Menora Egyenlőség, 1976. január-június (15. évfolyam, 588-611. szám)

1976-01-17 / 590. szám

CSÜ lv\ -LA.1

A közmondások általában hazudnak. De talán egyetlen egy sem okozott közülük anynyi kárt, mint a “Halottakról vagy jót vagy semmit” álszent, amorális aranyköpése.

Miért nem lehet elmondani az igazságot valakiről, csak azért, mert természetes alakulás következtében eljutott oda, ahová előbb-utóbb mindenki eljut, és miért lesz valakiből szükségképpen jó ember attól, hogy a jövőben már nem képes rossz cselekedetek elkövetésére? Ha a közmondás igaz lenne, úgy csupa áldott emlékű ember töltené meg a temetőket, vagy a temető szélén lévő gödröket. Áldott emlékű minden apagyilkos, áldott emlékű — hogy csak a század kiemelkedő “jó embereiről” beszéljünk, Hitler és Sztálin is.

Erre gondoltunk, mikor az újságokban elolvastuk, hogy 78 éves korában elhúnyt Csu En-láj, Kína kommunista miniszterelnöke, a kínai Kommunista Párt második embere. Nagy kaliberű diplomata volt, aki elmaradott népét bevezette a modern életbe; aki megszüntette az éhínséget, s oki ugyanakkor fokoző erűi jelentett országa szélsőséges kommunistái között, sőt — mint ahogy most megtudjuk, — ő törte le bölcsen a “kulturális forradalmat”, amely — és ebben teljesen egyetértünk a világsajtóval — a kultúrálatlanság forradalma volt.

íme, milyen könnyű mérsékeltté és bölccsé válni. Minden csupán összehasonlítás kérdése. Csu En-láj a legtipikusabb bolsevik forradalmár volt. Hidegfejű, könyörtelen ideológiai megszállott,

aki emberi érzést soha nem engedett sem önmagában, sem önmaga körül, cselekedeteit mindenkor a kommunista ráció irányította. Mivel azonban a kínai kommunisták első embere, MaoCe-tung, Csunál vérbőbb, látványosabb diktátor volt, tehát Csu En-lájt mérsékelt vezérként fogadták el Nyugaton. Az igazság nem ez.

Csu En-láj, a gazdag családból kikerült, Nyugaton tanult, s nyugati műveltséggel rendelkező, kultúrált népvezér ifjúságában egyszerre volt tagja a Kuo Min-tangnak — s mint ilyen, harcostársa

Csang Kai-seknek, — és tagja a kommunista pártnak, — mint ilyen, harcostársa Mao Ce-tungnak. Rendelkezett a legnagyobb bolsevik tulajdonsággal: minden belső intrika

s minden palotaforradalom közben talpon tudott maradni. Mikor pedig a " nagy győzelem" eredményeként résztvett a "hosszú menetelésben", útját legyilkolt embermilliók szegélyezték.

Való igaz, Csu En-láj diplomáciai Ügyessége vezétett részben az amerikai-kínai kapcsolatok enyhüléséhez, amely a világtörténelem egyik legszornyŰbb zsarnoksága, a

moszkvai típusú kommunizmus elleni harcban jelentős védelmet eredményezett a paktum mindkét résztvevőjének. Nevetséges lenne azonban feltételezni, hogy Csu En-láj mindezt a nyugati világ vagy általában az emberiség szabadsága érdekében cselekedte volna. Éppen ellenkezőleg. Biztos tudattal építve arra a jövőre, amit a ma 800 milliós Kína szédületes népességszaporodása elkerülhetetlenül idéz elő, a fehér kultúra s a fehér ember életmódjának nagyon tudatos, higgadt, kegyetlen felszámolója volt. Az a megállapítás pedig, hogy kultúrát adott népének, még az előző feltételezésnél is ostobább. Kínának a kommunisták előtt is volt kultúrája, sőt, főleg akkor volt kultúrája.

Mindez persze nem változtat azon a tényen, hogy Csu halálával növekedett egy kínai-szovjet megbékélés lehetősége. Ez valóban komoly veszélyt jelent; de hiszen legfeljebb azt mondhatnók: Csu En-láj halála azt a veszélyt údítja nyakunkba, amit ő ifljg? készített elő és iuézett rel számunkra, Le'hél, hogy halálában a világméretű nagy fantáziájú diplomatát siratják benne, de az emberiség története — abban az időben, amikor " a halottról vagy jót, vagy semmit" törvény már érvényét veszti, — mint a világ egyik legszörnyűbb, legvéresebb kommunista zsarnokáról fog megemlékezni róla.

