Menora Egyenlőség, 1974. július-december (13. évfolyam, 518-542. szám)

1974-07-13 / 519. szám

MENORA * 1974. július 13. 12. oldal_________________________________t_________________________________________________________________________________________ ' V LAKATOS MIHÁLY j GUARUJÁ Kosztolányi Dezső - Esti Kornéllal, saját Homoncu­­lusával mondatott el mindent, mit maga szégyellt vál­lalni. - Mikor azonban egy bizonyos utcai rossz kis­lányhoz ment, az emberi rosszaság feletti nagy bánatá­ban, és felesége, aki már hosszú érák éta nyomozta az éjszakai Budapesten, végtílls megtalálta — hát ezt már nem kenhette a költő Esti Kornélra és töredelmesen be­vallotta, hogy éppen szociológiai " tanulmányon" volt. Jómagam sohasem gondolkozom mielőtt elindítom tol­iamat a fehér pair oson, kalandot vagy megkönnyebbülést kereső útjára; hogyan írjak? Én, Te,ő ? Nékem csak a mondanivaló fontos és nem a forma. Lehet, hogy ezért mellőztek a svéd nagydfj kiosztásánál, de én csak meg­maradok a magam útján és közvetlenül, első személyben mondom el dolgaimat, végül én Is folytathatok szocioló­giai tanulmányokat! *** 1348 körül Parisban és Olaszország egy részében Is, pestis dühöng. Városrészek, falvak halnak ki. Az enyé­szet, félelem és apátia, vllágvége-hangulat uralkodik fél Európa fölött, megosztva uralmát a korabeli szellemi sötétséggel. Az orvosok tudása még messze nem tudomány, még mindig az örökölt középkori babonákból él, ahigéniáról pedig még a kor tudósai sem tudnak. A szörnyű járvány elleni egyedüli védekezést a menekülésben és a betegek elszigetelésében látják. A pestlses házak kapuit kívülről beszegezik és ha már meghaltak a bennlevők, felgyújtják. A túlélés egyetlen lehetősége a pusztító rém elől a fi­renzei magaslatok villái felé viszi az alig negyvekéves olasz író: Giovanni Boccaccio fantáziáját és így szüle­tik meg a világirodalom egyik ősforrása, a Dekameron. Hét fiatal dáma és három aranyifjú menekül a flrenr zel hegyekbe magukat és — ki tudja — önmagukkal ta­lán az emberiséget megmenteni a fekete halál elől. A tíz fiatal megbeszéli, hogy a ház kertjében majd na­ponta felváltva mindegyik elmond egy történetet. Köz­ben — az író jóvoltából — ők ugyan a házban és annak a kertjében élnek, de ezenkívül Aphrodite szolgálatá­ban Is állnak és így történeteik nem nélkülözik sem a humort, sem a pikantériát, sem a "szoclológlát"(lásd Kosztolányit.^ És persze sok vigasztalást nyújt nekik a menekülés az elszenvedett félelem elviseléséért, de ami a világ­irodalmat Illeti, az író —Boccaccio —becsempészi me­séikbe kora társadalmának keresztmetszetét. Novelláikban felvonul előttünk az akkori társadalom egész haszonélvező rétege: a bankárok, a papok, az a­­ranylf jak, a kereskedők, a birtokosok, a haldokló feudá­­llzmus még ki nem értesített halottal, kik ugyan aggód­tak már, de még nem tudták biztosan sorsukat. Elgondolkozon Boccacclón, miért sietett úgy élni és meghalni? Ha korunkban élne, most mélázhatna ő Is; mennyire hasonlítanak a mai Idők az ő történeteire. Hiszen ma Is, — csak ma nem hét leányzó és három aranyifjú, ha­nem mlllók menekülnek ha tudnak a különböző pestisek elől. Csak most a pestist háborúnak hívják, most for­radalomnak félik, most smog-nak fulladozzék, most diktatúrának, most fasizmusnak reszketik, de most Is menekülnek az emberek. Ha az ember elolvassa egy napilapnak egy napról szó­ló híreit a politikáról, szinte hallani véli messziről — talán a föld alól — hogy valamiféle! — hogy valami fé­lelmetes moraj közeledik. Aki egy földrengést megélt, az tudja milyen szörnyű ez a hang. Muszáj a költőre gon­dolni: "Nem én kiáltok, a föld dübörög". . . Ha a történelem