Menora Egyenlőség, 1973. július-december (12. évfolyam, 469-491. szám)
1973-08-11 / 473. szám
»^.August J.M P.O.Box 1o34 Brunswick, Ü.S.A. ö Inat* New j e rs ey o39o3 AZ ESZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA XII. Évi. 473. Szám Ära , 1973. AUGUSZTUS 11. 30 cent ZSIDÓ VÉRT AZ OLAJÉRT ? Alávaló körlevelet bocsátott ki az Egyesült Államok legnagyobb olajvállalata, a Standard Oil Company. 40.000 alkalmazottjának és 260.000 részvényesének küldte el ezt a levelet, amiben azt követeli tőlük, hogy támogassák az arab népek követeléseit a Közelkeleten. A körlevél nem mondja ki Izráel nevét, de szándéka és hangvétele egyaránt félreérthetetlen. A Standard Oil még csak abból sem csinál titkot, hogy ez a példátlanul gyalázatos beavatkozás a politikai életbe kizárólag saját üzleti érdekeinek szolgálatában történik. A Standard Oil igazgató tanácsának elnöke, Otto Miller, azt állítja a levélben, hogy az Egyesült Államoknak azért kell az arab álláspontot támogatni a közelkeleti viszályban, mert az arab olaj életfontosságú a nyugati világ eljövendő jóléte szempontjából. Még ha ez igaz lenne, akkor is példátlan a monopolkapitalisták ilyen formájú beavatkozása az Egyesült Államok külpolitikájába, de még csaknem is igaz. Tény az, hogy a Standard Oil nyersolajtermelésének 61 százaléka Szaudi Arábiából és Iránból jön, de az Egyesült Államok egész fogyasztása szempontjából az arab olaj szinte elhanyagolható, csupán 7 százalék. Kanada egymagában például több olajat szállított 1972-ben az Egyesült Államoknak, mint az egész arab világ. A Standard Oil körlevele úgy próbálja saját üzleti érdekeit beállítani, mintha ez azonos lenne az Egyesült Államok érdekeivel. Még azt a hazugságot is emlegeti, hogy Amerika történelmének egyik alapja az együttműködés és a barátság az arab világgal. A Standard Oil körlevele méltó felháborodást váltott ki Amerika-szerte, zsidó és nemzsidó körökben egyaránt. John Tunney, Kalifornia szenátora például kijelentette, hogy a körlevelet igen károsnak tartja és nem segíti elő aKözelkelet békéjét. "Nem árusíthatjuk ki Izráelt azért, hogy olajnehézségeinket ily— módon oldjuk meg". Zsidó körökben felmerült a Standard Oil bojkottálásának terve, amit lapunk is teljes mértékben helyesel. Ne vásároljuk a Standard Oil és leányvállalata, azEsso benzinjét és melléktermék készítményeit. Még hatásosabb, ha azok, akik ilyen credit-kártyával rendelkeznek, visszaküldik ezeket a credit-kártyákat azzal a megjegyzéssel, hogy nem hajlandók vásárlásaikkal a Standard Oil politikai életbe való beavatkozását támogatni. Ha Standard Oil komoly vagyonokat fordított egy ilyen körlevél elkészítésére és kiküldésére; ha arra szólítja fel részvényeseit, hogy azok választott képviselőikhez forduljanak az izráeli vér kiárusítása érdekében, úgy a zsidóság nem lehet sem közömbös, sem kényelmes. Vegyük magunknak azt a fáradságot, hogy tudtára adjuk a Standard Oilnak: "Büdösnek" találjuk az olajukat — és nem kérünk belőle. A legközelebbi jövőbeniistát fogunk közölni mindazokról a cégekről, amelyek a Standard Oil Company érdekkörébe tartoznak. EGY KONOK SZTÁLINISTA FEJFAJARA Walter Ulbricht, keletnémet államfő, néhány nappal ezelőtt, 80 éves korában meghalt és ezzel a moszkovita keleteurópai báb-politikusok egyik legkülönösebbjének a karrierje ért véget. Ulbricht, egy lipcsei szabó fia, a második világháború kitörése előtt menekült Moszkvába, ahol Sztálin "leghűségesebb tanítványainak" egyike lett. A sztálini tisztogatásoknak számos európai menekült kommunista is áldozatul esett, Walter Ulbricht azonban túlélte ezeket a tisztogatásokat és 194 5-ben a Kreml utasítására, szovjet repülőgépen viszszatért Németországba és ettől a pillanattól kezdve, több, mint húsz esztendőn keresztül Kelet-Németország diktátora