Menora Egyenlőség, 1973. július-december (12. évfolyam, 469-491. szám)
1973-09-08 / 477. szám
MENDEN AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA Ara 1973. SZEPTEMBER 8. 30 cent Évf. 477. Szám 60LDA A JET-ELTÉRÍTÉSRŐL EGRI GYÖRGY: Aviation Organization Izraelt elitélő határozatát visszautasítjuk. Ha van valami, ami a terrorista cselekményeket gyakoribbá teszi és azokra felbátorít, akkor az ilyesféle határozat az. Semmi sem nyújthat a teroristák számára nagyobb ösztönzést, mint egy ilyesfajta határozat. — A libanoni jetútjánakfélbeszakftásáért vállalom a felelősséget. Az akciót én hagytam jóvá.--AzICAO határozata semmiképpen sem megalázóIzráelre és nem egyéb, mint a cinizmus és a képmutatás tetőfoka. Le kell szögeznem: nem szűnünk meg életünkért harcolni és fenntartjuk magunknak a jogot, hogy ugyanúgy küzdjünk önvédelmünkért, mint minden más nép. GOLDA MEIR Az International Civic Aviation Organization (ICAO), római értekezletén elitélte Izrael akcióját, amelynek során izraeli hadirepülőgépek augusztus tizedikén, nem sokkal felszállása után, Izráelbe kényszerftettek egy Beirutból Bagdad felé tartó libanoni repülőgépet. Az utasokat Izraelben röviden kihallgatták, majd a repülőgéppel együtt, visszaengedték őket kiindulási pontjukra, Beirutba. Az akció célja az volt, hogy George Habasht, akinek két kisétövel együtt azon a repülőgépen kellett volna utaznia, foglyul ejtsék. Habash és két kísérője azonban — amint az ismeretes — nem volt a kérdéses repülőgépen. Golda Méir a történtekkel kapcsolatban a következőket mondotta a Kneszetben: — Az International Civic Libia-Egyiptom, operett ..egyesülése" Elkövetkezett szeptember elseje, amit múlt év augusztusában Szádét egyiptomi, és Gadafi líbiai államelnök, közös tárgyalásukon a két ország egyesülésének határidejévé írt elő. Egy év alatt azonban a helyzet gyökeresen megváltozott, s úgy tűnt, hogy az egyesülésre egyáltalán nem kerül sor. Lényegében nem következett be; ehelyett csupán annyi történt, hogy aláírtak egy nyilatkozatot, amelyben ünnepélyesen kimondották: Egyiptom és Líbia most már egy ország. A két ország közt( ami egy) persze nem nyitották meg a határokat, nincs közös parlament, mindkettőt külön államfő és külön miniszterek vezetik, különböző a pénzegységük, nem egyesült a hadsereg, sőt még az augusztus végére előírt népszavazást sem tartották meg. Az egyesülést bejelentő közös nyilatkozat is két szöveggel készült, eggyel Líbia és eggyel Egyiptom számára. A Gadafi szövegezése szerint a két ország egyesülése élet és halál kérdése, míg a szádáti verzió csupán arról beszél, hogy a fokozatos egyesülés első lépései következtek be, amit azonban Egyiptom csak kísérletnek tekint s majd most dől el, lehet-e szó további lépésekről. Valószínű, hogy nem lehet szó. Gadafi augusztus végén Kairóba utazott, ahol először senki nem fogadta. Egy másodosztályú szállodában szállt meg magánemberként, mialatt Szádát Szaudi Arábiában tárgyalt Feiszál királlyal. Azzal a Feiszállal, akit Gadafi imperialista ügynöknek, az arab ügy árulójának nevez. Feiszál hajlandónak mutatkozott arra, hogy Egyiptomnak anyagi támogatást adjon, pótolva ezzel a veszteséget, ami Egyiptomot akkor éri, ha a Líbiával való egyesülés nem következik be így, mikor Szádát visszatért Egyiptomba, eröhelyzetbenült össze tárgyalni Gadafival és még merevebb volt, mint az elmúlt hetekben. Az egyesülés, amit