78 évet élt. Lehet, hogy a legutolsó négy évében meg valami hasznosat is cselekedett.

MÉG AZ ARABOK SEM ÉRTENEK EGYET A BIZTONSÁGI TANÁCSBAN

Kissinger és Jigál Álon, a két külügyminiszter megbeszélik, hogyan fékezzék meg a szélsőséges arab javaslatot.

Csak felületes vizsgálat alapján lehetne azt állítani, hogy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának eheti ülése alapvetően Izráel problémáját tárgyalja. A tanács ülésén ugyanis nyilvánvalóan nem születhet semmi olyan döntés, amely a jelenlegi közelkeleti helyzeten lényegesen változtatna. A világ viharsarkában az érdekek sokkal öszszebogozottabbak, zavarosabbak annál, hogy azt bármiféle ünnepélyes deklarációval át lehetne vágni. Gordius ideje elmúlt, a csomókat manapság bogozni szokták s aztán vagy megtalálják a megoldást, vagy nem. Mivel* többnyire nem találják, megmarad a csomó.

Jigál Álon, izráeli külügyminiszter a múlt hetet majdnem teljes egészében Washingtonban töltötte, amerikai kollégájával, Kissingerrel, hogy kidolgozza a taktikát a tanácsülésre. Izráel természetesen nem vesz részt az értekezleten; már korábban bejelentette, hogy Áráfáték terrorszervezetével, a Palesztin Felszabadító Organizációval nem kíván egy asztalhoz leülni. Az Egyesült Nemzetek többsége azonban mégis meghívta a PLO-t a tárgyalásokra, s mivel akkor Washington komoly mulasztást követve el, nem emelt vétót a meghívás éllen, most Amerika erkölcsi kötelessége, hogy Izráelnek, távollétében is, védelmet nyújtson.

Ezt az erkölcsi kötelezettséget nem szabad túlságosan komolyan venni. Kissinger külügyminiszter —, hogy jóindulatúan fejezzük ki magunkat — túlságosan is rugalmas ember, aki szövetségeseinek már néha okozott ezzel kellemetlen meglepetést. Ezúttal azonban szinte biztos, hogy sor kerül amerikai vétóra, s ezzel a Biztonsági Tanács ülése automatikusan azzá válik, ami: hiábavaló cirkusszá.

A vétó oka nyilván az lesz, hogy az arab szélsőségesek olyan javaslatot terjesztenek majd elő, amit semmiképpen sem fogadhat el nemcsak az Egyesült Államok, de még Egyiptom sem. Nevezetesen azt, hogy a Biztonsági Tanács érvénytelenítse az 1967-ben elfogadott 242-es, és az 1973- ban elfogadott 338-as számú határozatot. A PLO-nak ehhez ragaszkodnia kell, mert ez a két döntés egyáltalán nem említi a palesztinai nép jogát. Ha viszont az ENSZ bizottság többsége megváltoztatná ezt a két határozatot, úgy Izráel azzal az ellenlépéssel válaszol, hogy nem hajlandó résztvenni semmiféle további genfi békekonferencián.Ez az egész amerikai diplomáciai elképzelés összeomlását jelentené, ami választási évben nagyon kellemetlen, főleg ha — éppen a választási év miatt — az Egyesült Államok nem képes diplomáciai nyomást gyakorolni Izráelre.

Különben is, egy ilyen szélsőséges határozatot Egyiptom és Jordánia is igyekezni fog megakadályozni. A szádáti politika ugyanis az Izráellel való lépcsőzetes megállapodásra alapul, ami két alkalommal már látványos sikert hozott neki. A palesztinok győzelme azENSZ- ben Egyiptom erkölcsi vereségét jelentené, majdnem olyan fájdalmasat, mint Izráelnek. Ugyancsak nem érdeke egy ilyen szélsőséges határozat Jordániának sem,

mert Husszein király — bár az elmúlt hónapokban közeledett Szíriához — távolról sem közeledett Áráfáthoz, még mindig reménykedve abban, hogy végülis ő kerül ki a palesztinok szószólójaként.

