Menora Egyenlőség, 1975. január-június (14. évfolyam, 543-565. szám)

1975-06-21 / 565. szám

1975. június 21. MENORA 3. oldal HARMINC ÉVE TÖRTÉNT: A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ HAVAS KORNÉL FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELMI RIPORTJA Fokozatosan megváltozott a közhan­gulat a csatlós országokban Is. Ro­mánia, amely 3 teljes hadsereggel és olajjal támogatta Hitlert, a kiugrás gondolatával kezdett foglalkozni, Is ugyanezzel próbálkoztak az olasz ki­ugrás óta a magyarok, a finnek; érez­ték a vég közeledtét a náci-barát, független Horvátország és Szlovákia vezetői is. A németek talán fel tudták volna fogni a nyugatiak partraszállását, ha sikerül megszilárdítaniok a keleti fron­tot. Hitler generálisai régóta sürget­ték, hogy keleten jól védhető állásokba kell visszavonulni, amíg nem késő. Hitler erről hallani sem akart. Amikor 1944 nyarán a nyugatiak partraszáll­­tak, a keleti front már annyira moz­gásban volt, hogy az oroszokat nem lehetett feltartani. Erősbödött az ellen­állás Európa-szerte és ez szintén je­lentős német erőket kötött le. Más­szóval, az “Európa-erődöt”, a Festung Európát egyszerre három oldalról, ke­letről, nyugatról és délről (Olaszor­szág) ostromolták. A német generáli­sok már a kétfrontos háborútól is rettegtek. Most már három fronton kellett harcolni. A németek hét és fél millió katonával kezdték a háborút 1941-ben, ebből három millió harcolt a szovjet fronton, mintegy nyolcmillió orosszal szemben; a többi szét volt szórva a kontinensen, többnyire meg­szállóként. Az első három évben a szov­jet fronton a németek és szövetsége­seik kb. két millió katonát vesztettek halottakban, sebesültekben és foglyok­ban. Ezeket a veszteségeket nem le­hetett pótolni! Hitleriknek azonban az ellenálláson kívül nem maradt más választásuk. Azért sem, mert 1943 végén, a per­­zsiai Teheránban megrendezett kon­ferencián Roosevelt, Churchill és Sztá­lin a németek feltétel nélküli kapitu­lációja mellett döntöttek és elhatároz­ták, hogy a legyőzött Németországot zónákra osztva megszállják. NORMANDIA Ilyen előzmények után s erőviszonyok közepette szálltak partra a nyugatiak Normandiában. Ebben a térségben a németek 49 gyalogos, 10 páncélos had­osztállyal, minimális légi és tengeri erővel rendelkeztek. A nyugati partra­­szálló erők összlétszáma 85 hadosztály volt, amelyet 4000 bombázó, 5500 va­dászgép, 30 cirkáló, 170 romboló tá­mogatott. Az első hullámokban, pár nap alatt a nyugatiak 40 hadosztályt tet­tek partra. Októberre a teljes inváziós haderő, kereken három millió katona állt francia földön. Az ö’t partraszállási célpontot Utah, Omaha, Gold, Juno és Swórd néven emlegették akkoriban a hadijelentések. A nyugatiak — zömmel amerikai egy­ségek — mintegy 70 kilométeres part­szakaszon landoltak és a védekező németek hátában ejtőernyős és vitor­lázógépen szállított hadosztályokat is bevetettek. Az 1. amerikai és a 2. an­gol hadsereg egységeivel szemben a 7. német hadsereg és az 5. páncélos hadsereg állt szemben. Az erő­viszonyok azonban a nyugatiaknak ked­veztek, ráadásul a német oldalon már sok volt a tartalékos, sőt póttartalé­kos alakulat. A nyugatiak június 6.-án, a kora reggeli órákban szálltak part­ra és néhány órás, heves harcok után megvetették a lábukat. Az első na­pokban kialakított hídfőket már az első héten 120 kilométer széles, egységes arcvonallá szélesítették. MERÉNYLET HITLER ELLEN A FUhrer keletporoszországi fő­hadiszállásáról irányította a hadmű­veleteket és — mint szokása volt — a németek balsikeréért a tábornokokat okolta. A főhadiszálláson történt a híres, július 20.