Menora Egyenlőség, 1974. január-június (13. évfolyam, 493-517. szám)

1974-01-19 / 494. szám

AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA

Ára:

.'XIII. évf. 494. szám 30 cent 1974. JANUÁR 19.

NEM 15 KÖNNYŰ A KOMÁM ASSZONY HOL AZ OLLÓ

"A maguk külügyminisztere ha valamibe beledugja az orrát azt el is intézi—fgy nyilatkozott egy amerikai újságírónak Izmail Fahmi egyiptomi külügyminiszter. A mostani tárgyalások első menetében ugyan nem született eredmény, de kétségtelen tény, hogy Kissinger ismét magához ragadta a kezdeményezést. Az elmúlt hét két legjelentősebb politikai alakulása ugyanis az Egyesült Államokhoz fűződik. Ezek közül a legfontosabb kétségtelenül a kissingeri Tel- Aviv-Kairó ingajárat. Az amerikai külügyminiszter szemmelláthatólag megelégelte a genfi holtpontot, és sajátmaga lépett fel közvetítőként.

Amikor lapunk nyomdába kerül nemcsak eredmény nincs, hanem az első visszautasításról kell beszámolnunk. Kissinger először Szadit elnökhöz ment, asszuáni villájába. Az újságok beszámolója szerint a két politikus régi, szeretett barátként üdvözölte egymást. Ez mindjárt egy érdekes problémátvetfel.

Kissinger köztudottan a titkos diplomácia híve. Egy évvel ezelőtt pattant ki, hogy éveken keresztül titokban járkált Pekingbe, hogy előkészítse az évtized legjelentősebb politikai fordulatát. A vietnami fegyverszünetet öt éven keresztül a legnagyobb titokban tárgyalták és készítették elő. Mi tehát annak az oka, hogy Kissinger ezúttal a legszélesebb nyilvánosság előtt bonyolítja tárgyalásait és minden megbeszélés végén a tárgyalópartnerével együtt részletes nyilatkozatot ad a sajtónak?

Az ok valószínűleg a megváltozott politikai konstelláci-, óban rejlik. A Közelkelet kérdésében az Egyesült Államok határozott támadásban van a Szovjetunióval szemben, amely diplomáciai téren meszsze az események mögött kullog. Minden nap azt bizonyítja, hogy Izráel és az arab államok közti békét csakis Amerika tudja összehozni. Az amerikai külügyminiszter ezt igyekszik a végsőkig kihangsúlyozni, mert nehezen lehet jobb alkalmat találni arra, hogy a világ népeinek megmutassa: még mindig néma Szovjetunió, hanem Amerika az, amely végső fokon dirigálni tudja a világpolitika alakulását. Még ha a tárgyalások mostani menete nem is végződik sikerrel, akkor is nagyon nehéz lenne az arab államok vezetőinek elhitetni saját népeikkel, hogy Amerika a főellenség. Amerika és az arab államok közti viszony mindenképpen egy új fejezethez érkezett.

Az asszuáni tárgyalásokon Kissinger meghallgatta Szádátot és az ő feltételeinek, kívánságainak megismerésé után, átrepült Tel-Avivba. Személyesen vett részt az izráeli kormány több mint tíz órás ülésén, ahol kidolgozták a katonai elszakadás módozatait, illetőleg annak izraeli elképzelését. A minisztertanácsot ezúttal Aba Eban külügyminiszter és Dáján hadügyminiszter vezette. Golda Méir

személyesen nem vehetett részt, mert második hete gyengélkedik egy nem súlyos, de nagyon kellemetlen betegséggel; övsömörrel. A minisztertanács nem tárgyalt újabb javaslatokat, hanem csak az ú. n. Dáján-terv (18 mérföldes visszavonulás a csatornától a sivatagi hágókig az egyiptomi csapatmegritkitás ellenében,) menetrendjét dolgozta ki. Ez a terv már általánosan ismert, ésSzádátmár tudott róla az asszuáni megbeszéléseken is. Kissinger tehát félnapi izráeli tartózkodás után azzal a reménnyel utazott vissza —ezúttalKairóba, hogy a tervhez megszerzi az egyiptomiak hozzájárulását.