elfárad néha-néha és megáll a gyil­kolásban, az Ily ritka szünetekben vesszük észre a má­sik nagy gyilkost, a lassan Járó halált. Ez csak "en gross", nagyban dolgozik. Lentről az aszfaltról, fent­­ről a gyárkémények tetejéről Indul munkába: övé az utca, Sao Pauloban egy millió autó az utcán, harminc­ezer gyár a város körül ontja a széndioxidot. Az fel­megy a levegőbe, de közben klinikai anyaggá változtat­ja a kortársakat. Sao Pauloban jelenleg egymillió autó fut a "ruá"-kon és szakértők szerint pár éven belül ez a szám megdup­lázódik. Jól teszi, ha valakinek dolga van a túlsó olda­lon ha már most átmegy, amíg lehet. A kémiai gyárak megrontják a vizeket. A gázok fent korommá alakulnak át s mint pernye, meg fekete leve­gő jönnek vissza és látogatják meg a helyeket ahonnan származtak. A várost pokoli gépszlmfonia szórakoztatja,a hango­kat nem lehet szétválasztani: valami mindig csikorog, nyikorog, valami mindig dübörög. Épülő házak alapjait, tíz méter hosszú beton oszlopokat ver le a földbe egy gigantikus gépkalapács ötezer kilós ütésekkel, bum, bum ! Százméteres körzetben, mint földrengéskor, re­meg a föld. Majd mentőautók szirénája vlsong: a hang köszörülve van, mint egy borotva, hús-alá megy. A zaj az idegeken keresztül lassan, de biztosan öli az embe­reket. A gazdagok, munkaidő után megszöknek a villanegye­dek magasan fekvő palotáiba, épp úgy, mint Giovanni Boccaccio gazdag kortársai 1348 körül futottak a pestis elől a firenzei magaslatok felé. **♦ Én most Itt lakom Guaruján. Ez a nyaraló falu az Atlanti-óceán partján, csupa húszemeletes luxusházak­kal, alig száz kilométerre Sao Paulotól — Santos, Dél- A mer lka legnagyobb kikötővárosa mellett. Guarujá Istentől megáldott gyönyörű hely. Brazil mindenütt szép, mindenütt nagy, mindenhol Jó — és ha van rajta bírálnivaló — ez nem a vendég dolga, ki ha­zát kapott benne, és engem most idefujt a kis uruguayi nagy tempestad, az elvetélt forradalom. Ide futottam három esztendeje Uruguayból, hol hu­szonhat évig éltem ( s már azt hittem, hogy otthon va­gyok) s mit birtokba vett a kontinensen most nagyon di­vatos pestis: a fasizmus, amitől nem tudtam ott tovább élni. így hát itt élek most Brazilban, annyi vándorlás, annyi szenvedés, sok tapasztalat ;és oly kevés böl­csesség után. Itt élek és ez egy jó hely magamfajta ro­zoga öregurak számára, kik sértődve nézik az őket kö­rülvevő világ eldurvulását és féligmeddlg össze vannak veszve az egész társadalommal. De Itt fuldokló gyűlö­lettel beszélnek a történelemtől már megítélt szivárvá­nyokról, Itt lent a tenger szintjén, a pálmafák alatt, ahol a zöld és kék színek félingyen pazarolják magukat, — itt csak két szín létezik: fehér és fekete. A tenger, az Atlanti-óceán már régi Ismerősöm, hi­szen huszonhat: évig éltem, lejjebb innen, 2.300 kilo­méterre a partjain, az uruguayi Carrascon, de a klímá­ja itt még szeszélyesebb az egybeolvadó évszakokkal, a­­hol a tavaszt nem lehet a téltől, sem ősztől, legfeljebb a nyártól megkülönböztetni. Mégis az év legalább 300 nap­ja nyár, mikor a tengerben fürödni Is lehet. Régi Ismerősöm a tenger, ez a nagy titok, ez a kiis­merhetetlen perpetum mobile, ami már ki tudja hány­­ezer millió év óta van üzemben és nem pihen soha. Ez a gyönyörű és mégis félelmetes nagy víz, aki a hátán hordta ki millió év történetét. Hátán hordta a gályapad­­hoz láncolt rabszolgákat, az Afrikából elhurcolt négere­ket, akik a hajófenékben haldokoltak és akiket —a meg­­maradtakat 20-30 dollárokért adták el Amerikában, Co­­lumbust, a föníciai kereskedőket, finom selymeikkel, a wlkingeket mikor kirabolni mentek távoli népeket és Ulyssest, ki haza ment meghalni. . . Ma