Menora Egyenlőség, 1974. január-június (13. évfolyam, 493-517. szám)

1974-06-22 / 516. szám

1974. junius 22.MENORA T oldal FÉLJÜNK E AZ EGYIPTOMI ATOMHÁBORÚTÓL? (Folytatás az 1, oldalról) Ez olyan pimaszság, hogy még a szabadságjogok leg­­meggyőződésesebb védelme­zőjét Is gondolkodóba ejti: nem lenne-e Itt az Ideje az ameri­kai sajtó egy bizonyos fokú megrendszabályozásának ? Mert nemcsak arról van szó, hogy Klsslngert nem Ünnepel­ték. Még az Is megbocsátha­tó lenne, hogy nem gondolnak eléggé arra, milyen szüksége van egy amerikai külügymi­niszternek nehéz tárgyalások idején intaktságának biztosí­tására. A botrányos az, hogy ezek a plmaszkodó újságírók pontosan tudták: a Kissinger által Jóváhagyott telefon-le­hallgatások államblztonságl szükségletek voltak. Az Ells­berg ügy Idején ugyanis rend­szeresen szivárogtak ki bi­zalmas hírek az amerikai kül­ügyminisztériumból, s Kis­singer — aki akkor nemzet­­biztonsági főtanácsadó volt — természetesen tudni akarta, hol van a hézag". A sajtóértekezleten is mér­ges volt már a professzor, de a nagy bombátSalzburgra tar­togatta. Három-négy napig gondolkodott, aztán Ausztriá­ban hívott össze új sajtókon­ferenciát, és bejelentette, hogy elégtételt követel. Per­sze nem a sajtótól, hiszen az túl felelőtlen ahhoz, hogy elég­tételt adhasson, hanem a Kongresszustól, amelynek e­­gyes tagjai azt állították, hogy Kissinger egy korábbi "kihall­gatáson" hazudott nekik. Kissinger tehát bejelentette: lemond állásáról ha a Kong­resszus nem nyilvánít neki teljes bizalmat. Még 48 órá­ra sem volt szükség, hogy az amerikai politikusok rájöjje­nek: ezúttal veszedelmes já­tékot játszanak. Pontosabban szólva, mostanában mindig veszedelmes játékot Játsza­nak; ezúttal azonban az ügy túlment a határon. Először Goldwater szenátor, a konzer­vativizmus legjelentősebb képviselője szólalt meg, aki a Kissinger elleni hajszát e­­gész egyszerűen hazaárulás­nak minősítette. Aztán sorban csatlakoztak a szenátorok, és rövid Idő alatt több mint hat­­vanan adták írásban, hogy nemcsak ártatlannak tartják Klsslngert, de meggyőződé­sük, hogy az Egyesült Álla­moknak alapvető érdeke, hogy helyén maradjon és piszkáló­­dás nélkül folytathassa mun­káját. Kissinger tehát marad. Va­lószínűleg nem is akart ko­molyan lemondani, csak ép­pen szüksége volt erre az erőpróbára, ami sikeresnek bizonyult. Legalább Is a szenátussal Nixon és Jicchák Rábin Jeruzsálemben tárgyaltak, az egyiptomival azonos atomreaktort. és a képviselöházzal szem­ben. Hírmagyarázók ugyanis azt állítják ( nem biztos hogy igaz), hogy a külügyminisz­ter és az elnök között eléggé megromlott a viszony. Állí­tólag Nixont nem tájékoztat­ták előre erről a sajtókonfe­renciáról, és ő nem örült an­nak, hogy külügyminisztere éppen a nagy utazás Idején elvonja róla a rivaldafényt. Állítólag Kissinger ezért mutatkozott kedvetlennek az egyiptomi látogatás első nap­ján. Ezek a magyarázatok a­­zonban nem hangzanak túl va­lószínűen. A rosszkedv oka például lehetett az is,hogyfe­­lesége, Nancy, gyomorfekély­­lyel kórházi kezelésre szo­rult; vagy bármilyen más személyi ok. Mindentől függetlenül, a Kissinger által kezdeménye­zett közelkeleti út remekül in­dult. Nem százezrek, de még csak nem Is milliók, hanem közel tízmillió volt az a szám, amit Szádáték felhajtottak az elnöki vonathoz és az egyipto­mi fellahok lelkesen üdvözöl­ték Amerika elnökét, bár többségük valószínűleg azt sem tudta, hogy az Amerikai Egyesült Államok a Nílus rtie­­lylk oldalán terül el ? Nlxonnak jólesett a fogad­tatás; mi tagadás, Jobb, mint otthon . . . Nem lehet csodál­kozni rajta, ha valami látvá­nyos ajándékkal akart kedves­kedni Szádátnak, aki ezt a fo­gadtatást számára lehetsé­gessé tette. Mit adhat Szádát­nak? A panda medve kínai specialitás ... Ha magyar kül­döttség érkezett volna, biz­tosan magyar babával érkezik. Az oroszok nemrégiben egy remek gátrendszert ajándé­koztak, aminek egyetlen hi­bája, hogy nem működik. ( Ez viszont az ő specialitásuk).,. Nixon tehát vitt az egyiptomi­aknak egy kis atomreaktort. Ez az ajándék aztán tényleg elnyerte az újság-címoldala­kat. Az atomreaktor első lépés az atombomba előállítása fe­lé. Érthető tehát, ha az izrá­­eli vezetők nem lelkesednek különösebben az Egyiptomnak adott ajándékért. Leghiggad­tabban még a jelenlegi minisz­terelnök, Jicchák Rábin fogta fel az ügyet, aki kijelentette, hogy bízik az Egyesült Álla­mokban, amely garanciát vál­lalt arra, hogy Egyiptom az atomreaktorját nem fogja bombagyártásra használni. Nem valószínű ugyan, hogy Egyiptom nem akarna atom­bombát. Minden ország akar, és ez az, ami az ajándék sú­lyosságát tompítja. Függet­lenül attól, ki ad Egyiptomnak reaktort, néhány éven belül lesz atombombájuk, mint a­­hogy a nemzetközi egyezmé­nyek dacára, lesz számtalan más országnak is, kicsinek meg nagynak egyaránt, és DÓMJÁN MÁRIA NAGY LAJOS müvészházaspár New York kedvenc művészeinek vendégfelleptével. LELKES PÉTER ZONGORAMŰVÉSZ s a tárgyalás eredményeként Izráel is kapott A TABÁNBAN ahogy Izráelnek már van ma is.Lassan ott tartunk, hogy minden tisztességes bankrab-, ló a konyhában állíthat elő atomfegyvert. Az Amerika ál­tal most ajándékozott reaktor a tervek szerint 1981-benkez­di majd el működését, és — ha az egyiptomiak számára az optimális esetet nézzük, — 5 -6 évvel később már atom­bombát is tudnak előállítani. Tehát mondjuk, 1986-ra. Nos, ha addig nem oldódik meg a közelkeleti probléma s egyút­tal nem oldódik meg az atom­fegyverkezés ellenőrzésének kérdése — akkor teljesen mindegy, kinek van bombája, kinek nincs; ebben az eset-\ ben a világ nem éri meg 1986-ot. Nem látunk tehát az aján­dékben okot különös izgalom­ra. Ennél sokkal jelentősebb­nek tartjuk Nixon Jeruzsálem! nyilatkozatát. Az amerikai el­nök nagyon határozottan kije­lentette, hogy az Egyesült Ál­lamok minden körülmények között megvédi Izráel függet­lenségét és biztonságát. Még jelentősebb, hogy Kairó és Jeruzsálem között Nixon Szaudi-Arábiát és Szíriát is útbaejtette. Feiszál, a szau­­dlai király, pohárköszöntőjé­ben arra hivatkozott, hogy ad­dig nem lesz béke a Közel­­keleten, amíg a palesztinaiak nem kapják vissza országu­kat. Nixon ezt a megjegyzést egyszerűen elengedte a füle mellett, nem válaszolt rá.Mint „ ahogy az szfrial út folyamán * is, helyreállították a két or­szág közt a diplomáciai kap­csolatot anélkül, hogy Nixon ” bármilyen — Izráel szempont­jából káros — engedményt tett j volna. Az Egyesült Államok * elnökének útja tehát, vélemé­nyünk szerint, sikeres volt, és a várakozásnak megfele­lően, nem hozott semmi rosz­­szat Izráel számára. Sőt, is­mételten le kell szögezni: Iz­­ráel biztonságának legfőbb zá­loga az, ha az arab világot Amerika mellé lehet állítani és elfordítani a Szovjetúnió­­től. Az Izráelben történő többi, heti esemény jelentőségben eltörpül az elnök utazása mel­lett, annak ellenére, hogy a hét folyamán megint volt egy terror-akció, amely három kibuci nő halálával és egy négytagú terrorista csoport felszámolásával végződött. Sajnálatosak ezek az oktalan és esztelen gyilkolások, de nem kell attól tartani, hogy egy normalizálódó politikai helyzetben