Nem fgy történt. Az egyiptomi kormány elutasította az izráeli javaslatot, és kijelentette, hogy bár az izráeli viszszavonulási tervet hajlandó elfogadni, nem hajlandó teljesíteni az ellenkövetelésként benyújtott feltételeket.

Nevezetesen: nem hajlandó hivatalosan bejelenteni a két állam közti ellenségeskedések megszüntetését; nem hajlandó ünnepélyes nyilatkozatot tenni, hogy Izráelt a jövőben nem támadja meg; nem hajlandó ünnepélyes nyilatkozatot tenni arról, hogy a csatorna keleti oldalán nem tart nehéz fegyverzetű csapatokat, és nem ismeri el Izráel jogát hogy az ismét megnyitandó csatornán hajói keresztülhaladjanak.

Egyiptom arra hivatkozik, hogy mindezek a nyilatkozatok fölöslegesek, mert ezeket — legalábbis szerintük — bőségesen pótolja az a garancianyilatkozat, amit az Egyesült Államok tesz Izráel biztonságának védelméről.

Ez az egyiptomi állásfoglalás fgy első hallásra meglehetősen reménytelennek, rosszindulatúnak és pimasznak tűnik. Ha azonban alaposan utánagondolunk a történteknek, az ügyet nem lehet olyan súlyosnak minősíteni. Hiszen most már kétségtelen, hogy a béketáegyalások első fázisa teljes gőzzel folyik, és ezzel Egyiptom — de facto — a történelem folyamán először — elismerte az önálló izráeli államot. Hogy első követelésre nem hajlandó erről rögtön ünnepélyes nyilatkozatot adni, az korántsem jelenti azt, hogy ezzel a béketárgyalások holtpontra jutottak.

Mikor a második kairói tárgyalás után a résztvevőket megkérdezték, mi lesz most, Kissinger fgy válaszolt:

” Visszamegyek Tel-Avivba, ismertetem az egyiptomi álláspontot és megpróbálunk közeledést létrehozni" És azután? Erre Szádát elnök válaszolt: "Az amerikai külügyminiszter mindig szívesen látott vendégünk".

Vagyis a tárgyalások tovább folynak, javaslatok és ellenjavaslatok követik egymást, és a megegyezés reménye azért növekszik, mert mindkét oldalon növekedett a bizalom. Az egyiptomiak többé nem tekintik K íssingert a kö^v^rfrő pl _

lenségnek, s ugyanakkor úgy tűnik, izráeli politikai körökben is elhalkult a korábban hangoztatott aggodalom, hogy Kissinger " kiárusítja" Izráelt az arab országoknak.

Egyébként is, a csapatok egymástól való elkülönítése még csak a tárgyalások első menete. A második felvonás ennél sokkal kényesebb. Ez ölelné fel ugyanis aSzináj-félsziget jelentős részének kiürítését, igen komoly egyiptomi garanciák ellenében. Valószínű, hogy Izráel ilyen nagyobbméretű visszavonulásra csak akkor hajlandó, ha Egyiptom valóban kinyilvánítja tényleges békeszándékát, s egyúttal hozzájárul a valahol a Színájban helyet foglaló ENSZ csapatok elmozdfthatatlanságához. Talán éppen ez az oka, hogy Egyiptom most még viszszautasftotta ezeket a javaslatokat; ezeket a kártyákat a későbbi tárgyalás sorára tartogatja, hogy legyen mit Izráelnek felajánlania a második menetben.

A közelkeleti béke helyreállítása komplex és hosszadalmas, még akkor is, ha a közeli hetekben születik valamilyen eredmény. Izráel legkönnyebben a Szinájsorsáról hajlandó tárgyalni. Sem az izráeli közvélemény, sem a hadvezetés nem tulajdonít túlzott fontosságot a Szináj sivatag sorsának. Annál nagyobb hordereje van ennek az izráeli gazdasági szakértők kalkulációiban. A Szináj birtoklása ugyanis Izráelnek évi 400 millió hasznot jelent. Ha viszszakerül Egyiptomhoz, Egyiptom haszna évi 600 millió dollár lesz. Ennek magyarázata a következő:

A belájámi olajmezők 1967- ben, amikor Izráel elfoglalta Színájt, napi 90.000 hordó olajat termeltek. Ezt Izrael 120.000 hordóra növelte, ami a mai olajárak szerint több mint egymillió dollár bevételt jelent. A kiaknázott nyersolajat Belájimtól hatalmas tartályhajók szállítják a Szueziöblön és az Akabai öblön keresztül, a Szináj megkerülésével, az éjláti kikötőbe. Innen az éjlát-áskeloni olajvezetéken keresztül eljut Izráel Földközi-tengeri kikötőibe, s azokat részben a zsidó államgazdaság használja fel, részben olasz cégeknek adják el. A beláümi ólaflmmV föl qHqoo

esetén sem marad Izráel nyersolaj nélkül, mert Irán szállítja a szükséges mennyiséget; de azért 400 millió dollár kiesés a nemzetgazdaságból éppenséggel nem közömbös. Nem is beszélve arról, hogy a Szuezi-csatorna megnyitása után, az éjlát-áskeloni olajvezeték forgalma csökkenni fog; márpedig itt napi 500.000 hordó olaj folyik át, nemcsak izráeli, hanem más közelkeleti államok olajkincse is.

Nem vitás, hogy egyéb érdekek következtében, a béke helyreállításának reményében Izráelnek koncessziókat kell tennie. Az sem vitás, hogy az izráeli kormány igyekszik ezeket a koncessziókat minél távolabbra kitolni, hiszen minden nap több mint egy milliót ér. Ha Kissinger egy javaslattal vagy ellenjavaslattal éppen repül a két város között akkor útjának minden órája Izrael számára 50.000 dollár hasznot kient. Nem csoda, hogy az kormány, amely ugyanakkor kedvező katonai helyzetben is van a Szuezi-csatorna mentén, nincs túlságosan kétségbeesve, haSzádáték elutasítanak egy-egy javaslatot.

Egyébként az amerikai külügyminiszternek sem olyan sürgős ma már az ügy, mint két-három héttel ezelőtt volt. Mint mondottuk, az amerikai diplomáciai fölény máris biztosítva van, és ma már a "belső használatra" szánt eredmény sem olyan fontos, mint korábban. Néhány héttel ezelőtt még úgy tűnt, hogyNixon ingatag belpolitikai pozícióját csak egy látványos közelkeleti béke állíthatja helyre. Időközben azonban a Watergate támadás megtört és kifulladt, s úgy tűnik, Nixon elnök csillaga ismét feljövőben van.

Ennek legjelentősebb megnyilvánulása múlt héten az volt hogy León Jaworsky, a Watergate ügy rendkívüli ügyésze kijelentette: nem hajlandó a nála levő bizalmas anyagokat kiadni a szenátusi vizsgálóbizottságnak.

LEON TAWORSKI

Jaworsky szerint, Nixonnak kettős joga van magánélete titkainak megtartásához. Egyik az a Jog, amit minden amerikai polgár amúgyis élvez; a másik elnökként illeti meg, mint állambiztonsági titkok tudója és őrzője. Ezért Jaworsky a Legfelsőbb Bíróság döntését akarja megkapni ahhoz, hogy meddig terjed egy elnök titkossági joga.

Fn'^tatás a 3, nlrt»,r>*»

A MAGYAR EHRENBURG HALÁLÁRA

Budapestről érkezett a jelentés, hogy 79 éves korában, hosszabb betegség után, meghalt Illés Béla. A magyar kommunista írógárdának legérdekesebb figurája, és minden valószínűség szerint legtehetségesebbje szállt a sírba. Mivel nem hiszünk abban a mondásban, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit, — főleg nem közéleti szereplést vál; laló emberek esetében, — érdemes Illés Béla személyéről és irodalmi szerepléséről kicsit hosszabban elmélkedni.

A kis ruszinszkói zsidó ügyvéd már kora ifjúságában megmutatta oroszlánkörmeit.

| Mert kétségtelen tény, hogy Illés különös tehetségű és különös ízű író volt. Nem véletlenül nevezzük a magyar Ehrenburgnak. Nem; csak a kommunista hitvallás mellett is ki; hangsúlyozott zsidóságuk hasonló, de az is, hogy mindketten őszinte hittel álltak be a bolsevista toliforgatás sorába, akkor, amikor még nem kellett okvetlenül erkölcstelenségnek minősíteni a kommunizmusban való hitet; s mindketten akkor vesztették el tényleges irodalmi értéküket, amikor az eszme megrohadásának világossá válásakor nem volt meg az erejük ahhoz, hogy kiszálljanak a szekérből, Pontosabban, nem is szekérből, mert ők ekkor már hintóbán ültek, mely azonban egyre sebesebben guritotta őket kifelé — az írók sorából.

ülés Béla második Mikszáth lehetett volna. A nagy palóc mestert tekintette példaképének, és aki kivételes erejű mesemondó készségét, bőséges, jóhumorú anekdotázását ismerte, az természetesnek találta ezt az ideált. Bőven és zamatosán csorogtak a történetek és mesék Illés Béla szájából és tollából. Remek emberábrázoló volt. Nagy magyar író lehetett volna; ehelyett a szocialista realizmus legtipikusabb képviselője lett. Szocialista realista az az író, aki ismeri az igazságot, de nem mondja ki soha, mert ezzel rossz pontot szerez a hatalmon levőknél.

Illés Béla ismerte az igazságot. 1956 nyarán irodalmi berkekben hetekig derültek egy történetén. Iróbarátai felelősségre vonták, hogy írhatott össze évtizedeken keresztül ennyi sületlen hazugságot egy ilyen tehetséges ember, mint ő. Illés nem sértődött meg. Békés kövérségében ülve, pöfékelt szivarjából, és raccsolva fgy válaszolt:

" Tudjátok, az úgy volt, hogy az 1930-as években csöngött a telefon moszkvai szállodámban. — Itt León Davidovics Trockij beszél — mondotta egy hang.

— De Trockij elvtárs, hiszem maga száműzetésben van — válaszoltam,

— Itt vagyok Moszkvában. Ha akar, találkozhat velem. Sétáljon végig a Nyevszkij Proszpekten. Menjen le a Moszkva folyóig. Vesse magát a vízbe. Ússzon le háromszáz tempót s ott balra egy csatorna-bejáratot fog találni. Forduljon be a csatornán, negyven méterre onnan van egy titkos bejárat, ott jobbra fordul; ott van az én barlangom, ott megtalálhat.

Úgy tettem, ahogy Trockij mondta. Végigmentem az úton, bevetettem magam a folyóba. Háchomszáz echőteljes kachcsapás. Balra fochdultam. Hachminc lépés előche, ott a titkos bachlang, oda beugehottam . . .

— Látjátok — fejezte be hatalmas nevetés közben Illés Béla, — több mint húsz éven keresztül azt hittem, hogy az a nagy büdös barlang a Trockij barlangja, pedig csak Sztálinnak a feneke volt".

Semmi irodalmi méltatás nem fejezi ki tökéletesebben Illés Béla karakterét, mint ez a saját magáról költött történet. Cinikus volt, jóhumorú és békés. Ártani soha nem ártott személyesen senkinek. És nyugodtan lehetett előtte mondani bármit; nem kellett attól tartani, hogy a megjegyzés az ÁVŐ fülébe jut. De ha valaki arra számított volna, hogy Illés Béla megemeli a kisujját, hogy ezzel megmentse legjobb barátja életét, az hiába vár, az csalódik. Túl gyáva volt ahhoz, hogy megmozdítsa kisuiiát. . .

Veszélyes dolog valaki felett pálcát törni azért, mert gyáva. Tehetségtelen embernek, buta, jelentéktelen senkinek jogában áll gyávának lenni. Illés Bélának — éppen úgy, mint szovjet paralelljének, Hja Ehrenburgnak — nincs joga ehhez. Még kevésbé ahhoz, hogy puszta félelemből, fenntartás nélkül álljon be udvari kintornásnak, növelve ezzel az úgynevezett szocialista irodalom sivár egy-szólamát. Márpedig a Kárpáti Rapszódia remek indulása után, Illés Béla tollából csak a Vígszínházt Csatához hasonló vékonyan sípoló sületlenségek kerültek ki. Az írót tökéletesen elnyomta benne a szovjet őrnagyi mivolta.

Még így is megszerezte magának a legnagyobb sikert, amit tollforgató elérhet; azt, hogy egy költött, irodalmi figurája életre kel, sőt utcaként díszíti a magyar fővárost. Illés Béla ugyanis megírta Guszev századost, aki 1849-ben a megszálló cári hadsereggel érkezett Magyarországra, s aztán átállt a magyar szabadságharc hősei közé. Paskievics ezért a bűnéért kivégeztette. A magyar kommunizmus, nagy hős-hiánya idején, lasszóval fogta a mondvacsinált hősöket, pláne ha azok oroszok voltak. Guszevból nemcsak nemzeti hős lett Magyarországon, de még a jobb sorsra érdemes Sas-utcát is átkeresztelték aző nevére. Guszev múltját nem firtatták a hatóságok; ha Illés elvtárs azt mondja, hogy élt,— akkor élt. Csak nagysokára derült ki, hogy Illés Béla dús fantáziája egy sosem-volt figurát adott a magyar történelemnek és Budapest várostérképének.

Mindezek ellenére, nem mernénk Illés Béla működését teljesen negatívnak minősíteni. A Kárpáti Rapszódia — pártossága ellenére is — maradandó értékű mű. A nagy vesztes nem is a magyar irodalom, hanem Illés Béla. 79 éves korában meghalt egy ember, aki örökéletű lehetett volna, ha egy kicsit bátrabb, ha egy kicsit tisztességesebb. így meghalt a szovjet hadsereg egy őrnagya, aki magyar nyelven próbálta eladni a bolsevik hadsereg dicsőségének eladhatatlan és megpohosodott árucikkét.

A CBC BAKOT LŐTT

Különös intézmény lehet a CBC, a kanadai állami televíziós hálózat. Nehéz nyomon követni, milyen meggondolások alapján hoznak meg egy-egy döntést. Az elmúlt hetekben Kanada angolnyelvű közvéleménye különös viharra figyelt fel.

A CBC drámát rendelt MordechájRichlertől, attól az írótól, aki úgy is, mint kanadai író, úgy is mint zsidó író, nemzetközi hírnévre tett szert, és nem vitásan a modern irodalom élvonalába tartozik. A drámát egy olyan sorozatban kivárnák bemutatni, mely a CBC idei programjának kiemelkedő eseményeként terveztetett. A darab producere és rendezője a köreinkben jól ismert Jónás György volt. George Jónás, 17 éves kanadai tartózkodása alatt ugyancsak a kanadai televízió élvonalába dolgozta fel magát.

A filmdráma 40.000 dolláros költséggel elkészült. Ekkor azonban, nagy meglepetésre, Thom Benton, a drámai osztály főnöke a darab bemutatását letiltotta. Az ok: a filmben félmeztelen nők szerepelnek.

A letiltó végzés előtt azonban néhány vezető kanadai kritikus már látta a darabot. Véleményük egyhangú volt: valódi gyöngyszem, az idei televíziós év legnívósabb programja. Miért kell egy művészi értékű adást letiltani, amikor a szexuális szabadság korában már amúgyis több néző sejti, hogy a női mellek a blúz alatt két dudort alkotnak? Thom Benton erre megváltoztatta az indokolást: nem erkölcsi kifogása van, hanem a vallási érzékenységet félti. A darab ugyanis egy zsidó orvosról szóló szatíra, amelyben a főszereplő orvos az elkövetkezendő halál gondolatával veszi rá a beteget az Izráelnek való adakozásra.

Mivel nem ismerjük a darabot, nem tudjuk, túlment-e a szatíra az Ízlés határán, vagy sem. De egy biztos: sem MordechájRichlertől, sem Jónás Györgytől nem kellett megvédeni a kanadai zsidóságot. Nem is beszélve arról, hogy a zsidó nép jellegzetességei, szimpatikus tulajdonságai közé mindig hozzátartozott, hogy nagyszerűen tudott mulatni a saját bőrére menő tréfákon. Mivel időközben — az általános felháborodás hatásaként — a CBC vezetősége visszakozott és engedélyezte a bemutatót, alkalmunk lesz saját szemünkkel is meggyőződni arról, mennyiben veszélyezteti Mordecháj Richler szatirikus drámája a zsidó ideált.