volt. Ulbricht nevéhez fűződik a hírhedt Berlini Fal felépítése és a keletnémet munkásfelkelés szovjet segítséggel való vérbefojtása — többek között. Szűklátókörű, dogmatikus kommunista volt, aki akkor is meggyőződéses sztálinista maradt, amikor a Kreml urai már régen nem voltak azok. A Nyugat és a Kelet közötti közeledést ellenezte, valamint ellenezte a két Németország kapcsolatának normalizálását is, amely 1970-től kezdve az új szovjet bürokrata triumvirátus, a Brezsnyev-Koszigin- Podgornij együttes politikai irányelve lett. Végülis, a Kreml utasítására, 1971-ben, Walter Ulbricht lemondotta keletnémet kommunista párt (hivatalosan a Szocialista Egység Pártja) főtitkári pozíciójáról. Ez a pozíció voltaképpen Kelet-Németország valóságos vezetőjét jelentette, a lemondás tehát valójában Ulbricht bukása volt. A Kreml bürokratái ezzel megelégedtek, nem volt szándékukban mártírt csinálni Ulbrichtból, aki ezután megtartotta a keletnémet államfő és a párt elnökének semmitmondó pozícióját. Walter Ulbricht 1971 óta alig mutatkozott a nyilvánoság előtt és egykori hívei és támogatói — beleértve a Kreml urait is — nem beszéltek róla. Haláláról a nyugati lapok terjedelmesebben emlékeztek meg, mint a szovjet sajtó. Walter Ulbricht a sztálinista gárda utolsó tagja volt, élete groteszk módon fejeződött be: a nyugati sajtó 1-2 hasábos cikkben, a kommunista országok sajtója viszont csak néhánysoros, szűkszavú jelentésekben emlékezett meg arról, hogy Ulbricht meghalt. Emléke alighanem a nyugatberliniekben a legélénkebb, akik a hírhedt Berlini Falat továbbra is így nevezik: — Ulbricht Fala. l^g^gsssssgsssssssssssssssssssssssssssssssss^sssssssssssssssssssss^sssssssss» MOST ISSZUK A MOCSARLEVET Valamikor tavasz elején, amikor a Watergate-botrány még ifjú, friss és sokak számára érdekes volt, elhatároztam, hogy igyekszem minél kevesebbet foglalkozni ezzel a Menóra hasábjain. Nem azért, mintha biztos lettem volna abban, hogy a kormányzat népi követett el hibát sőt törvénysértést; még csak azért sem, mintha minden körülmények között védeni akartam volna azt az elnököt, akinél jobb Izráel szempontjából még nem volt, és nagyon félő, hogy nem is lesz. Vonakodásom oka az volt, hogy attól tartottam: az Egyesült Államok önmagát ássa alá az egész Watergate üggyel és megbénítja az adminisztráció kezdeményező képességét kül- és belpolitikában egyaránt. « Most, hónapokkal később, fájó szívvel állapítom meg, hogy nemcsak igazam volt, de még csak nem is láttam előre teljes méreteiben ezt a katasztrófát. Ezekben a napokban odáig jutottunk, hogy a Watergate ügy szenátusi vizsgáló bizottsága a Mc- Carthyzmus legrosszabb időszakára emlékeztetőén működik; a különbség legfeljebb annyi, hogy ezúttal a sajtó lelkesen üdvözli a boszorkányvadászatot és azt, hogy Amerika napról napra gyengébb és védtelenebb. Hogy is kezdődött? A Washington Post két fiatal riportere, Bob Woodward és Carl Bernstein kiszagolta, hogy a Nixon újraválasztását támogató bizottság néhány tisztségviselője kihallgatni akarta a Demokrata Párt központjában folyó beszélgetéseket. Hiszek a sajtó szabadságában és helyeslem, ha a szabálytalanságokat, amiket a riporterek fölfedeznek, megírják. Ráadásul, mint magam is szakmabéli, tudom, milyen csábító valamilyen igazi nagy szenzációval rukkolni ki. A Watergate ügy kipattanásáért: tehát nem hibáztatom a két fiatal újságírót, s még azt is hajlandó vagyok elnézni, hogy ezért Pulitzer-dfjat adtak nékik. Bár aligha hiszem, hogy maga Pulitzer, aki az újságírás méltóságának volt egyik úttörője, egyetértene ezzel a döntéssel. A nagy baj azonban akkor következett be, amikor a két ifjú titán vérszemet kapott és olyan Watergate sorozattal lepte meg a világot, amitől már azt sem tudjuk, merre kapkodjuk a fejünket. A szenátus vizsgáló bizottsága pedig — demokrata többségű lévén és majdnem teljesen demokrata személyzettel dolgozva, — mindent készpénznek vesz s az egész botrányt pártpolitikai célokra próbálja kihasználni. Néhány adat az elmúlt hetek Watergate sorozatából.Még csak kommentár sem kell hozzá; próbálja bárki önmaga elbírálni ezek komolyságát. Nixonhoz közelálló körök befeketíteni akarták Ted Kennedyt, az ártatlan szenátort. Ezért egy lakást béreltek “valahol New Yorkban”, hogy ott elcsábíthassák a vízbefúlt Mary Kopachne barátnőit, s az így elcsábított lányok aztán majd hamis tanúvallomásokat tesznek Kennedy ellen. Ezt a csodálatos ötletet egy bizonyos Anthony Ulasewitz készítette elő, akinek azért vannak ilyen ördögi tervei, mert nyugalmazott newyorki rendőr. Ezt állandóan emlegetik, mint legsúlyosabb bűnét, s az újságolvasó alig veszi észre, hogy a “pig” a hőbörgő forradalmárok és a csatorna zsargonjából bevonult a politikai tényezők sorába. Más. — Az FBI közel négymillió dollárt költött Nixon elnök kaliforniai házának biztonságossá tételére. Az építkezési tervek között olyanok is voltak, amelyek az újságírók szerint nem tartoznak hozzá a biztonsághoz; vagyis az elnök csalárd módon az adófizetők pénzével növeli a saját magánvagyonát. A hírt a lapok komolyan tárgyalják. És csak körülbelül kétheti uszítás után volt egy kongresszusi bizottságnak bátorsága kimondani azt, amit minden józan ember úgyis tud: hogy tudniillik olcsóbb megvédeni egy elnököt, mint eltemetni és elnök nélkül maradni. John Kennedy temetése négyszáz millió dollárjába került az Egyesült Államoknak, vagyis százharmincszor anynyiba, mint amennyibe Nixon őrizete kerül; és Kennedy az iszonyatos összeg ellenére se támadt fel. Az ostobaság és felelőtlenség pálmáját egy magyarnyelvű amerikai lap vitte el, amely elsöoldalas hírként ezzel a szenzációval szolgált: “A titkosszolgálat 124.000dollárt költött Agnew házára”. Sosem szoktunk emigrációs laptársainkkal vitatkozni, s most sem a politikai véleményébe szólunk bele, hanem a példátlan felkészületlenségbe és számolni nem-tudásba. A cikkből ugyanis kiderül, hogy Spiro Agnew alelnök 190.000 dollárért új házat vásárolt, amire a titkosszolgálat még 124.000 dollárt költött. Tételenként fel is sorolja, hogy mire. Aztán levonja a konzekvenciát, hogy Ágnew 'alelnök beköltözött a most már 124.000 dollárral többet érő házába. Rövid fejszámolás. 220 millió a polgárok száma. Minden polgár ezek szerint: egy fél centet fizetett arra, hogy az alelnök megfelelő őrizet alatt legyen. Ezt az őrizetet különben az Egyesült Államok alkotmánya kötelezően előírja, nemcsak az elnök és alelnök, de minden vezető politikus sőt tisztségviselő jelölt, és még azok családtagjai számára is. Miféle szenzáció az, hogy mondjuk egy nyolcéves időszak alatt egy cent tizenhatodrészét fordítják minden adózó után az alelnök védelmére? És miféle ostobaság, hogy ezzel Agnew háza 124. 000 dollárral többet ér? Világos, hogy kevesebbet ér, mint amikor megvette, hiszen a ház ílymódon eladhatatlanná vált, és ha Agnewnak egyszer lejár a politikai időszaka, nyilván komoly vagyonába kerül majd, hogy megszabaduljon az akkor már terhes védő berendezésektől. Még szerencse, hogy ezzel a butasággal csak az említett magyarnyelvű lapban találkoztunk. Az amerikai media másbődületeket talál ki. Például azt, hogy maga a Watergate-lehallgatás csak egy kis része Nixonék egész “ördögi praktikájának”. ■ A teljes terv az volt — és sikerült is, — hogy minél kisebb esélyű demokrata jelöltet kényszerítsenek rá a pártra, hogy Nixon megválasztását ílymódon biztosítsák. Vagyis, McGovern jelölése tulajdonképpen Nixonék műve volt, a demokraták nem is akarták őt; tehát Nixonék tulajdonképpen meghamisították a demokrata kongresszus határozatát. És ezt az épületes oktalanságot a szenátus által kinevezett u.n. vizsgáló személyzet terjeszti a vizsgáló bizottság elé, ami azzal komolyan fog-, lalkozik is. Egy másik szép példa. McGovern szenátornak valamikor az l<M0-es évek elején, szülővárosában, Mitchellben, törvénytelen gyermeke született. Ez a tavalyi választások előtt Nixonék tudomására jutott. Az érvet ugyan nem használták fel, mert ízléstelennek tartották, de a születési bizonyítványt, ami M lovernt tűnteti fel apának, megszerezték. A szenátusi v; sgáló bizottság most nyilvánosságra hozza McGovern igazán ártatlan szépséghibáját, mert ezzel azt kívánja bizonyítani, hogy ha Nixonéknak nem lett volna rossz szándékuk, úgy be sem szerezték volna a születési bizonyítványt. Folytathatnánk végtelenségig a sort, amik közt olyan vádak vannak, mint például, hogy Nixonék szándékosan engedték minél botrányosabb körülmények között lezajlani a különböző újbaloldali és háborúellenes tüntetéseket, csak azért, hogy ezzel bizonyítsák: az EgyesültÁllamok biztonsága veszélyeztetve van. Pedig tulajdonképpen nincs is — mondják a Nixon-ellenesek, s még talán előbb-utóbb azt is kiderítik, hogy a viharos és sok esetben halálos végű tüntetéseket az FBI szervezte és maga Nixon elnök szerepelt álruhában mint béketűntetö. Ezekkel az érvekkel nem is érdemes tovább foglalkozni. Viszont sajnálattal kell megállapítani, mennyire elfogult a szenátusi vizsgáló bizottság és főleg annak konok, öreg elnöke, Sam Ervin. Nixonék oldaláról fölmerült egy vád, hogy az egyik vizsgálóbiztos Bob Kennedy választási kampánya idején,mint a kampány egyik vezetője, maga is anyagi szabálytalanságokat követett el, hasonlókat, mint amiket most kárhoztat. A vizsgáló bizottság még foglalkozni sem volt hajlandó a vádakkal, mert anélkül, hogy azokat részleteiben meghallgatta volna, eleve alaptalannak, meghallgatásra érdemtelennek mondotta. De vajon tényleg meghallgatásra érdemtelen-e valami (bármi legyen is az), ami az Egyesült Államok elnökének irodájából kerül ki? Vagy mit szóljunk ahhoz, hogy óriási botrányt vált ki egy védőügyvéd megjegyzése, aki Inouye hawaii szenátort “a kis japánnak” szólítja? Az ügyvédnek bocsánatot kell kérni, de Inouyének nem kell bocsánatot kérni, amiért John Ehrlichmant egész Amerika füle hallatára hazugnak nyilvánítja. És magának Ervinnek sem kell bocsánatot kérnie, amiért többször gúnyosan kihangsúlyozza Ehrlichman és Haldeman német származását. Nem tehetünk róla, ismételnünk kell: az egész felett a rosszemlékű Joseph McCarthy szelleme lebeg. Szerencsére, az amerikai átlagpolgár, de még az érdekeltek is, egyre jobban únják a dolgot. Sam Dash, a bizottság főtanácsadója valamelyik reggel, a kihallgatások folyamán — elaludt. Howard Baker szenátor pedig kijelentette, hogy ha még soká tart a cirkusz, kénytelen lesz ujját szopni, hogy valamivel elfoglalja magát. A Gallup Poll jelentések arról számolnak be: az amerikai polgárokban növekszik a meggyőződés, hogy a szenátusi vizsgáló bizottság nem anynyira az igazságot keresi, mint Nixonnak igyekszik kellemetlenkedni. Közben az ország rothad. Már senkit sem érdekel az elnök és Kissinger külpolitikai erőfeszítése; már nem fontos, tudja-e vezetni az elnök az országot a következő három évben vagy sem. Felelőtlen és tudatlan szenzációhajhászoknak sikerült fölkavarni a szennycsatorna minden piszkát. Bűzét mindannyian szagoljuk; de attól tartok, elsősorban maguk a keverők lesznek kénytelenek hörpölni belőle. Csak éppen ez nem szolgál elégtételül, mert hiszen a piszok és bűz a többiek számára is megmarad. Egri György Arafat, a terrorista vezér, Kelet-Berlinben, a Világifjúsági Találkozón ünnepeltette magát. És mire emlékeztet mellette az üdvözlésre nyújtott kéz..? (Hermann Axed, a keletnémet kommunista párt egyik vezérének keze.)