Izráel ne tudna vé­dekezni ezek ellen a banditák ellen. A hét másik eseménye, hogy a szovjet táncosok, a Panov­­házaspár, két évnyi kemény küzdelem eredményeképpen, megérkezett az országba. Egyelőre nagy az öröm, de nem vagyunk egészen bizto­sak abban, hogy Panovékhosz­­szú ideig lesznek Izrael lakói. Gondoljunk arra, hogy világ­klasszisé táncosoknak Izráel­­ben meglehetősen kicsi a le­hetősége, és nem lehet majd tőlük rossznéven venni, ha idővel mégis másfelé orientá­lódnak. Panovék megérkezé­sének legnagyobb jelentősége az, hogy kiderült: a Szovjet­­únióval mégiscsak lehet szép­szóval boldogulni. A titok csak az, hogy előzőleg bunkóval kell nagyot a fejükre verni, ezzel figyelmeztetve őket arra, hogy most szép szó következik. A közelkeleti út tehát le­zajlott, s a világpolitikában most újabb menet következik, amely részben Moszkvában, a csúcskonferencián, részben Washingtonban, a Watergate vizsgálattal, részbenGenfben, a béketárgyalásokon alakul ki majd. De hogy ott mi lesz, azt egyelőre senki sem tudja. 1593 Second Ave., New York City Rezervál ás; 734-9620 Talán miatta volt ideges Kissinger: Nancy, betegsége miatt, nem vehetett részt az úton. Ez a fénykép még a múltkori izraeli láto­gatáson készült, amikor Mrs. Kissinger helikopterral járta be az országot. FESZTIVÁL UTÁN . . . Mint hallom, Henry Kissingert, a repülő külügyminisz­tert, több mint egy hónapos közelkeleti tartózkodása után, mint nemzeti hőst ünnepelték aáért, hogy sikerült nagy­­nehezen tető alá hoznia a csapatelválasztásl egyezményt Izráel és Szíria között. Nixon elnök boldog volt, hogy néhány napig nem Water­­gate-ről beszélnek az emberek, és még a legtöbb ellenzéki szenátor is mint nagy eredményt üdvözölte az egyezményt. Ehhez hasonló volt a megkötött egyezmény hatása csak­nem az egész világon. Tudom, hogy ezek után sokan kérdik, zsidók és nem zsidók egyaránt, miért éppen Izrael az az or­szág, ahol a zsidó külügyminiszter működésű a legkisebb lelkesedést keltette. Izráelben a tárgyalások egész menete alatt hangos és nem egyszer elkeseredett tüntetések zajlottak le Kissinger és a kormány ellen. Az elkeseredés már olyan formát öltött, hogy Kissinger már arra panaszkodott, hogy Izráel az egyetlen or­szág a világban, ahol antiszemita tüntetések vannak ellene. A Sirató Falnál professzorok és más intellektuelek tartottak többnapos éhségsztrájkot, köztük az ország legnagyobb élő írója is, Mose Sámir. Az ellenzék vezérei sokezres résztvevővel rendelkező tö­meggyűléseken tiltakoztak az akkor még csak tervezett en­gedmények ellen. Jellemző, hogy Kissinger mellett csak a legszélső baloldal tartott gyűlést, de arra csak néhányszáz ember ment el. Köztudomású és nyilvánvaló, hogy minden egyezmény mind a két fél számára fény és árny oldalakkal rendelkezik. Ez alkalommal azonban a fény nagyrésze a szfriaiaknál maradt és az árnyban főként mi, izraeliek részesültünk. Nem vélet­len, hogy a szfriaiak, mint a saját nagy győzelmüket ünne­pelték a csapatelválasztási egyezményt. Golda Méir kormánya az egyezmény megkötésével egyide­jűleg befejezte működését. A lelépő miniszterelnök nyilatko­zatában kijelentette, hogy minden egyezményben van " adok és kapok". Amikor az interjúvoló újságíró megkérdezte Gol­da Méir asszonyt, hogy tulajdonképpen mit is adtak a szfriai­ak, nem tudott megnyugtató választ kapni. Valóban, mit is adtak a szfriaiak nekünk ebben az egyez­ményben ? Elsősorban a legpozitívabb dolog, hogy az ott­levő hadifoglyaink kiszabadultak. Nem hiszem, hogy volna ebben az országban olyan ember, aki ennek ne örülne. De ez sem volt egyoldalú adomány. Az izráeliek kezében több mint hatszor annyi fogoly volt, mint izráeli a szfriaiaknál. A fogolycserét csak az esetben könyvelhetjük el mintszíriai engedményt, ha tudomásul vesszük, hogy az ő embereiknek és a katonáiknak semmilyen értéke nincsen. Lehet azonban, hogy tényleg így áll a helyzet. A másik amit a szfriaiaktól kaptunk, az a fegyverszünet. Megszűntek a harcok a Golán-fennsíkon. Azonban ez sem egy­oldalú engedmény. Ezek a tüzérségi párharcok negyven ki­lométerre folytak Damaszkusztól és a szíriaiaknak sokkal több veszteséget eredményeztek, mint nekünk. Nem hiszem hogy ez a helyzet számukra olyan kellemes.lett volna. Ha igen, akkor egyáltalán nem lettek volna hajlandók megkötni az egyezményt. Ugyanakkor a szfriaiak mindjárt azt is közölték a világ­gal, hogy ezt az egyezményt csak első lépésnek tekintik a Golán teljes felszabadítására, és "a palesztinai nép jogai­nak helyreállítására". A szabad világ érthetetlen módon nem akarja tudomásul venni, hogy az arabok a palesztinai nép jogainak helyreállítása alatt nem anyagi kártérítést ér­tenek a menekültek számára, hanemlzráel megsemmisíté­sét és helyette egy palesztinai arab állam létesítését. Izráel feladta mindazokat a területeket, amelyeket a jom­­kipuri háborúban foglaltunk el. Erre fegyverszünet ellené­ben csaknem minden izráeli hajlandó volt. Azonban Kissin­ger nyomására az izráeli kormány feladott további terüle­tekét a Golán fennsíkról is, amelyeket csapataink a hatna­pos háborúban szabadítottak fel, köztük annak központját, Kuneitra rom-városát is. Az új fegyverszüneti vonal nem egy helyen méterekre húzódik az izráeli településektől. Tudom, hogy az amerikaiak nem értik hogy mi fáj az iz­­ráelieknek egy romvároson és néhánynyomorultlakatlanfa­­lun, amelyet feladtak. Mindeddig bizonyos nemzeti koncenzus volt, hogy a Goián­­ból nem adunk vissza, és most ezt megszegtük, méghozzá nyomás alatt. Mindenki tudja, hogy a szfriaiak rövid Időn belül újabb engedményeket fognak követelni, azonban a je­lenlegi szerződésben már olyan messze mentünk, hogy sem­mi lehetőségünk újabb és további engedményekre. Minden további engedmény izráeli települések kiürítését követelné meg és egyben közvetlenül veszélyeztetné nemcsak a Jordán völgyének évtizedek óta létező kibucait és falvait, de még Tibériás ősi, sokezerlakosú városát is. Hol van a biztosíték arra, hogy akik ez alkalommal enged­tek a rájuk nehezedő nyomásnak, a legközelebbi alkalommal keményen ellent fognak állni? Amennyiben nem, mi lesz ak­kor? És amennyiben legközelebb nem leszünk hajlándók to­vábbi visszavonulásokra és ezért újból harcok törnek talán ki, akkor mindaz, amit a mostani egyezmény hozott szá­munkra, visszájára fordul. A szfriaiak a mi jóvoltunkból vagy huszonöt kilométerrel közelebb vannak hozzánk, és e­­lönyösebb állásokban ahhoz, hogy megtámadjanak minket. A legveszélyesebb és legnyomasztóbb azonban az egyez­ményben az, hogy nyilvánvalóvá válik belőle; nyugati bará­taink szemében a közelkeleti probléma olyan ügy, amelyet elsősorban és csaknem kizárólag a ml rovásunkra kell meg­oldani. Ezek után még csodálkoznak azon, hogy mi nem lel­kesedünk azért, hogy "Kissinger ismét csodát müveit". Ezt egyébként Szádát mondotta. Számára ez ugyanis tényleg cso­da. t\)& V 1! HUNGARIAN SELF SERVICE RESTAURANT 1556 Second Ave.,(80-81 utcák közt) Telefon: 861-1096 12-2-ig 4 fogásos BUSINESS LUNCH: $2.10. DINNER 1TÜNŐ HÁZIKOSZT - MAGYAR ÉTELKULÖNLEGESSEGEK ITALMÉRÉS Nyitva 12-től este U-ig, Hétfőn zárva. «1

Next

/
Oldalképek
Tartalom