba, a N.S. selejtezője lejátszására. Nem én vezettem a meccset, így mint néző élvezhettem azt. A lányom is velem volt, ami még tetézte az örömömet. Feltűnt, hogy a külföldiek szőke balszélsöjének a játéka mennyire tetszett neki; minden akcióját megtapsolta. A fiú is többször megállt a közelünkben, olyankor is, amikor máshol lett volna a helye és a lányom felé nézett, sőt egymásra mosolyogtak. Én meg magamban örülgettem: fiatalok, szépek, övék az élet.

Aztán megint következtek a szürke, robotos hétköznapok. Régen elfelejtettem azt a meccset, mint egyet a sok közül. Négy hónappal később rendőr jött értem a munkahelyemre. Soha nem volt bajom a hatóságokkal, tudtommal sohasem követtem el olyasmit, ami miatt a rendőrséggel lehetne dolgom, mégis nyugtalanul mentem be. Ott a lányom felől kérdezgettek: kikkel érintkezik, kik az ismerősei, kimaradozott-e éjszaka, tudom-e hol van? Már nem bírtam idegekkel, kértem, mondják meg, mit akarnak? Kocsiba ültettek, nyomozó kísért a bonctani intézetbe, ahol a hűtőben feküdt a lányom, az életem egyetlen vigasza és reménysége.

— Méreg — csak ennyit mondott a kísérőm. Megpattant bennem valami. Nem tudom, mikor, hogyan kerültem haza. Ültem az asztal mellett kihűlt szívvel, inkább hülyén mint kábán, fogalmam sincs mennyi ideig, míg megláttam az asztalon a virágvázához támasztott fényképet. Fiatal, szőke fiú fényképét. Egyszerre megértettem mindent. Szégyen és fájdalom viharzott bennem, utóbb ezeken felülkerekedett a bosszúvágy. Dühömben a fényképet darabokra téptem. Később, mikor valamennyire megnyugodtam, előkotortam a szemétből, összeragasztgattam és sokszor, nagyon sokszor megnéztem, már nem is másért, mint a bosszúvágyam lohadásának megakadályozására. Gyűjtöttem a pénzt, az ideutazás költségét. Ahányszor pár lírához jutottam, mindig megmutattam a fényképnek, egyre izzóbb gyűlölettel.

Két héttel ezelőtt a Játékvezetők Testületé felkért a mai meccs levezetésére. Két kézzel kaptam az ajánlaton. Még nem tudtam, milyen módon hajtom végre az ítéletemet, csak halvány elképzeléseim voltak. Ügy gondoltam, néhány napig itt maradok, megkeresem a lányom megrontóját, megismerkedem vele, talán elcsalom valahová és megfojtom. Erre vágytam leginkább, a saját kezemmel, a puszta kezemmel kivégezni... Igen ám, de lehet ő is erős, fiatalabb mint én, esetleg tanult birkózó vagy kárátézó; zaj, lárma keletkezhet; talán nem bírok vele. Nem attól féltem, hogy ő öl meg engem, hanem attól, hogy én nem Ölhetem meg őt. Szóval ez a terv nem látszott jónak. Pisztolyról eleve lemondtam, nem is hoztam magammal. Valami szúró szerszámra gondoltam, amely kis helyen elfér, nem feltűnő, de hatásos. A szerszámaim között válogattam, ott találtam egy törött kalaptűt, hat-hét centi hosszút. Hegyesre reszeltem, a kabátom reverjébe szúrtam, a matt üveggombja szolid dísznek hatott, így hoztam el velem. A mérkőzéshez rövid tiroli nadrágot vettem fel, annak a szárába rejtettem.

Tehát előre megfontolt szándékkal jöttem.

A mai meccs szereplőit a pályára való kifutásukig nem láttam. Mikor a két csapat felsorakozott, pár pillanatig szemben álltam velük. Megszédültem: a lányom gyilkosa ott állt előttem. Elhomályosult a szemem. Elfordultam és a zsebkendővel együtt elővettem a gyűlölt képet is. Könnyekkel telt szemmel rápillantottam: ő az! Még ha lett volna valami kételyem, az is eloszolhatott, mert a szőke fiú a balszélre állt. Most már csak a közelébe kell jutnom! Az egész játékidő alatt forrt bennem a keserű indulat, a tenyeremben szorongatott tűvel vártam, lestem az alkalmas pillanatot, amely a második félidő vége felé következett be. A szélső elesett, néhányan ráestek. Megrendezni sem lehetett volna jobban. Odasiettem, mintha segíteném őket. Az egyik játékos rajta feküdt, annak a fejét a balkezemmel úgy fordítottam el, hogy ne láthassa, mit csinálok, s a jobb kezemmel teljes erővel a szőke fejbe ütöttem a ttít. Még így sem ment be elég mélyen, azért a lábammal segítettem. Azt hiszem, az eséstől kábult lehetett, mert teljesen mozdulatlanul feküdt. A játékosoknak itovábbot intettem, magam is elfutottam onnan. Odébb megálltam, ismét elővettem a fényképet, rá akartam köpni és elhajítani. Ránéztem s akkor valami belém nyillalt, valami balsejtelem. Ugyanakkor hangzott a rádiószpiker furcsa kiáltása, többen arra fordultak, néhányan odasiettek. A képpel a kezemben én is. És megrogyott a térdem, ordítani akartam, mindent visszacsinálni, mert a halottat közben valaki megfordította és a kép nem a hanyattfekvőt ábrázolta.

Nincs több mondanivalóm. Most elküldöm az ápolónőt a többször kínált vacsoráért; amíg oda lesz, végrehajtom a magamra szabott ítéletet.

Isten ne legyen nekem irgalmas!"

Gavra letette a levelet. Odalépett a magábaroskadt főhadnagyhoz, a vállára tette a kezét.

— Megértelek, fiam. Tökéletesen értelek. Mégis, illetve éppen ezért kérlek, fogadd meg Öreg barátod tanácsát: írd meg a jelentésedet és zárd le az ügyet. Ne csak papíron, magadban is. Rendőr vagy, meg sok fájdalmas üggyel fogsz találkozni...

segély

A kanadai munkanélküli

törvény

(Unemployment Insurance Act)

legújabb módosulása talán önt is érinti.

Az alábbiakról van szó:

a családtagok után jogosult segély (életbelépett 1976. január 4-én)

rugalmasság a terhességi juttatásban (életbelép 1976. február 1-én)

önkényes munkaviszony felbontás (életbelépett 1976. január 4-én)

a betegsegélyzés rugalmassága (életbelép 1976. július ]-én)

a 65 éves és azon felüli személyek segélyezése

(életbelépett 1976. január 1-én)

A fenti és egyéb változásokat illető felvilágosításokat talál a “WHAT HAPPENS NOW“ brossúrában, amelyet a legközelebbi UIC hivatalból szerezhet be.

I*

Unemployment Insurance Canada

Robert András, Minister, Manpower and Immigration

Assurance-chömage

Canada