A veszély Izráel számára ( persze csak diplomáciai veszélyről van szó) éppen abban rejlik, hogy végülis az arab mérsékeltek egy olyan felhígított Izráel-ellenes javaslatot nyújtanak be, amit Amerika lenyel és a szavazástól tartózkodva, nem él vétó-jogával.

Mire jövőheti helyzetmagyarázatunkat megírjuk, már többet fogunk tudni.

Munkanélküliség vagy infláció

Az elmúlt két-három év alatt szinte természetes szokásunkká vált, hogy a gazdasági helyzetre panaszkodjunk. Olyan szorgalmasan tettük ezt, hogy alig figyeltünk fel arra: 1975 igenis a válságból kiindulás éve volt az Egyesült Államokban. Nem következett be semmilyen látványos, szenzációs fordulat, ilyet azonban nem is várhattunk. Ehelyett lassú, fokozatos javulás indult meg, amely bizonyos szempontból egészségesebb is, mint ha egyik napról a másikra jött volna a " boom ".

A kapitalista gazdálkodás kétségtelenül hoz magával ciklikus válság- és böségperiódusokat. A nagy veszélyt nem is az jelentette, hogy a gazdasági forgás lelassult; mindenki tudta, hogy ez ideiglenes. Ami tényleg komolyan veszélyeztette Amerikát, az az infláció volt. A gazdasági élet kutatói ugyanis egybehangzóan úgy vélekednek, hogy egy-két számjegyű inflációt demokratikus ország legfeljebb egy-két évig tud elviselni, s ha az tovább tart, szükségképpen belső elégedetlenségbe, polgárháborúba, vagy diktatórikus rendszerbe torkollik. Míg ugyanis a gazdasági lelassulás okozta veszteség arányosan oszlik meg a különböző gazdasági rétegek között, addig az infláció terhét egyedül a szegény néprétegeknek kell viselniük.

Az Egyesült Államokbanl975-ben az infláció foka 10 százalék alá csökkent, és ha a jelenlegi irányzat folytatódik, 1976-ban még a 8 százalékot sem fogja elérni. Ez olyan kedvező jelenség, ami mellett a munkanélküliség növekedése szinte eltörpül. Igaz, munka nélkül lenni senki sem szeret ( vagy legalábbis tisztességes ember nem szeret), viszont a jelenlegi munkanélküli és szociális segély rendszere mellett, pontosan tudjuk, mennyivel kellemesebb munkanélküli segélyből élni az amerikai kontinensen, mint kényszerből elfoglalt, kisfizetésű munkából, irányított tervgazdaságú országokban.

A lassú gyógyulás egy gazdasági betegségből általában népszerűtlen. A beteg mindig úgy érzi, hogy egyik pillanatról a másikra kellene kiugrania az ágyból és legtöbbször haragszik az orvosra, aki "beteget csinál belőle" és továbbra is kínos helyzetébe ( az ágyba) kényszeríti.

Hasonló a helyzet a gazdasági betegségnél is. Az amerikai kormánynak most sokan vetik szemére, hogy közpénzes beavatkozással nem pumpál súlyos milliókat a termelésbe, hogy ezzel csökkentve a munkanélküliséget, nagyobb vásárlókedvet teremtsen a piacokon.

A gazdasági szakembereknek azonban ezúttal igazuk van. Hirtelen növekvő vásárlóerő csak újabb inflációt indítana el, mindaddig, amíg az inflációs pszichológia el nem múlik fölülünk. Legyünk tehát elégedettek a kis javulással és nézzünk 1976 elé azzal a tudattal, hogy a nehezén már túl vagyunk.

Tanulság

egy hockey-meccsból

A sport nem tartozik ennek az újságnak különleges érdeklődési körébe, és a Kanadát izgalomba hozó "Szuperszéria 1976"-ról, a szovjet vendégjátékosok szerepléséről sem lenne érdemes nagyobb cikket írni, ha a hockey-mérkőzés sorozatból nem lehetne érdekes tanulságot levonni.

Az oroszok a Nemzeti Hockey Liga nyolc csapatával mérkőztek,' s összesítésben 11 pontot gyűjtöttek össze a megszerezhető lóból. Bár a Liga csapatai zömmel Egyesült Államok-beli városok neveit viselik és ott játszanak, a hockey mégis kanadai ügy, Kanada nemzeti sportja. A játékosok szinte kivétel nélkül kanadaiak, akiket azért exportálnak amerikai városokba, hogy a bajnokság érdekesebb legyen. Kanadában a hockey szent dolog, s a vereség olyan nemzeti szerencsétlenséget jelentett, mint amikor 1954- ben a magyar válogatott nem nyerte meg a labdarugó világbajnokságot.