-i merénylet. Annak kezdeményezői és résztvevői zömmel náci-ellenes tisztek voltak, de részt­­vettek benne polgári személyek is, így Gördeler, volt kölni polgármes­ter, és sokan mások; A német tisztikar egyes köreiben különösen Sztáligrád után erősödött a meggyőződés, hogy a háború elve­szett és a további harc hiábavaló. A katonai-polgári összeesküvés célja az volt, hogy Hitlert és a vezető náci­kat likvidálják, új kormányt hozzanak létre és — más nem marad hátra — megadják magukat a szövetségeseknek. A Hitler elleni merényletet Stauffen­­berg gróf, ezredes hajtotta végre, ami­kor a vezéri főhadiszálláson pokol­gépet tett a térképasztal alá és az fel is robbant. Több tábornok életét vesztette, vagy megsebesült, de Hitler csak könnyebb sérüléseket szenvedett, egyik karja megbénult. Abban a hitben, Gördeler hogy Hitler meghalt, Stauffenberg ber­lini tiszttársai és az összeesküvésbe beavatott katonák Európa más főváro­saiban is hozzáláttak a nácik lefogá­sához. Pár órával később kiderült, hogy Hitler “csodával határos módon” életben maradt, mire az egész ösz­­szeesküvés összeomlott. Stauffen-Vitzleben berget és társait azonnal agyonlőtték és megkezdődött — német alaposság­gal — a tisztogatás. 1944 őszén, sőt 1945 tavaszán is folyt a szervezkedés felszámolása, amelynek következmé­nyeként százával akasztották fel a né­met tisztikar és a polgári ellenállás legkiemelkedőbb tagjait, ígyVitzleben marsallt, Oerster tábornokot, Görde­­lert és másokat. A tisztogatások ha­lálos áldoz tainak számát egyes for­rások 7000-re teszik. A VÉG KEZDETE A belső ellenzékkel elbánhatott ugyan Hitler, de ez a háború kimenetelén már nem változtatott. Ráadásul Hitler legjobb generálisait veszítette el, hiszen — a szervezkedéssel össze­függésben — 1944 őszén öngyilkos lett Kluge tábornok, Stulpfnagel tábornok, sőt maga a legendáshírű Rommel tá­bornagy is, aki megmérgezte magát, amikor összeesküvésben játszott — egyébként minimális — szerepe ki­tudódott. Miközben Normandiából a harcok egyre injább Franciaország belsejébe tevődtek át, a 7. amerikai hadsereg 1944 augusztusában, szinte ellenállás nélkül szállt partra Marseille vidé­kén, a francia Riviérán. Ugyancsak augusztusban az amerikaiak Falaise városkánál áttörték a frontot és 25.-én bevonultak Párisba, udvariasan maguk előtt engedve de Gaulle szabad francia alakulatait. De a nyugatiak számára nem ment minden simán. A hollandiai Arnheim A V-2 sem használt térségében ledobott ejtőernyős had­osztályokat a németek felszámolták. Ez azonban csupán fájdalmas epizód volt a győztes hadjáratban, amely so­rán, szeptemberben egész Franciaor­szág felszabadult és október elejére a nyugatiak megérkeztek az első német város, Aachen elé. A németek végre bevetették ugyan — angol polgári cél­pontok ellen — a régóta ígért csoda­­fegyvereket, de a V-l és V-2 rakéták — bár tetemes károkat okoztak — a háború kimenetelét már nem befolyá­solhatták. A TÁVOLKELETI HÁBORÚ Bár krónikánkban az európai és rész­ben az afrikai harcterek eseményei álltak az előtérben, hiszen az olvasók javarésze azoknak volt résztvevője, szemtanúja, röviden ki kell térni a világháború Európától nagyon messze lévő, másik színhelyére, a Távol­keletre is, A japánok elleni háború elsősorban anyag-csaták sorozata volt, hiszen a harcok többnyire szigetek el- és visszafoglalásáért folytak, ahol nagyobb szárazföldi erőket nem lehe­tett bevetni. Ebben a térségben zaj­lottak le a második világháború leg­nagyobb tengeri ütközetei, amelyekhez foghatókra más tengereken nem került sor. A japán császári haderő győzel­mi sorozatát 1943 elejére, már Ausztrália közvetlen közelében sikerült végre feltartóztatniok az amerikai erőknek. Az idő Amerikának dolgo­zott, hiszen Pearl Harbour után azon­nal hozzáláttak az ipar haditermelés­re való átállításához, a hadsereg ki­képzéséhez és felszereléséhez. A Csendes-óceán nyugati térsége azon­ban közben — így a mai Indonézia, Malájföld, a FUlöp-szigetek és renge­teg, stratégiai fontosságú sziget — japán kézre került, partraszálltak a japánok Ujguinea szigetén és a Salamon szigeteken is. Ezen az arcvonalon 1943 első hetei­ben indult meg az amerikai offenzíva, amelynek folyamán, szívós harcokban, szigetről-szigetre szorították vissza a keményen, szinte fanatikusan védekező japánokat. így 1943 januárjában fog­lalták el az amerikaiak Quadalcanal szigetét és MacArthur tábornok ve­zénylete alatt visszafoglalták Új- Guineát, a Salamon szigeteket, kiverték az alaszkai szigetvilágban partraszállt Japánokat is, az Aleutáknál. Az ame­rikaiak előnyomulása egész évben foly­tatódott. 