kimondták, tipikus arab dolog. Nagyhangú nyilatkozat, álomkergetés, ami mögött azonban semmi gyakorlati jelentőség nincs. A kudarc azonban annyira világos, hogy ezúttal még az arab tömegek sem veszik be. Néhány órával az egyesülés bejelentése után Tripolisz utcáin tömegtüntetésekre került sor, amiben az egyesülést követelték. Az egész ügyre érvényes a korábbi megállapítás: az arab államok és államfők egyetlen megnyilatkozását sem lehet komolyan venni, mert nemcsak hazudnak, de még el is hiszik a saját maguk által kiagyalt hazugságokat és csodálkoznak azon, hogy a világ nem az ö álomképeik alapján forog. KÉTHLY ANNA: MIT LÁTTAM IZRÁELBEN? Az építés számomra mindig izgató tevékenység volt. Mindig érdekes volt arra figyelni, hogyan alakul ki valamilyen hasznos épület Ezért szerettem volna mindig megnézni Izráelt, azt az "új országot", amely most ünnepelte állammá válásának 25. évfordulóját. Golda Méir-nek, ennek a nagyszerű asszonynak köszönhetem, hogy Izráeltláthattam. Két évvel ezelőtt, a bécsi kongresszusunkon beszélt hazájáról a Stadion-ban tartott népgyűlésen. " Miért nem engedik, hogy építő munkánkat folytassuk?"—mondotta. " Eljött a világ minden részéből az a zsidóság, amely sehol sem volt kívánatos. Elkezdtünk dolgozni azon a területen, amelyen sivatagokat, mocsarakat találtunk, ami senkinek sem kellett. Kultúrterületeket alkottunk belőlük". Ez a terület most a világ egyik neuralgikus pontja. Egy a sok közül, amelyek naponta foglalkoztatják a világsajtót. Aki Európából érkezik Izráelbe, annak Izráel szomszédainak harci riadója zúg a fülében, bombarobbanásokról, repülőgép eltérésekről olvas, azt meglepi az a nyugalom, amely érkezésekor fogadja. A nyugalom érzését nem az a szeretet váltja ki, amellyel barátai fogadják, akikkel korábban Európában együtt küzdött a barbárság ellen, az érkezőt körülvevő atmoszféra azt Jelenti, hogy a be nem gyógyult sebek ellenére is Izráel túljutott a kezdet nehézségein. Államalkotó nép lett azokból a bevándorlókból, akik az elhagyott földön, a legjobb esetben1 is, csak a helyi társadalom szélén élhettek. A gazdasági életben elég nagy területet bírtak, de ha az államférfiak, politikusok, közigazgatási vezetők között körülnéztünk, kevés Disraelit, sőt nála kisebbeket is nehezen találtunk közöttük. Tehetségeik, képességeik — mint most az új országban tapasztaljuk — nem hiányoztak mindehhez, de az őket megbecsülő igazi otthon tudata nem élhetett bennük. Erre mások tartottak kizárólagos igényt. Sokan jöttek az új hazába. Fiatalok és öregek, ijedtek és bátrak, szakértők, tudósok és munkáskezek. Valamennyi számára kínálkozott feladat. Sokszor teljesen új, amihez korábban nem szoktak hozzá. A lelkesedés, az építés megszállottsága elvitte őket olyan területekre, amelyek számukra szokatlanok voltak. Orvosok, ügyvédek vállalták a kibucokban való nehéz sorsot, a szigorú közösséget a mindennapokban. Ma már a kibucok is — megerősödve — kevésbé szigorúak. A mezőgazdasági munkaterület szükségleteit számbavéve, kiegészítő ipari vállalkozásokat is létesítettek. Új életformát alakítottak ki a tagok számára. A tehetséges gyermekeket főiskolákra küldik, tetszésükre és lelki ismeretükre bízva, hogy a kibuc költségén szerzett képesítéseiket hol érvényesítik. Egyre több kibuctag számára teszik lehetővé, hogy távoli rokonaikhoz látogatha ;sanak el, vagy az elhagyott régi hazába utazzanak el; a kibuc fizeti a költségeket. Az ország nevelési rendszere kiváló. Mindent elkövetnek például a Keletről bevándorló családok analfabetizmusának felszámolására, hogy az alkalmazkodást elősegítsék. Az ország területén maradt arabok és más rétegek felé anyanyelvükön is közvetítik a szükséges ismereteket. Egyetemeiken nagyszerű professzorok tanítanak, Nobel-díjasaik a határokon túl is tekintéllyel bírnak, az izráeli egyetemek a világ legjobb hasonló intézményeivel egyenrangúak. Európai ember számára különösen jelentős az a munka, amit a " Histadrut", a szakszervezetek központja végez, A területen, amit átfognak, bér —munkavédelmi—jóléti és sok más szociális kérdésben döntő szavuk van. Politikai vonalon is komoly a hatásuk. Üdülőik, szanatóriumaik, gyermekotthonaikon kívül gazdasági vállalkozásaik is vannak, amelyek a munkabér és a munkafeltételek kérdésében a magángazdálkodást versenyre késztetik. Lehetetlen egy rövid öszszefoglalásban megemlékezni mindenről, ami az európai embert megragadja. Ügy véljük, hogy ez az állam, ennek államalkotó népe igyekszik elkerülni azokat a buktatókat, amelyek Nyugaton a hosszú évszázadok beidegzettsége következtében oly nehezen orvosolhatók. Még ha elismerjük is, hogy sok minden itt sem elkerülhető és itt is vannak még nehéz problémák amelyek megoldása még sok időt vesz majd igénybe, az elért eredmények alapján mégis azt következtethetjük, hogy amit elkezdenek, azt be is fejezik. Mindenesetre nagyon sok türelemre van még szükség. A határokon túl szembe kell állni azokkal a hatalmakkal, amelyek az épülő, vizeket szabályozó, területeket megművelésre alkalmassá tevő, milliónyi klimajavitó fát ültető Izráelt rossz példának tartják. Az ellenség népe mélyen az izráeliek életszintje alatt él. Az olajbőség birtokosainak egyik emiszáriusa az elmúlt napokban hivatkozott arra, hogy az olaj eddig nem volt fegyver az arab-izráeli vitában. Az olajterületek birtokosai milliárdnyi dollárt tartalékolnak az európai bankokban és most készülnek alkalmazni az olajt, mint fegyvert a nyugati gazdasági élet engedékenységének kikényszerítésére. A határokon belül meg kell birkózni Izráelnek a keleti és nyugati zsidóság kulturális szintjének különbözőségével, a keletiek vallásos elfogultságaival. Végtelen türelemre van szükség, hogy megtörjék az Izráel Földjén élő arabokra zúduló harcias propaganda erejét. Nyugalom, amivel építenek és türelem, amellyel megértővé és együttműködővé akarják alakítani azokat, akiknek emberhez méltó életet akarnak megteremteni. Ezt láttamTzráelben. KÖZBEN Többször írtam már erről a témáról — persze, mindig eredménytelenül. A gondolat mégis visszatér hozzám. Nem tudok belenyugodni, hogy a demokratikus többségi véleménnyel szemben, kisebbségben maradtunk, mertválrozatlanul úgy érzem, hogy ez a többségi vélemény megalapozatlan, ingatag erkölcsi bázison libeg és mesterségesen irányított. Természetesen a halálbüntetés eltörléséről és általában büntetési rendszerünk lazaságáról, ellentmondásos ultraliberalizmusáról kivánok beszélni. ügy az Egyesült Államokban, mint Kanadában eltörölték ahalálbüntetést( legalábbis gyakorlatilag eltörölték). így első hallásra persze könynyű tapsolni hozzá. Teljesen egyetértek az amerikai Legfelsőbb Bíróság határozatával, hogy a halálbüntetés szélsőségesen kegyetlen forma. Az is igaz, hogy egy halálbüntetés illetőleg kivégzés nem old meg semmit, a második gyilkosság nem teszi jóvá az elsőt, és a megrögzött bűnözőt a halálos ítélet sem rettenti el a bűntény elkövetésétől. Szőval tisztában vagyok az u.n. többségi állásfoglalás minden érvének igaz voltával; mégis valami hiányérzetem van az ügyben, és a különböző újságcikkek olvasása mindig tápot is ad további ellenérvek felsorolására. Az utóbbi hetekben két ügy gondolkoztatott el mélyen. Az egyik texasi szexuális tömeggyilkosság volt, amit olvasóink nyilván jól ismernek. Egy homoszexuális szadista hoszszú éveken keresztül harminc fiúgyermeket ( öttől tizennégy éves korig) rabolt el, két fiatalkorú — sőt, az első bűntény idején kimondottan gyermeknek minősíthető — fiú segítségével, akiket egy kínzókamrában borzalmasan megcsonkított, majd kivégzett. A holttesteket elásta, s ez éveken keresztül így folytatódott. A texasi rendőrség nem figyelt fel különösebben az ügyre, mert azt hitte, hogy a gyermekek elszöktek otthonról, ami mostanában elég gyakori jelenség. A gyilkosságsorozatra csak akkor derült fény, amikor a szadista főbűnös egyik ifjú bűntársát is meg akarta ölni, ez azonban megszabadult kötelékeitől és agyonlőtte főnökét. Ezután jelentkezett a rendőrségen és mindenről pontosan beszámolt. A másik ügy Torontóban történt, ahol a rendőrség utcai- tűzharcban agyonlőtt egy körözött betörőt és gyilkossági kísérletért elitéit, de a börtönből megszökött rabot. Az illető véletlenül magyar menekült, Eper László, s így bűnsorozatát figyelmesebben olvastam el. Hadd írjam le rövid bűnügyi történetét. 1957 június 14-én lopás kísérletéért két hónapra ítélték. 1958 szeptemberében ismét bíróság előtt állt, ahol különböző lopásokért hat hónapot kapott. Valószínű, hogy a hat hónapot nem ülte le teljes egészében, mert 1°59 április 22-én újabb tizennyolc hónapi büntetéssel sújtották. Gondolom, három büntetés után a bíróságnak már látnia kellett volna, hogy nincs remény a megrögzött bűnöző megjavítására. De ők nem vontak le semmi tanulságot, mert 1960 augusztus 25-én az illető, Eper László már ismét egy ontariói bíróság előtt állt, orgazdaságért. Tehát a 18 hónap még le sem telt, nyilván korábban szabadlábra helyezték. Az ontariói Simcoe bírósága ezúttal csak felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte. Két hónappal később már újból bíróság előtt állt Torontóban, betörésért. Ezúttal ismét 18 hónapra ítélték, amit egy héttel később, Hamiltonban, további 3 hónappal bővítettek. Természetesen ezt sem ülte le. Hiszen 1962 március 2-án két üzletbetörésért, esetenként 3 évi börtönre ítélték. Vajon jón nem a próbaidős felfüggesztési rendszer teljes csődje-e, hogy már 1964 április elsején szabadon bocsátották? Szabadságát jól kihasználta. Nyolc nappal később már ismét bíróság előtt állt, újabb betörésért, s az ítélet ezúttal 2 év. Ebből azonban csak 16 hónapot ült le, aztás ismét kegyelmet kapott. 1965 augusztus 20-án engedték ki, de november 25-én már ismét a bíróság előtt állt. Az ítélet4 év. Vagyis lejárt volna 1969 novemberében. Szabadon bocsátották 1967 május 2-án. Szeptember 29-én a hamiltoni bíróság már egy gyilkossági kisérlet miatt ítélte el, életfogytiglanra. Ezúttal ugyan nem bocsátották szabadon, de erre nem is volt szüksége. Öt és fél évvel később ugyanis a Collins Bay-i börtönben túszul ejtett egy tisztviselőt, fegyvert szerzett és megszökött. 1°73 májusiétól augusztus 29-ig körözte a rendőrség, eredménytelenül. Mint utólag megállapították, ezalatt ismét több betörést követett el. Augusztus 2o-én azonban rendőrkézre került, mert lopott autójával szabálytalanul balra fordult. Súlyos hiba volt; ha szabályosan vezetett volna, még ma is élne, szabadon. így azonban a rendőrök megállították, amire Eper László fegyverrel válaszolt.Tűzharcban agyonlőtték. Eddig az élettörténet. Úgy érzem, ez az egész ellentmond az álhumanisztikus érvnek, hogy még a bűnözőknek is meg kell adni a lehetőséget a megjavulásra. Hiszen itt épp a fordítottja történt annak, mint amit a széplelkek remélnek. Eper László éppen az enyhe ítéletek következtében került egyre mélyebben a bűn útjára, és a túlságosan elnéző börtönrendszer tette lehetővé azt a szökést, amely végső fokon az életébe került. Lehet persze azzal érvelni, hogy az életfogytiglani börtönbüntetésnél a gyors halál még mindig kisebb büntetés, ez azonban éppen a halálbüntetés ellenzőinek oldaláról meglehetősen gyenge érv. Nehéz megszabadulni attól a gondolattól, hogy ha a mai u.n. engedékeny társadalom helyett szigorúbb keretek közé szorítanák a törvény betartását, úgy mindez nem következett volna be. Ez a torontói ügy azonban meglehetősen jelentéktelen. Inkább csak azért, említem, mert egy ebből levonandó tanulságra később a texasi gyilkossággal kapcsolatos elmefuttatásomban, mint érvre kivánok visszatérni. Menjünk tehát vissza Texasba. A főbűnösről már nem érdemes sokat beszélni. Büntetését elvette, ha nem is a bíróságtól, hanem volt bűntársától. Büntetését elvette — ha ez nem is volt arányban elkövetett szörnyűségeivel. A bíróságtól még ennyit sem kapott volna. Lehet, hogy szellemileg egészségesnek ítélik s életfogytiglanra ítélve, elhelyezik egy kényelmes büntetőintézetbe. Valószínűbb azonban, hogy megállapítják a beszámíthatatlanságot ( pszichózissal és főleg pszichoanalízissel fertőzött korban élünk, s aki valamilyen meghökkentő bűnt követ el, annál a beszámfthatatlanság könynyen elképzelhető) és elmegyógyintézetbe zárják, ahol azonban éppenséggel nem megnyugtató az a védőörizet, amivel elzárják öt a társadalom viszonylag egészséges részétől, megakadályozva vele újabb bűntényeket. Akikről részletesen kivánok beszélni, az a két fiatal fiú, akik most 17 évesek. Mi volt a szerepük? Alkatilag világos, hogy mind a kettő homoszexuális szadista. Hiszen másként nem kerülhettek volna olyan befolyás alá, hogy apróbb társaikat tudatosan halálbacsábítsák, sőt ők maguk is, egyre fokozódó mértékben, résztvegyenek a borzalmas kínzásokban és kéjgyilkosságokban. Az alkati kérdés azonban önmagában még nem bűncselekmény; sőt a bűncselekmény csiráját sem hordozza okvetlenül magában. Ha igaz a modern pszichológia megállapítása, úgy bizonyos csírákat valamilyen torzulás felé mindenki hordoz magában, de ez csak kivételes esetekben fejlődik ki veszedelmes és felismerhető elmebajjá. A két fiatal fiúnál nem vitása kifejlődött, annyira* hogy nem lehet másképpen jellemezni öket, mint egy nagyipari szakkifejezéssel: selejt. A termelési folyamat végén olyan munkadarab került ki, amit nem érdemes tovább javítani, amit még leértékelt áron sem lehet a piacon értékesíteni. Nincs más megoldás; a legkényelmesebb és legegyszerűbb eszközzel meg kell tőle szabadulni. Mivel olvasóink legtöbbje nem ismer személyesen, valamit önmagámról. Ha autómmal elütök egy madarat, hányingerem van és napokig a ha(folytatás a 3. oldalon )