Nem tartozunk a gyászolók táborába és nem hisszük el, hogy a Szovjet győzelme a jégpályákon valóban bizonyítja a szocialista rendszerek felsőbbrendűségét. A sorozatnak azonban mégis van érdekes tanulsága, nemcsak sport—, de politikai síkon is.

A kanadai közvélemény szentül hitte, hogy saját nemzeti sportjában legyőzhetetlen; nem is kell különösen figyelni arra, ami a határokon túl történik; legfelső szinten úgysem tudja azt más tökéletesen megtanulni. Nos, az oroszok — mialatt senki sem figyelt oda —, mindent leloptak, mindent megtanultak és mindent tökéletesítettek. Éppen mint a nagypolitikában. A nyugati hatalmak ott is kezdeményezői voltak minden hasznosnak és jónak, de közben nem figyeltek oda; nem gondoltak arra, hogy a Szovjet mindezt saját érdekében értékesíteni tudja. A hockeyhez visszatérve, meg kell állapítani, hogy az oroszok valóban mestereivé váltak ennek a sportnak, s ezt annak köszönhetik, hogy a kanadai szaktudást elsajátítva, azt beillesztették a saját szigorú fegyelmükbe, s nem törődve azzal, hogy éppen a játék lényegét: a játékosságot iktatják ki belőle, szigorú fegyelmű harci eszközzé tették azt. Tökéletesen csinálják, el kell ismerni.

Mikor az orosz játékosok hockey-küzdelmét néztük, egy régebbi élményünk jutott eszünkbe. Néhány évvel ezelőtt, Mexikóban, a Nemzeti Balett egy előadását láttuk s elragadtatva élveztük a táncosok vidámságát, kötetlenségét, derűjét, amint táncoltak a tánc kedvéért. Igen, a mexikói táncosok " táncosabbak" szovjet partnereiknél, de a világsikert mégis az oroszok érik el. Miért? Mert az oroszok úgy dolgoznak, mint az óramű. Táncosokon, hokistákon egyaránt érezni. A mozdulatot, az egyetlen gyakorlatot éveken keresztül gyakorolják, sulykolják egyszer, százszor, milliószor. Mert nem az a fontos, hogy szórakozzanak, hanem, hogy győzzenek.

A mi véleményünk az, hogyha aközött kell dönteni: az életet szépen és vidáman, vagy

eredményesen éljük le, úgy valóban a szépség, a vidámság mellett döntenénk. Ha azonban az egész képletet politikai síkra helyezzük át, úgy az egyenlet tényezői megváltoznak. Az oroszoknál a sport is csak politikai fegyver, s nagy baj lenne, ha ezt nem vennénk tudomásul. Mert politikában a kérdés így hangzik: eredményesen akarunk-e élni, vagy sehogy? Ha a nyugati világ nem képes ugyanolyan fegyelemmel védeni saját életformáját, mint a Szovjet teszi, akkor nem az eredményességet veszíti el a vidám élet javára, hanem az vidám életét cseréli fel sanyarú élettel.

Ismételjük, nem a sportvereséget fájlaljuk. A szovjet hockey-zók győzelmét mementóként kellene odahelyezni az amerikai szenátus vizsgálóbizottságainak asztalára, a liberális lapok szerkesztői asztalaira, ezzel a megjegyzéssel: "Az élet íze, az egyéni szabadság joga védelmezendő, de csak addig a határig, amíg nem még nagyobb szabadságvesztést, még keserűbb ízt, még szürkébb sivárságot zúdít a nyakunkba".

Ne várjuk meg, amíg a nemzetközi politikában is megkapjuk ugyanazt a csalódást, amit Kanada a hockey-palánkokon belül kapott, hogy saját fegyverünkkel és saját pályánkon győznek le, csak azért, mert nem figyeltünk oda.

Ha az illetékesek ilyen tanulságot vonnának le a Szuper szériából, akkor ez a vereség nemcsak hasznos, de diadalmas is volt. -Sajnos, nem vonják le.