1943 decemberiben rendezték a kairói konferenciát, ahol a franciaországi partraszállás részletei felől határoz­tak és összehangolták a közös, Japán ellenes katonai terveket. 1944 folyamán az amerikai, angol és részben holland erők visszafoglalták a Gilbert és a Marshall szigetcsoportot, és megszáll­ták a holland-indiai szigetek egy ré­szét, így Celebes szigetét. Kiverték a japánokat a FUlöp-szigetekről is, ahol — a Corregidor erődben — három évvel korábban kapitulálnia kellett a körülzárt amerikai erőknek. (Folytatjuk) A New Arlington volt tulajdonosa örömmel tudatja kedves Vendégeivel, hogy a gyönyörű fekvésű, minden luxusigénynek megfelelő új hotelje . a VILLE megnyi It. Az épületben elevátor, minden szobában fűtés, air conditioner, televízió, telefon, privát és semi-privát fürdőszobák. — Gyermekeknek day camp, felügyelettel. Health Club, külső és belső swimming pool, tenisz, röplabda, kosárlabda, golfpálya, csónakázás, halászat a nyaraló területén. Két zenekar, minden este ragyogó műsor kitűnő művészekkel, coctail party. Júniusban speciális weekend árak. MÁR MOST REZERVÁLJON A SZEZONRA APÁK NAPJÁRA, JÚNIUS 13-15 IS, 3 TAGÚ CSALÁDNÁL AZ APÁK A HOTEL VENDÉGEI. GYERMEK NÉLKÜLI CSALÁDNÁL £Z APÁK 50 SZÁZALÉKOS ENGEDMÉNYT KAPNAK írjon vagy telefonáljon collect: (914) 434-4444; Direkt newyorki vonal: (212) 279-4697. De Vilié Hotel, South Fallsburg, New York New Yorktól másfél órára. Útirány New York throughway exit 16. Road 17-re, onnan exit 107-en, kövesse a Hotel jelzőtábláit ! SZERETETTEL VÁRJA VENDÉGEIT A MANAGEMENT JOCH AN AN CARMEL HELYZETMAGYARÁZATA A prédikátor A legutolsó, 1972 őszén lezajlott amerikai elnökválasz­tások óta nem lelt el három esztendő sem, ennek ellenére ma már csak történelmi emlék. Az akkor újra megválasztott elnök, Richard M. Nixon és az alelnök, Spiro T. Agnew botrányos és szégyenteljes kö­rülmények között kényszerültek távozni tisztségükből, és az Egyesült Államoknak először a történelme során olyan el­nöke és alelnöke van, akit senki sem választott. Ha átgondoljuk ezt a szomorú helyzetet, és visszaemléke­zünk az egész Watergate-botránvra és arra, ami hozzá kap­csolódott, az ember könnyen arra a meggyőződésre juthat, hogy 1972-ben az amerikai nép rosszul választott. Ha a sza­vazás során az ellenjelölt, George McGovern déldakotai sze­nátor győzött volna, akkor az amerikai nép ezeket a meg­szégyenítő eseményeket megtakaríthatta volna. Szerintem ez súlyos tévedés. Az amerikai választópolgá­rok az adott körülmények között helyesen választottak. H.a a választások eredményeként McGovern lett volna az elnök, ő olyan szerencsétlenséget hoz Amerikára és a szabad vi­lágra, hogy azt talán sohasem lehetett volna jóvátenni. Az amerikai nagyhatalom nemzetközi politikája jelenleg is katasztrofális, de egy McGovern kormányzat alatt még százszor rosszabb lenne. A déldakotai szenátor, aki valaha protestáns prédikátor volt, ismét bebizonyította, hogy ő, aki minden lehető és le­hetetlen alkalommal szinte csöpög a humanizmustól és az emberszeretettől, milyen Is a valóságban, ha az elveit pró­bára teszik. Tudott dolog, hogy a vietnámi összeomlás után az ameri­kai polgárok jelentős része ellenséges érzelmekkel fogadta a vietnámi menekültek tízezreit. Valószínűleg azért, mert jelenlétük emlékeztet arra, amit a legtöbb amerikai legszí­vesebben elfeledne. Azt, hogy a történelmük során