hadihajót, acélvárosokat, luxushajó szállodákat, petroleumos gigant-hajókat ringat, és volt már, hogy ezer amerikai hajó indult el egyszerre katonákkal meg­rakva hátadon, kiszabadítani Európát a náci gyilkosok hatalma alól. Minden nap nézem a tengert és mégsem ismerem, nincs rajta két egyforma hullám. Titkokat őriz és ke­gyetlen törvényeket: a nagy hal felfalja a kis halat, és 1 ő a nagyobbnak falat. — Mese van benned, és örök é­­let. Belőled jöttünk kik élünk és egyszer eltemeted ta­lán az egész nagy bolhacirkuszt. Már egyszer elnyelted Atlantiszt. Te vagy az emberiség jövő arzenálja és az Is lehet, hogy talán te fogsz megmenteni bennünket algá­iddal és halaiddal. Itt sétálgatok párommal minden nap a pálmafák beül­tetett, ápolt tengerparti sétányon, a világ minden nyel­vét beszélő ittlakó rozoga urakkal és hölgyekkel és az ezeknél érdekesebb, egymást váltogató, napokat vagy heteket pihenő sao pauloi menekültekkel, akik az ember­telen városból szöknek ide a tengerben fürödni, napsuga­rat és oxigént inni, nevetni és pihenni. A fenti rozogák sokat pletykálnak és kevesebbet nevetnek, azt is csak akkor, ha a Kaszinóban, a kártyaklubban nyernek. Sok itt a szép nő. Brazilban a nők általában szépek, szegény férfiaknak ezért kell olyan sokat dolgozniok. A nők modern hosszú sarong-ot, nadrágot, de sokan közü­lük még mindig a konzervatív mini-szoknyát és maxi­popsit viselnek. Minden van Itt ami egy nagyvárosban van: mozik, szupermarketek, ötven halászcsárda és vendéglő faluk. Guarujá hétköznap falu, vasár- és ünnepnap Csikágó. Pihenő napokon, ünnepeken 30-50.000 vagy még több ember érkezik, 10.000 autón. A vendégek egy részének saját luxuslakása van, mások a sok hotel egyikében száll­nak meg. A Santosból érkezett vendégek —ott nem le­het fürödni, mert a víz, a tenger már szennyezett a tíz­ezer hajótól ami jön és megy — szóval ezek a nem-fehér vendégek, autóbuszokon Jönnek. A langyos tenger a fehé­rekkel együtt demokratikus egyformasággal dédelgeti őket Is, de egymás között a víznél keményebb az elvá­lasztó fal. A brazil nép jó. Békés és jólndulató. Száz millióan vannak a műveltség minden skálájára osztva. De közös tulajdonságuk, hogy Jók. Csak talán a körülmények ront­ják el őket. Szeretik a muzsikát — együtt énekelnek a színésszel és a színház nézőterén — ha másképp nem lehet, ülve táncolnak a zenére. Szívesen nevetnek és a szerelemben túlteljesítik a normát. Persze az új Brazilban — mert az utolsó húsz évben egy új világ született a régiországfölött, és dinamikus, energikus "ejekutivok" ( vezetők) állnak a vállalatok é­­lén, akik kétségen felül a "kontinens első Ipari hatalma" rangját szerezték meg hazájuknak. Guarujába csak hal­ványan jönnek a marxi harc törvényei; Ide fáradt kapi­talisták jönnek pihenni, akik pedig állandóan itt laknak, a járadékaikat számolgatják. *** Guarujá messze van. Innen Guaruj ától messzebb van­nak a for radalmak,a háborúk,amlk azilteni népeket csak a tőzsde-árfolyamon keresztül érintik. Én itt élek most párommal együtt, és nézzük a tengert. Sohasem egyforma. Nincs két egyforma hullám. Tudjuk, hogy öregecskék vagyunk és már nem fogjuk meglátni az Ígéret földjét. De az élet Itt nagyon szép, nyugodalmas. A napok egyformán peregnek. Biztosan szebb világ van Itt, mint annakidején a firenzei hegyoldal volt. A tengert nem unhatják meg olyanok, akik már elfáradtak a sok beszéd­ben és szívesebben hallgatják a hullámok mormolását. Az öregek azt hiszem értik már ezt a beszédet. Hát jöjjetek hullámok! Ringassatok el egy szép hosz­­szú mesében . . . VISSZA VÍL LA \IÍS Vasárnap délután van, 1974 Júniusa. Egyedül vagyok Itt­hon. Kint esik az eső, minden szürke, ködös, de ldebenn és Beethoven gyönyörű zenéjét hallgatom. Egymás után élve­zem a Mester csodálatos mű­velt, lelkem magába szívja ezt a gyönyörű muzsikát. Beetho­ven délutánt rendeztem ma­gamnak. Beethoven . . . Ludwig van Beethoven, mondogatom ma­gamnak fennhangon . . . szü­letett 1770-ben Németország­ban . . . Németországban? ... Igen, Németországban . . . Gondolataim elkalandoznak és megelevenedik előttem egy koratavaszi szürke, esős va­sárnap Németországban, 1945-ben. 20 éves voltam. Lel­kem tele volt szépség, mu­zsika, illat, Jóság utáni vágy­­gyal. . . Azon a napon a har­madik "emeleti" prlccságya­­mon feküdtem a gloweni kon­centrációs tábor barakjában, amikor meghallottam a hang­szóró fülsértő hangját: "Ach­tung! Achtung! Appel! Alle heraus! " Megrémültén néztünk egy­másra Gy. Mártával, aki a mellettem lévő priccsen fe­küdt. A hátam mögött G. Éva bökdöste az oldalamat: Edith, hallod? Siessél, megint tele­szel az utolsó az Appelen! Fáradtan, szomorúan húz­tam magamra a vastag, lyu­kas, szürke harisnyámat, csí­kos, térdig érő bugyimat,majd rossz szagú barna ruhámat. Kopott rövid kabátom megma­radt két gombját már futás közben gomboltam be. A Scharführer elrendelte, azonnali rendkívüli munkára kell mennünk. "Schnell! Schnell!" ordított az Auf­seherin, akit mi szúrós, apró fekete szemei és hosszú orra miatt Patkánynak neveztünk — és elindultunk hosszú sorok­ban, kimerültén, reménytele­nül, üres fejjel, állati aláza­tossággal. t . "Ein Lied! "—vezényelte a Patkány Uvöltve és mi éne­kelni kezdtünk: "Lager DAG, egyszer majd hazamegyünk.." — ez egy Ismert dallamra al­kalmazott szövegünk volt, ezt énekeltük naponta, munkába menet és Jövet. Már régen elhagytuk Glo­­wen város utolsó házalt és most már egy erdő szélén meneteltünk. Itt már más tá­borbeliek dolgoztak: széles árkot ástak. A munkavezetőnk az árok szélére terelt ben­nünket, ahol hatalmas fako­rongon karvastagságú szur­kos kábel tekercs volt. "Herr Kruger" kb. két méter távol­ságra egymástól vállunkra ej­tette a súlyos kábelzsinort és mi tántorogva, botorkálva el­indultunk az árokban. A ne­héz kábel húzott, nyomott le a tapadós—ragadós sáros á­­rokba. Előttem egy ungvári bank­­igazgató valamikor elkényez­tetett felesége húzta a kábelt, mögöttem N. Nucl, a kolozs­vári egyetemi hallgató ros­kadozott a nagy teher alatt; két évvel azelőtt még azt re­mélte, hogy rövidesen meg­kapja tanári oklevelét. Előt­tem és mögöttem, mindenütt kimerült, botladozó lány vagy asszony vánszorgott, vállán a súlyos, szürke ká­bel . . . Folytak a könnyeim. Fázott a kezem. A kábel alatt meg­görnyedve mentem a végte­lennek tűnő szomorú, szürke vasárnapi esőben . . . . . . Majd hirtelen, dacból vagy talán büszkeségből, Beethoven kilencedik szimfó­niájának kórusát kezdtem énekelni. Az árok szélén álló német katona gúnyosan, un­dorral szólt rám: "Ah, Beethoven! " Kinyitom szememet: kelle­mes. newyorki lakásomban va­gyok, ahol Beethoven Egmont nyitányának gyönyörű hang­jai lassan megnyugtatják fel­kavart idegeimet. E.S. New .York, 1974 Júniusa. MAURICE TURK and Orchestra\ featuring ALAN KABEL StR Rushohn* Road, Tordnto 535-8843 BAR-MICVORA, CHASENERA, PARTYRA mindenkor szép és friss virágot (tcuUf 387 Spad ina A ve. Tel: 922-8777 -Lakás: 225-0^42 TÓL AZ ANGOL SOTHEBY CÉG ismét árverést rendezett Lon­donban és ez alkalommal egy éjjeliszekrény 360.000 dollá­rért kelt el. A vevő egy svájci gyűjtő volt, az éjjeliszekrény valamikor XVI. Lajos francia király hálószobájában állott, ezenkívül semmi különös nincs rajta. A SZOVJETUNIÓ — nyilvánvalóan a détente politika kö­vetkeztében — egyre veszedelmesebben dekadenssé válik, A dekadencia legújabb jele: A Kreml engedélyt adott arra, hogy az amerikai Pepsi Cola és Coca Cola vállalatok gyártó telepet létesítsenek Moszkvában és az általuk gyártott alkohol­­mentes hűsítő Italt forgalomba hozzák a Szovjetunióban. Moszkva tehát eleget tett az amerikai televíziós hirdetésnek és csatlakozott a Pepsi-generáclóhoz. * * * ^ MAXIMILIAN SCHELL, az Ismert svájci származású ame­rikai filmszínész, aki a "Judgment at Nuremberg" című film­ben egy nácivá lett német bíró ügyvédjének szerepét Játszot­ta és ezért az alakításáért Oscar-dfjat kapott, az "Odessa File" nevű új filmben egy náci tisztet alakít, aki a koncent­rációs táborban tömeggyilkosságot rendel el. (A baloldali kép ebben a szerepben, a Jobboldali pedig az Oscar-díjas sze­repben mutatja Schellt.) * * * j JIMMIE ARTE, aki a bostoni egyetem diákja, azzal a kérés­sel fordult a bírósághoz: engedje meg, hogy nevét hivatalosan Sir Adolf Hitlerre változtassa. Indokolása: Nevem semmit­mondó, ha azonban Sir Adolf Hitlernek hívnak, mindenki fel­figyel majd iám. — A bíróság alapos megfontolás után meg­adta az engedélyt a név-változtatásra, mert semmi okot nem látott arra, hogy valaki ne nevezhesse magát Hitlernek. * * * AZ ANGOL ENERGIAÜGYI MINISZTER, Lord Balogh fia, ,Stephen Balogh, hallgatóként résztvett egy tárgyaláson, ahol egy pornografikusnak minősített könyv kiadójának ügyét tár­gyalták. Stephen Balog a tárgyalóterem air conditioner jén ke­resztül nevetőgázt fuvatott a terembe és mindenki elkezdett röhögni. A bíróság 6 hónapi börtönbüntetésre ítélte, Balogh megfellebbezte az alsófokú döntést és győzött. A fellebbezési bíróság indokolása: A könnygáz-bombák használatát szabá­lyozza a törvény, nincs azonban olyan törvény, amely eltilta­ná, hogy magánszemély nevető gázt fuvasson egy bírósági tár­gyalóterembe. * * ^ A SZAKSZERVEZETEK gyakran kifogásolják az alacsony munkabéreket és a kedvezőtlen munkakörülményeket. Vi­gasztalásul hadd idézzünk egy 1852-ből származó munkasza­bályzatot, amely egy lancashirei ( Anglia) gyapjú-üzemben volt érvényben: A gyárvezetőség tudomásul veszi a tisztvi­selőkar hidegre vonatkozó panaszát és ezért az irodában egy kályhát helyez el. A téli időszakban minden tisztviselőnek na­pi négy font szenet kell magával hoznia az irodába, fűtés cél­jára. Az irodában tilos a dohányzás, mert az emberi gyenge­ségre vall. A gyárvezetőség felemeli az elsőosztályunak mi­nősített irodai tisztviselők fizetését napi 10 shilling 9 pence­­re. (A jelenlegi átszámításban ez napi 1 dollár 20 cent.) * * * i PÁRIS LEGÚJABB SZENZÁCIÓJA: Jean Danielou kardiná­lis, a|cl'egyébként a jezsuita rend tagja volt, meghalt 69 éves korában, mégpedig egy ismert kabarétáncosnő lakasan. Az egyik katolikus hetilap magyarázata: Köztudomású, hogy a kardinális térítő munkája széleskörű volt es a társadalom minden rétegére kiterjedt. A botrányos feltételezes indokolat­lan, mivel kétségtelen, hogy a kardinális térítő munkája köz­ben halt meg szívszélhüdésben a kabarétáncosnő lakásán. * * * NIZZÁBÓL ( Franciaország) JELENTIK: Bobby Fischer a­­merlkal sakkvllágbajnok lemondott világbajnoki címéről. Ma­gyarázat: A Nemzetközi Sakk Szövetség úgy döntött, hogy 1975-ben, amikor Fischernek meg kellene védenie világbaj­noki címét, úgy, mint eddig, 36 Játszmára kerül sor. Bobby viszont nem akarja, hogy a lejátszásra kerülő Játszmák szá­mát korlátozzák, tiltakozásul mondott le a világbajnoki cím­ről és nem hajlandó 1975-ben Játszani a címért. ( Bobby is­meretében, persze nem lehetetlen, hogy elhatározását meg­változtatja, annál is inkább, mert a Szövetségleszögezte: to­vábbra is világbajnoknak tekinti.) * * *

Next

/
Oldalképek
Tartalom