egyes­­egyedül a saját hibájukból elvesztettek egy háborút egy ná­luk összehasonlíthatatlanul gyengébb ellenséggel szemben. George McGovern szenátor az élére igyekezett állni en­nek a menekült-ellenes hangulatnak, és mindent megtett, hogy ennek segítségével visszanyerje alaposan megtépázott tekintélyét a közvélemény előtt. George McGovern nem ke­vesebbet állított, mint hogy a vietnámi menekültek kilencven százalékát vissza kell küldeni a kommunisták által elfoglalt hazájukba, mert szerinte " nekik is ez az igazi érdekük". A szenátor nyilván bízik a kommunistákban, hogy nem mé­szárolják le a visszatérő menekülteket, vagy egyszerűen nem nagyon aggódik a sorsuk miatt, ugyanis a szimpátiája min­dig az északvietnámiak és nem az Amerikával szövetkezett délvietnámiak oldalán volt. A rettenetesen haladó és humanista szenátor nemrégiben a Közelkeleten is járt, és Beirutban — az első amerikai ve­zető politikusként — hosszasan szorongatta Jasszer Arafát terrorista vezér vértől csöpögő kezét. Azután gyorsan Kubába látogatott, Fidel Castro, a kom ­munista diktátor vendégeként. Fidel Castro rendszerét a nemzetközi baloldal legszélesebb csoportjai mint az "em ­berséges szocializmus" példaképét szokták emlegetni. Castro vörös paradicsomából, amióta a hatalmat átvette, körülbelül 680 ezer ember menekült el. Jóval több, mint a lakosság tíz százaléka. Ez egyike a legmagasabb mene­kült százalékoknak a világon. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Kuba, mint köztudomású, sziget, ahonnan elmenekülni csak a legnagyobb kockázat árán, rozoga lélekvesztőkben lehe séges, akkor megérthetjük, hogy milyen humánus és jó le hét az a rendszer, ahol a polgárok ilyen jelentős része méL( a komoly életveszélyt is hajlandó magára vállalni, csakhogy megszabaduljon tőle. Nyilván nagyon jól tudták, hogy mit cselekszenek. Most már csak arra várok, hogy a vietnámi menekültek­hez hasonlóan, mikor fogja McGovern a kubaiaknak is azt a tanácsot adni, hogy a "saját jólfelfogott érdekükben" tér­jenek vissza a kommunista Kubába és szolgáltassák ki ma­gukat Castro vérszomjas titkosrendőrségének. Ha McGovernt negyven évvel korábban választják meg szenátornak Amerikában, akkor nyilván a Hitler elöl mene­külő németországi és egyéb európai zsidókat is "a saját ér­dekükben" vissza akarta volna küldeni a náci Németország­ba, hiszen ő nyilván meg lett volna győződve arról, hogy "ott sem ni bajuk nem lesz." Ha rajta múlik, Amerika 1056-ban nem fogad be magyar menekülteket, hanem visszaküldte volna őket a szovjet tan­kok által letiport országukba. A déldakotai prédikátor-szenátor szívesen állítja be magát az amerikai hagyományok őrzőjének. Ez alkalommal azt is bebizonyította, hogy ez sem igaz. Amerika ugyanis a világ legklasszikusabb bevándorló országa, amely soha nem vált volna a világ legnagyobb hatalmává a sok-sok millió mene­kült nélkül, akik kétszáz éves történelme során ott új hazát találtak. A legtöbb amerikai olyan emberektől származik, a­­kik menekültek voltak meggyőződésük miatt, vagya nyomor üldözte el őket előző hazájukból. Ha egy amerikai szenátor be akarja zárni a kapukat olyan emberek elöl akik nem akar­nak rémuralom alatt élni, és akik méghozzá a háború során Amerika oldalán állottak, akkor megtagadja az amerikai tör­ténelem nemes hagyományait. Azóta szerencsére az is kiderült, hogy a politikai opportu­nizmus szempontjából sem csinált McGovern jó üzletet. A kezdeti ellenállás a vietnámi menekültekkel szemben ugyan­is napról-napra alábbhagy, és az amerikai polgárok egyre nagyobb része mutat hajlandóságot arra, hogy mint a múlt­ban, most is új hazát adjon azoknak, akik elmenekültek a rab­ság elöl. Tvp-TSp HUNGARIAN RESTAURANT POLGÁRI ÁRAK — ÍZLETES MAGYAR KONYHA O JTGOING SERVICE 1489 SECOND A VE. (77-78 St. közt) NEW YORK Ttlafon: 734-9881

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom